Nocturne: Éjszakai látogató – Sötétségbe merülés

Gróf Balázs tintával rajzolt költészetnek nevezte Csordás Dániel Nocturne című alkotását, és az ember erre csak azt tudja mondani, hogy valóban, ennél jobban lehetetlen megfogalmazni, mit adott nekünk a mindeddig stripekben és egyoldalas képregényekben utazott szerző. A már öt éve megszületett, de szerencsétlen módon csak most megjelent mű az utóbbi időkben elszaporodott szerzői kiadványok ellenére is egyedülálló a magyar piacon, mind színvonalát, mind jellegét tekintve. Ugyanis aki kézbe veszi a Nocturne-t, az hajlamos lehet rá, hogy valamilyen magas fokú, a képregényen felül álló, szépirodalmi-képzőművészeti hibridet lásson benne, akaratlanul is lenézve ezzel a kilencedik művészetet. Ne essünk ebbe a hibába: a Nocturne bizony képregény, méghozzá a legjobbak közül is való – talán csak meglepő, hogy valaki képes idehaza ilyen szinten űzni ezt a még mindig kicsit megvetett mesterséget.

A főszereplő régi álmok nyomán haladva, egy elhagyatott metróállomásra bukkan háza pincéjében – és miután beszáll egy kocsiba, egy félelmetes, sötét és nyugtalanító utazás veszi kezdetét álmon, valóságon, életen és halálon keresztül. Ez volna a Nocturne története, amit a képi világ, a szöveg, illetve azoknak az olvasót valóságos transzba taszító szintézise szinte teljesen elhomályosít (és hogy miért csak szinte, arra még visszatérünk). Csordás egy szimbólumokkal, metaforákkal és kulturális utalásokkal terhelt rémálmot szabadít ránk, aminek azonban megvannak a maga meglepően szép pillanatai is. Felrúgva minden hagyományos írói, és majdnem minden rajzolói szabályt, üstökénél ragad meg, és húz minket bele szürreális látomásába, amiből nincs menekvés. Nem csak mi zabáljuk az oldalakat, hanem azok is minket, és kétségkívül sokáig tart majd a kölcsönös emésztés – mind a szövegnek, mind a képeknek köszönhetően.

Csordás fekete-fehér rajzai elementáris erejűek. Főhősének elnagyolt, sokszor háttérbe olvadó, vagy inkább azzal összemosódó arcvonásai félelmetes ürességet hordoznak magukban – nem egy embert, mint inkább egyfajta érzelmi, vagy létállapotot ábrázolnak, és hol eggyé válnak az oldalakat általában uraló árnyakkal, hol fényt visznek beléjük. A kontrasztok egyébként is lenyűgözőek: a fény és a sötétség kéz a kézben járnak, egymásba fonódnak, egymásból kelnek életre, sűrű tollvonásokként kavarognak. Nehezen értelmezhető őrület ez, aminek mélyén azonban mégis sajátos rendszer lapul, és ugyanez mondható el a panelekről. A képkockák olykor egy egész oldalt kitöltenek, olykor meglepően szabályosan sorakoznak fel, olykor pedig egy-egy apró, virtuóz megoldással járulnak hozzá a hol végtelenül egyszerű, hol szinte szemet bántóan komplex grafikai megoldások élményéhez.

A Nocturne-ben egyszerre van jelen többek között (talán akarva, talán akaratlanul) Salvador Dali, Louis Bunuel, David Lynch és Neil Gaiman szellemisége, úgy, hogy közben a végeredmény teljességgel eredeti marad, és hatásmechanizmusát itt-ott az említett ikonok is megirigyelhetnék. Csordás két kézzel szórja zavarbaejtő víziójának intellektuális sokkelemeit: nyomaszt, depresszióba lök, megtisztít, rémeket és csodákat mutat – de mindenekelőtt szinte határtalan kreativitást és képzelőerőt. Ember legyen a talpán, aki képes akár sokadszori olvasásra is megérteni minden utalását, megfejteni minden szimbólumát, és kibogozni, hogy van-e valami kézzelfogható ezek hátterében, és ha igen, mi az. A kérdések persze nem hagynak majd nyugodni, ezért vesszük újra és újra kezünkbe a Nocturne-t – feltéve, hogy egyáltalán le tudjuk tenni.

És bár igaz, hogy a képregény valóban inkább tekinthető benyomások, álmok, rémképek, hallucinációk, rajzokba foglalt érzelmek és állapotok laza füzérének, mint egy tényleges történet elmondójának, mégis, hiba volna azt hinni, hogy Csordás műalkotása nem szolgál történettel, vagy annak legalább egy koncepciójával, illetve koncepcióival. Az egyes epizódok, oldalak, panelek szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, mint azt elsőre (másodszorra, harmadszorra…) hinnénk, és aki egy kicsit megdolgoztatja az agyát, az egészen biztosan elő tud állni egy azokat összekötő sztorival – ami persze minden olvasónak más lesz majd, mert egyetemes értelmezése a Nocturne-nek aligha van. Ha akarom, egy halál utáni élmény, ha akarom, egy merengés ébrenlét és álom között, ha akarom, egy haldokló múltat és képzeletet összemosó fantáziája, ha akarom, egy félrecsúszott élet véget nem érő rémálma. Az információmorzsák ott vannak, hogy ki mit hoz ki belőlük, az mindenkinek a maga dolga. Csordás alkotása nehéz olvasmány, és mint ilyen, nyilván nem fog mindenkinek tetszeni. Viszont ez már pár oldal után eldől, és aki azt követően még mindig olvassa, az – túlzás nélkül merem állítani – egy életre szóló képregényes élménnyel lesz gazdagabb.


Megjelenés: 2008
Történet és rajz: Csordás Dániel

Olórin, 2008. június 5.