Michael J. Sullivan – Trónbitorlók

A fantasy legújabb hulláma hemzseg az olyanoktól, mint Patrick Rothfuss, Mark Lawrence vagy Joe Abercrombie, akik, akárcsak az előttük is publikáló és őket inspiráló George R. R. Martin vagy Neil Gaiman, a karrierjüket tették rá, hogy az általuk választott zsáner egyrészt lehet mély, másrészt igyekeztek olyan messzire vinni Középföldétől, amennyire csak lehet. Aztán ott van Michael J. Sullivan, aki nem akart se mélyet, se nagyon eredetit, inkább valami szórakoztatót, a kilencvenes évek akciófilmjeinek stílusában.

Azt mindenképpen tudni érdemes a szóban forgó regényről – illetve magáról a sorozatról, ami Riyria-krónikák címen jelent meg nálunk a Fumax kiadó gondozásában –, hogy magánkiadásként látott világot ÉS később így karolta fel az egyik legnagyobb fantasykiadó, az Orbit, mely újra kiadta a ciklust, igaz, hat helyett három kötetben. Ebben benne van a sorozat minden erénye és hibája. Erénye, mert hát láthatóan egy kiadó mégis csak látott benne fantáziát és hibája, mert itt-ott érezni, hogy itt bizony az alkotó magára maradt, és nem látta el őkelmét tanáccsal szerkesztő, amire minden írónak szüksége van, tapasztalattól, tehetségtől függetlenül.

Persze, igazából ezek a hibák sem számottevők, ha tudjuk, mire számíthatunk a Trónbitorlók esetén, ugyanis, mint írtam, a szóban forgó mű sokat merít az ezredforduló előtti akciófilmek műfajából. Ez meglátszik a történeten, a szereplőkön, a párbeszédeken, sőt, amikor néha napján társadalomkritikát próbál csempészni a műbe (gondolok itt az elnyomott elfekre vagy az elnyomóik ellen fellázadó népre), azon is a pop corn filmek esetlen egyszerűsége látszik.

Így amikor a regény elején hőseinket banditák próbálják meg kirabolni, elég csak bemutatkozniuk, az útonállók máris sürgősen takarodót fújnak; ha lenne lovuk, akár fel is ajánlanák, hogy megszáradt a festék, lehet lakkozni.

Mert kikből is áll a Riyria? A kardforgató Hadrianból és a besurranó Royce-ból. Fritz Lieber Fafhrd és Szürke Egerész sorozata óta kellendő a harcos – tolvaj párosítás (mégha nem is annyira, mint a parasztgyereké, aki voltaképpen trónörökös), és ez jól működik itt is. Persze, bármennyire is büszkék független kalandor mivoltukra, lehet érezni, hogy mindketten többre vágynak. Hadrian egykor lovagnak készült, Royce ereiben pedig némi elfvér csörgedezik – ezek így nincsenek kimondva a regényben, inkább utalások vannak rájuk.

Sok búslakodásra azonban nincs okuk, mert szakmájukban ők a legelismertebbek. Ezt megtudhatjuk a James Bond mintájára az első néhány oldalon lezavart sikeres küldetésükről, amiért nem kevés arany üti a markukat. No, persze nem is olyan sok, éppen annyi, hogy amikor egy kétségbeesett potenciális megbízó keresi fel őket, hogy még aznap éjjel végezzenek el egy munkát a kedvéért, a két kalandozó nagyon eltűnődjön. Hadrian örülne, ha egész télre meglenne a betevő, ráadásul a szíve aranyból van. Royce ezzel szemben gyanakvó, inkább meghúzná magát az elkövetkezendő hetekre, emellett fél, hogy feláldozhatóknak tekintik őket. Ahogy lenni szokott, neki lesz igaza, így aztán hamar börtönben találják magukat királygyilkosság vádjával.

A hóhér bárdja elől Arista, a néhai király lánya menekíti meg őket, azzal a feltétellel, hogy elrabolják fivérét, Alrikot, nehogy vele is végezzenek a valódi merénylők. Márpedig Alrik egy igazi ficsúr, aki teljes meggyőződéssel hisz abban, hogy Hadrianék ölték meg apját. Ebbéli hitében hamar megingatja az a seregnyi bandita, akik gondoskodnak arról, hogy a Riyria társaságában eltöltött ideje ne csupa móka és kacagás legyen. Hamar csatlakozik hozzájuk a szerzetes Myron, aki a nagy tudású, ám nem túl életrevaló geeknek feleltethető meg.

A történet könnyed, akciódús, de azért nem mentes a csavaroktól sem, az egyiket különösen ügyesen játssza ki Sullivan. Ami a világot illeti, az voltaképpen egy tipikus fantasy háttér, de ezt a regény fel is vállalja. Egyelőre az embereken van a hangsúly, akit egykor istenük gyermeke tartott össze, amolyan kötelező Krisztus-képként. Mert ebben a világban minden fajnak egy isten jut, embereknek, a háttérben meghúzódó törpöknek, elfeknek, illetve az eddig még fel sem bukkanó goblinoknak. A tolkieni hatások tehát igencsak leegyszerűsítve kapjuk meg egyelőre, de a történet szempontjából eddig vajmi kevés szerepük van, és Sullivan nem is a cselekmény rovására adagolja az információt.

Azért vannak itt hangulatos, eredeti elemek is, Ezrahaddont például kimondottan eltaláltnak éreztem, bebörtönzött mágus létére se nem csuklyás borzadály, se nem nagyszakállú, mogorva nagyapó, hanem egy markáns arcvonású férfi, aki kimaradt az elmúlt évezred nyelvújításaiból. Mondjuk az, hogy az emberek nem szeretik a más fajba tartozó humanoidokat, az ez elmúlt években kezd általánossá válni, elég csak a Vajákra vagy a Dragon Age-re gondolni, ami tele van xenofób emberi kultúrákkal.

Száz szónak is egy a vége, a Trónbitorlók kellemes, könnyed kikapcsolódás. Nem váltja meg a világot, de, akárcsak hőseinek, neki sem áll szándékában. Így azoknak nyújt kiváló szórakoztatást, akik a Tövisek királya után valami szórakoztató levezetésre vágynak.