Michael J. Sullivan: Percepliquis – Az elveszett város

Azt hiszem, öt könyv után már nem kell bemutatnom a sorozatot, hanem kicsit bővebben értekezhetek róla. Tudniillik, ez az a fantasy-ciklus, aminek az első részét azzal adták el, hogy epikus küldetést nem tartalmaz. A hatodik részre azonban kiderül, hogy valójában az egész ciklus egy nagy epikus küldetésről szólt, ami szép lassan átvette a narratívát az alkalmi küldetésektől, amik, lássuk be, annyira nem is voltak alkalmiak, hanem mind egy nagy kirakós részét képezték.

Az utolsó kötetben az eddig csak háttérben ólálkodó elfek elhagyják az otthonukat, és, ha már így tettek, városokat tarolnak fel. Ezt nem alkalmi turizmusból teszik, semmint mert nem szenvedhetik a kérészéletű embereket, akik visszaszorították őket. Persze, ahogy lenni szokott, a megoldás kulcsa egy Kiválasztott, meg egy Ereklye, ami ott van a címadó Elveszett Városban, amit az ember csak Megannyi Veszélyen átjutva érhet el. Ezen aztán Sullivan itt-ott csavar egyet, nem zsánerrengető, formabontó, semmi könnyed kikapcsolódás szintjén. De egyrészt nem is ígért mást, másrészt pedig ez utóbbiakat ügyesen is műveli.

Ennek ellenére érdekes látni, hogy bár Royce és Hadrian párosa afféle modern Fafhrdnak és Szürke Egerésznek indult – bár Sullivan elmondása szerint nem hallott korábban róluk –, valójában egy vadnyugattal fűszerezett A Gyűrűk Ura-féle epikus fantasy lett. De hát változnak az idők, a közönség igen is igényli a könyveken átívelő szálakat, míg a fantasy hőskorának történetei csak ímmel-ámmal kapcsolódtak egymáshoz. Igen, Szürke Egerészékre hatással volt kedveseik halála. Igen, Conanból egyszer király válik. De a történetek kronológiailag nyugodt szívvel felcserélhetőek voltak, még ha olykor néhány összefüggőbb akadt köztük, így amikor Fafhrd és Szürke Egerész elutazik a világ végére, majd vissza.

De hát nem csak a világ változik, hanem a világalkotás is. A régi fantasy történetek világait messzi városok és elfeledett birodalmak népesítették be, amelyekről soha nem hallott senki. A távolságok azonban eltűntek, a mikrokozmoszokat és mikrocivilizációkat pedig felváltották a komplex történelmű, egymás sorsára kiható királyságok. Ez pedig igényli a könyveken átívelő történetfonalat.

Igaz, megoldható lett volna ennek ellenére, hogy Hadrian és Royce végig kívülállók maradjanak, ahogy egy átlagember is csak a felszínt látja a nagyobb politikai játszmákban. Azonban Sullivannél mégis ők jelentették a világ középpontját, így hát valójában nem is lehetett másra számítani.

A másik, amiben a sorozat érdekesnek számít, hogy szépen láthatjuk rajta egy író fejlődését. Itt-ott azonban érezhető, hogy a regény magánkiadásban látott napvilágot, mert akadnak olyan gyermekbetegséget jelentő elemek, amiket nyugodt szívvel ki lehetett volna húzni – itt gondolok a nagyon szelíd Myron találkozására a húgával, amelyben a félreértés azt jelenti, hogy az utóbbi rideg szívű zsarnoknak hiszi. Ezeket már csak azért is ki lehetett volna vágni, mert a történet szempontjából nem létfontosságú elemek, és így egyszerű kijavítani őket. Sullivan kompetens író, aki ugyan erősen hajlik a romantikusabb elemekre – például amikor két hős szerelmet vall egymásnak –, de a világa és a benne levő karakterek összetettebbek, így nincsenek benne gonosz és jó fajok, és megvan benne az igény a különböző karakterek árnyalására.

Pont ezek azok az okok, amik miatt végül aztán a sorozatot az Orbit felkarolta. Ha egy mondatban össze akarnám foglalni, akkor Sullivan tehetséges író, akinek azonban szüksége van egy szerkesztőre – ahogy látom, ezt a továbbiakban már a kezdetektől meg is fogja kapni. Azt, amit bevállal, azt bőven teljesíti is, és szükségünk van jó értelemben vett szórakoztató irodalomra, ami nem akarja megváltani a világot. Viszont ezek nélkül az elemek nélkül – amikre jellemző egyfajta színpadiasság – még jobb lehetne. Ugyanis Sullivan képes az őszinte, velős, tömör párbeszédekre, megjegyzésekre, arra, hogy árnyaltan ábrázoljon korábban pozitívan vagy negatívan bemutatott karaktereket, akiknek pont a bemutatkozásában találjuk meg sokszor ezt a színpadiasságot. Lehet persze, hogy ez szándékos – egyfajta beetetés, ha úgy tetszik –, de akkor is vissza lehetne nyesni belőle.

Már csak azért is, mert a pozitívumuk még így is ellensúlyozzák a negatívumokat, ráadásul egyre jobban, mind forma, mind tartalom terén. Sullivan világképe egy kicsit konzervatívabb a mai fősodorhoz képest, elvégre egy darab női harcost sem látunk, sőt, az ő női karakterei többnyire fiatal úrhölgyek, cselédek, illetve kurtizánok (vö. a már említett vadnyugati toposzokkal). Viszont mégis egy női karakter bizonyul a legérdemesebbnek az uralkodói posztra, és ebben leginkább a többi nő lesz a segítségére. Ahogy egyre előrébb jutunk a történetben, ez úgy lesz egyre meghatározóbb.

Sullivan tehát kétségtelenül egy ígéretes író. Míg másokról pont azért mondok le, mert újra és újra ugyanaz a problémám velük, addig nála az erények minden egyes regénynél egyre meghatározóbbak lesznek. Különösen kíváncsi vagyok a következő ciklusára, mert úgy tűnik, hogy bár marad a világánál, egy kicsit távolabb viszi azt a hagyományos fantasy toposzoktól. Meglátjuk. Addig is, a Riyria-krónikák egy kellemes, szórakoztató ciklus, ügyes fordulatokkal.

Facebook Hozzászólások