Nosztalgikus, friss és izgalmas – Suttogó Szél

Karl May üde ifjúsági regényei, Borvendég Deszkáss Sándor, alias Fehér Szarvas nagyszerű művei, J. F. Cooper írásai, a Sánta Őz, a sziú indián sámán realizmusa: tágas réten áll a nagy, közös, régmúltat felidéző indián-irodalom tipije. Míg előbbi ponyvaremekeiben időtálló alakokat alkotott meg Old Shatterhand-től Winnettou-n át Old Death-ig, Cooper már kevésbé idealista, míg Sánta Őz a legkevésbé. Az ősi szokás szerint látomásveremben, hallucinációk közt sorsára találó indián sámán realizmussal megrajzolt alakja bukkan fel először a Suttugó Szél című fumettiben, hogy aztán találkozzunk Edgar Alan Poe hasonmásával, majd Daniel Day Lewis doppelgangerével, akik gyorsan egy, fekete-fehérsége ellenére rendkívül színes szériába húzzák be az olvasót.

Be kell valljam, a fumettit sose értékeltem annyira. Röviden, számomra hiányzik belőlük az az elemi erejű hozzávaló, ami például Magicoturmix varázsitalában benne van. Tömegterméknek, az „európai mangának” érzem, gyorsan fogyasztható amolyan tömegközlekedési-olvasmánynak. Szórakoztató, inkább esetenként vizuálisan kiemelkedő, ám a történetek – hiába hosszúak, kevésbé mélyek, mint ilyen terjedelmű olvasmányoktól azt elvárnám. Esetleg az ára kompenzálhatná ezt a kielégületlenséget – ha már ennyire könnyen és gyorsan fogyasztható, legyen nagyon olcsó – ám ez a magyar viszonyok között, kis példányszámban szinte lehetetlen küldetés. Érezte ezt annak idején a Fumax, akik ezer forint alatt próbálták a 100 oldal körüli olvasmányok árát tartani, és a Goobo is, aki törekszik a kedvezménnyel elérhető legjobb árra.

Mégis, lelkesülve keresem a kiváló olasz füstöcskéket.

Tálosi András fumetti-étlapjáról két címet választottam kaptam recenziós példánynak, az egyik a Suttogó Szél, a másik a Greystorm. Mindkettő felülmúlta a várakozásaimat.

Látszik, hogy mély átgondolás után olyan szériákat választott magyar kiadásra a kiadóvezető, melyek nem csak vizuálisan remekek, de hosszú távon eloszlatják kétségemet a fumettivel kapcsolatban, mert igényes és izgalmas olvasmányok, és ott dobog bennük a “képregényszív”.

A Suttogó Szél első epizódja, a Fort Ghost az olaszoknál nagy hagyománnyal bíró rémtörténetet ötvöz western-indiánsztorival, a sorozat főellenségét, a könyörtelen milliomos Howard Hogant pedig egy realista szállal, a való életben hasonlóan manipulált kelet-nyugati vasútvonal építésével kapcsolatban vezeti be.

A második történet, a Karmok már sokkal kevésbé sematikus, sokkal több szinten működő olvasmány, mint a bevezető rész, melynek célja a szereplők és a várható hangulat bemutatása. A sziú indiánok táborában, és a környező földeken játszódó darab a hagyomány és a hagyomány elleni lázadás, az ön- és társadalmi megfelelés, egyéni látomások vs. közös törvények, bosszú-megbocsátás ellentéteiben tesz fel kérdéseket, és adja meg az egyes szereplők válaszait a megválaszolhatatlanra. Ebben is van egy kis Bakacsinerdős, farkasemberes rém-szál, de ezúttal inkább személyes drámák fűszerezik a kiváló történetet. Érdekesség, hogy konkrét (és fehérek által betiltott) indián rítus (Naptánc) egyszerűsített bemutatása mellett a törzsekben létező “karaktereket”, mint az indián bolond is bemutat jó néprajzosként.

A harmadik történet a prériről éles váltással a nagyvárosba, Chicagóba repíti hőseinket, ahol egy ellen-Abraham Lincoln titkos társaság pár tagjával kerül összetűzésbe a dinamikus Poe-Szél duó.

Remekül ábrázolt korrajz, a korabeli színház, a tippadó koldus, a független újságíró ábrázolása túlmutat az egyszerű sematikus ábrázoláson, köszönhetően Gianfranco Manfredi jó írásának és az európai képregény tudora, Bayer Antal által méltatott, “ős-rajzoló” José Ortiz tévedhetetlenül pontos és esztétikus tusrajzainak. Dickens-t vagy akár Apokolipsz mocskát is felidézni képes, univerzális ábrázolások.

Lady Charity, a kötet (egyik) antagonistája mellett megjelenik a szokásos nagydarab, egzotikus (több, mint) háziszolga, a recept szerint a kötetvégi bunyónál ő lesz a hunyó.

Willy Richards, alias Poe, a chicagói oknyomozó újságíró nem egyszerű sidekick, mint Dylan Dog mellett “Groucho Marx”, nem csak krónikás, valódi főszereplő. A címadó Suttogó Szél, az egykor volt Ned Ellis nevű katona, akit Howard Hogan felrobbantatott egy vasúti szerelvénnyel együtt, kevésbé megfogható, nevéhez hűen, mint a „szél szalad ide-oda”, ettől szellemszerűvé válik, részben önmagává, részben a sors (időnként meglepően kegyetlen) eszközévé.

Még csak most ismerkedtek meg, de már megvan a “two ol’ buddies” kapcsolat.

Az indiánokhoz társuló romantikával, a “nemes vadember”-ábrázolással vagy a “csak a halott indián a jó indián” koncepciózus, iparosként letudott “rézbőrű”-mintájával szemben az író valóságközelben marad (bár a “szerelem” európai fogalmát egy az egyben így látni “indiánul”, megforgott egyszer tőle a szemem), ahogy a városi milliő ábrázolásánál is. A misztikus, rémtörténet-szálak ezt nem is ellenpontozzák, inkább borzongató bájt visznek a nyomokban etnográfusi igényű sztorikba.

Kiváló választás volt a Goobo részéről ez a cím, jó irány, egyszerre gyerek- és kamaszkori olvasmányokat és filmeket idézően nosztalgikus, egyszerre felnőttesen friss, izgalmas. Hiteles képregény.

Lénárd László