Az alábbi ismertetőnkben az X-men Gold 1-4 és X-men Blue 1-4 füzeteket vesszük górcső alá.
A Marvel néhány hónapja újraindította az X-men címeit, és úgy döntött, hogy akkor már maximálisra tekeri a nosztalgiafaktort. Végre elvonult a kihalás viharfelhője a mutánsok feje felől, így újra azt tehetik, amihez a legjobban értenek: védelmezik a világot, ami féli és gyűlöli őket. Ezt teszik ráadásul Kék és Arany címekben, ami utalás az 1991-es felállásra, amikor az X-men két csapatra oszlott: egy Küklopsz által vezetett Kékre, és egy Vihar által vezetett Aranyra.
Valahol ironikus, hogy bár ők ketten ugyanabban a csapatban szerepelnek, mint lassan harminc évvel ezelőtt, mégsem ők a vezetők. Az X-men Goldban látható csapatot Kitty Pryde vezeti, és Viharon kívül Árnyék, Kolosszus, Rachel Summers, valamint Logan öregkori kiadása tartozik bele. Az X-men Blue-ban pedig a fiatal X-mennel találkozhatunk, akik a múltból kerültek ide. Jean Grey vezeti őket, és hamarosan csapódik hozzájuk Logan párhuzamos világból érkezett fia, Jimmy Hudson.
Az X-men Gold egyértelműen a Claremont-érát idézi mind felállásban, mind hangulatban. Az X-ek áthelyezték lakhelyüket a Central Parkba, és most kénytelenek szembenézni azzal, hogy egy ilyen terület birtoklása mennyi kiadással jár. Ráadásul, ahogy lenni szokott, egy befolyásos politikus megint vesszőparipájává teszi a mutánskérdést, így az már tényleg csak hab a tortán, amikor megjelenik a Gonosz Mutánsok Testvériségének legújabb inkarnációja.
Marc Guggenheim érezhetően szerelmes a nyolcvanas évek X-menjébe, amivel nincs gond, ahogy voltaképpen azzal sincs különösebben, hogy egyelőre főkoncepciónak csupán a nosztalgiát érezzük a hozzákapcsolódó kötelező állomásokkal együtt. Meglátjuk persze, hogy ez meddig lesz elég, de egyelőre Guggenheim jól írja hőseit, és az új mutánsellenes antagonista is eltaláltra sikerült.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének apró problémák. Az új Testvériségen például már túlságosan is érződik gyerekkorunk megidézése: a bandát olyan személyek alkotják, mint Piró, Lavina, Magma, Maszk és egy démoni külsejű, szófukar illető. Nem sokat tudunk meg róluk, pedig talán nem ártana, hiszen Pirót és Lavinát halottnak hittük. Nem beszélnek, nem kapunk betekintést a motivációikba, sőt, Maszk például a képességét sem használja. Bár kiderül, miért használják a hatvanas évek óta kínos „Gonosz” jelzőt, azt szerintem nyugodtan, minden kikacsintás nélkül el lehetett volna hagyni.
Emellett bár kifejezetten érdekes, hogy az új emberi ellenfél a deportálást veti fel – elvégre az X-menben igen is kapjon helyet a politika –, és az is ötletes, hogy azzal érvel, az Egyesült Államokban túl nagy az egy főre eső szuperképességű személy száma, viszont mégis, melyik országba küldenék vissza őket? Genosha nem létezik, máshová meg milyen jogon toloncolnának vissza mutánsokat?
A negyedik részben viszont láthatunk egy bizonyos cajun tolvajt, illetve találkozhatunk egy újfajta Őrrobottal. Meglátjuk, hova fog kifutni, egyelőre érdekes az új Trask pragmatikussága, akit nem érdekelnek a mutánsok, hanem a fegyverpiacon próbálja értékesíteni az androidokat… de mivel Őrrobotokról beszélünk, ezért nyilvánvaló, hogy ennek ellenére mi lesz a szerepük.
Az X-men Blue-ban a fiatal csapat továbbra is a helyét keresi a jelenben. Bevallom, olykor kicsit az az érzésem, hogy ebből a koncepcióból már rég kihoztak mindent, amit lehet, és nekik ideje lenne visszatérni a múltba. Annál is inkább, mert bár kifejezetten kedvelem az eredeti gárdát, de kicsit fura egy olyan X-ment olvasni, amelyet öt emberi külsejű, fehér, angolszász amerikai fiatal alkot. Tudom, most kicsit szőrözök, de Bestia fiatal alakjában alig tér el valamit az átlagtól (különösen Marvel-mércével), Angyalnak pedig kozmikus-szárnyai lettek, amiket még könnyebben eltűntethet. Apropó, Bestia, számomra az is különös, hogy felcsapott kezdő varázslónak.
Pedig egyébként ezt leszámítva nem rossz, Cullen Bunn jól írja a karaktereket, és, akárcsak Guggenheimnél, úgy nála is szerepet kap a múltba révedés, így hőseinken kívül találkozhatunk még Magnetóval, Fekete Tom Cassidyvel, Buldózerrel, Bástyával és Wendigóval. Érdekes, hogy ez a csapat Madripoorba tette át székhelyét, ahogy az is, hogy Buldózer Xavier halála miatt akar végezni Küklopsszal. Ami azonban eddig kifejezetten működik, az Magneto kapcsolata az X-mennel – hiába, Bunn nagyon jól tudja írni a Mágnesesség Mesterét.
Mivel kétheti sorozatokról van szó, ezért rendszeresen rotálódnak a rajzolók, ettől függetlenül azért mindkettőnek jól elkülöníthető külseje van – a Gold a klasszikusabb, szuperhősösebb, a Blue a kicsit modernebb, mangásabb. Apropó, itt kell megjegyeznem, hogy valahol sajnálom, hogy Ardian Syaf rajzait nem látjuk többet – kár volt belecsempészni politikai tartalmat a társai tudta nélkül a füzetbe úgy, különösen úgy, hogy az teljesen új kontextust kapott ezzel.
Szóval, eddig a két címen leginkább a múltba révedés érhető tetten, aminek egyelőre megvan a helye. Hagyják maguk mögött az elmúlt tíz évre jellemző kihalás fenyegetettségét és lazítsanak kicsit. De szeretném, ha utána újult erővel vetnék bele magukat valami újba.
U.I.: Az X-men Gold 1 nagyon szépen végigmegy az X-men történetén rajzokkal, de azt sajnálom, hogy Grant Morrison történetfonalát kihagyták a bemutatóból.