Képregény kézről kézre: Alfabétások

Augusztus 28-án tartják a nyilvános helyen történő képregényolvasás nemzetközi világnapját, mely nemes és kihagyhatatlan alkalomból nem csak benneteket, olvasókat bátorítunk, hogy misszionáriusként olyan helyeken is képregényt ragadjatok, ahol azt az emberek a legkevésbé várnák, (és küldjetek róla fotót,) hanem a közelmúlt Alfabéta-díjas képregényalkotóit is megkértük, hogy mutassák meg, mit olvasnak a legszívesebben. Akik a nyári vakációk között is ráértek nyilvánosság előtt színt vallani:

Matuszka Máté (Alfabéta: A vonal)

Pár év kihagyás után középiskolás koromban kezdtem megint képregényt olvasni, mikor a hazai fordítós oldalakon megtaláltam a Sandmant, a Sin Cityt meg a Watchment. És ezeket így egymás után olvastam, szóval akkoriban egy kicsit azt hittem, a képregénynél nem sok hatásosabb műfaj létezik…

A Sin Citynek ezt a részét, amit a képen is épp olvasok (The Hard Goodbye), a Watchmen mellet azóta is a képregények abszolút csúcsának tartom. Az egész végtelenül karcos, és itt sikerült a legjobban a „kiégett alfahím egy nő miatt végigjárja Basin City alvilágát a legaljáról a legtetejéig” sztori. A nők gyönyörűek és mindegyikük prosti, a férfiak rondák, a képregény fekete-fehér világa pedig annyira fojtogató, hogy engem például azóta sem engedett el (pedig a Frank Miller azóta már sok mindent megpróbált, hogy így legyen…). Na meg az is igaz, hogy ennek a kiadásnak, amit épp szorongatok, eszméletlenül jó a borítója.

Matuszka Máté

Molnár Gábor (Afabétái: A munka gyümölcse, Szekerce és Szemerce 1. rész, 5Pallos)

A képregény Tezuka Osamu Dororo című munkája. A kötet a teljes sorozatot tartalmazza közel 850 oldalon, így az eddigi legvaskosabb darab a gyűjteményemben. A modernebb mangák mellett olvasok néha a “nagy öregektől” is, a Dororo története pedig szamurájos fantasy lévén jó tanulmány saját fantasy sorozatomhoz, az 5Palloshoz.
Egy vándor kardforgató bosszúhadjáratáról szól a démonok ellen, akik magzatkorában elfogyasztották végtagjait és érzékszerveit, így torzszülöttként jött világra. Miután szülei megszabadultak tőle, egy füvesember vette gondozásába, és ellátta mindenféle művégtagokkal, amikbe fegyvereket rejtett. Különösen tetszenek benne a japán fametszetekről ismerős folklórszörnyek, és maga az eredettörténet. Az érzékszervek nélkül érző és kommunikáló karakter elfogadása mondjuk igényel némi cinkos összekacsintást a néhai alkotóval… A címszereplő a főhős hadi árvaként és tolvajként tengődő segítője, aki miatt egy evilági konfliktust is kapunk: a parasztfelkelés lehetőségét az elnyomó szamuráj kaszttal szemben, ami szintén érdekes téma számomra.
Tetszik, hogy nem egy pátoszos szamurájképet fest elénk Tezuka. Dororo a komikumot is hivatott biztosítani, de a negyedik fal áttörései (vannak azért jópofák), konkrétan a modern popkult kiszólásai mindig kizökkentenek. Sajnos a befejezés olyan, mintha félbehagyták volna. Érdekes megtapasztalni a ma már kicsit talán poros, de a maga idejében menő képi megjelenítést – még mindig szép a karakterdizájn és a feketék, fehérek, textúrák összjátéka.
molnár gábor

Pádár Ádám (Alfabéta: A munka gyümölcse)

A Battle Chasers-t választottam, mert anno, amikor kezdtem már letenni a szuperhősös történeteket és kicsit komolyabb dolgokat olvasni, az elsők között volt, ami a kezem ügyébe került. Egy érdekes és izgalmas független szerzői cím, egy fantasy, rengeteg addig szokatlan elemmel megtűzdelve, stílusát pedig erősen befolyásolta a keleti kultúra. Nagyon tetszett a stilizált megjelenítés és tetszettek a karakterek. Főleg a hatalmas csatagólem, Calibretto, vele nagyon nagyon szeretek azonosulni. Az egyetlen dolog ami nem tetszett a sorozatban hogy brutálisan sokat kellett várni egy-egy szám elkészültéig és sajnos a történet ezért soha nem is fejeződött be. Remélhetőleg az új Battle Chasers videójáték kickstarter-kampánya során tényleg felújítják az egész sorozatot és végre láthatjuk a befejezést is.

pádár

Papp Imre (Inkább a halál, webomic különdíj)

Hellboy karakterét azóta imádom, hogy először találkoztam vele – kb. 2004 óta -, amihez akkor még társult Mike Mignola egyedi rajzstílusa is. Egyszerűen eltéveszthetetlenek szögletes formái, látványos szörnyei, és sötét árnyékolási módszerei. Azóta sok más rajzoló kezében volt a vörös ördög, de ez semmit nem vett el a történetek varázsából. A The Midnight Circus nem csak a sötét – ámde mégis mesés – hangulatával fogott meg, hanem a gyönyörű látványvilágával, és kivitelezéssel. Rövid, de azonnal magába szippant. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

papp imre

Facebook Hozzászólások