Mesterkurzus – David Mazzucchelli: Asterios Polyp

“David Mazzucchelli egész életében képregényeket készített. Ez az első önálló kötete.” – olvashatjuk a tárgyalt mű fülszövegében. Hihetetlennek tűnik, hogy az egyik legelismertebb amerikai művész még sosem jelentkezett saját albummal. Ezek után lehet-e csodálni, hogy az Asterios Polyp a tavalyi év egyik leginkább várt újdonsága volt? (A cikk 2010-ben íródott!)

Az idén kereken ötvenedik születésnapját ünneplő alkotó a nyolcvanas években hívta fel magára a figyelmet a Daredevil rajzolójaként. Először Denny O’Neill forgatókönyvei alapján dolgozott, később Frank Miller került az írói posztra. Együttműködésük (különösen az azonnali klasszikussá váló Born Again) a Fenegyerek új korszakát jelentette. Nehéz eldönteni, hogy a páros a Marvelnél vagy a DC-nél alkotott-e maradandóbbat. Utóbbi kiadónál jegyzik ugyanis az Első év című (itthon is kiadott) Batman-alapvetést, amely a Denevérember „hagyományos” és mozgóképes megjelenésére is döntő hatást gyakorolt – a Bruce Timm-féle rajzfilmsorozat és Christopher Nolan mozis újraértelmezése számára is kiindulási alapként szolgált. Mazzucchelli a kilencvenes évektől kezdve egyre határozottabban a független képregények felé fordult, többször kipróbálva magát íróként is. Különféle válogatásokban (pl. a Fantagraphics kiadónál) szerepelt rövidebb munkáival, ezek közül egyet magyarul is olvashatunk: a szatirikus-fájdalmas Stop the Hair Nude! a Fekete-Fehér Képregényantológia 5. számában jelent meg. Ebből a pároldalas történetből két dolog is visszaköszön az Asterios Polypban. Ilyen a középkorú, részben vagy teljesen sikertelen férfi főszereplő – folyton-folyvást a vakmerő tettekre sarkalló vagy épp depresszióba taszító életközépi válság fullasztó levegőjét érezzük. A másik, ami feltűnhet, hogy Mazzucchelli előszeretettel merít témákat, inspirációt a japán kultúra és a mangák világából (nem véletlen, hogy olyan jól megértették egymást Frank Millerrel). De a jelen kötethez a szerző egy újabb magyarul is olvasható alkotása, a Paul Auster regényéből készült Tükörváros mondanivalója is kapcsolódik. A személyiség felcserélhetőségéről, az identitás bizonytalanságáról szóló, a posztmodern leginkább érvényes fogalmaként a nyomokat, a nyomozást mozgatórugóként alkalmazó műről Árva-Szabó Péter írt e lap hasábjain. Noha adaptációról van szó (az író maga Auster), az Asterios Polypot olvasva megállapítható, hogy a Tükörváros fő kérdései Mazzucchelli számára is döntő fontossággal bírnak.

A címszereplő a cselekmény indulásakor tölti be az ötvenet. Az emberélet útjának felén is túl, háromnapos borostával, egyedül, a tévé előtt mereng a saját kudarcain. Gyorsan érkezik a deus ex machina: Asterios lakása kigyullad, ő pedig pánikszerűen a buszállomásra menekül – el innen, minél messzebb. Meg kell találnia önmagát, és azt, hol rontotta el. Hivatását tekintve hősünk nagy tiszteletnek örvendő építész, egyetemi professzor, a szellem embere. Pengeéles logikájú, higgadt, racionális, ugyanakkor jó társalgó és nagy nőcsábász hírében álló férfiú. Mindezzel együtt nyilvánvaló, hogy változnia kell, el kell kezdenie valódi élettapasztalatokat gyűjteni. Szimbolikus, hogy bár számtalan díjat és elismerést kapott épületterveiért, soha egyiket sem valósították meg. Apogee-ba érkezve viszont gyakorlatiasabbá válik: autószerelőként vállal munkát (jellemző, hogy a szakma kezdő fogásait a helyi könyvtárban töltött olvasgatással sajátítja el). A városka neve valósággal fecseg – jó példáját adva a mű aprólékos kidolgozottságának. Egyfelől csillagászati fogalom, egy égitest elliptikus pályájának Földtől legtávolabbi pontja (ezt speciel a Wikipédia súgta meg). Másrészt innen ered az apszis, mint építészeti szakszó. Azonban ami talán a legfontosabb, hogy erősen emlékeztet az angol apology (bocsánat) szóra. Világos, hogy a főhősnek itt kell megtalálnia a válaszokat, amiket keres.

A furfangos helységnévből is látható, hogy a mű egyik fontos rétegét az antik görög kultúrára tett utalások, párhuzamok adják. Asterios maga is rendelkezik görög felmenőkkel, és nagy becsben is tartja a hellén szellemet. Az ithacai egyetemen tanít – naná, hogy az Odüsszeia felől nézve is értelmezhető sorsfordító utazása. Világképében is egy görög bölcseletet követ: mindent, ami körülveszi, két jellemző, egymással ellentétes tulajdonsága alapján azonosít és szemlél, gyerekkorától kezdve így akarja megismerni a világot. Munkájában és művészetfelfogásában is így jár el. Belső és külső, tényszerű és fiktív, funkcióval bíró és dekoratív – így sorol be mindent és mindenkit. Erre a kétpólusú, óhatatlanul felszínes megközelítésre több ponton is rájátszik az alkotás. Példaként elhangzik, hogy az egyszerűbb képregények is ilyen végletek mentén mozogtak, de csak hogy lássuk az önreflexív kikacsintást. Ami fontosabb, hogy a történet narrátora nem más, mint Asterios halva született ikertestvére, Ignazio, aki egyszerre mindentudó elbeszélő és a „mi lett volna, ha?” kérdést feltevő doppelgänger. Ő az, aki nem-létével életen át tartó dilemma elé állította a főszereplőt, aki kicsit mindig úgy érzi, hogy Ignazio helyett él, hogy a tettei nem igaziak, hanem másvalakit illetnek, ezért a lakásában mindenhová kamerákat szereltetett, hogy valami rögzítse, hogy ő, Asterios van ott, és nem más.

Bonyolult belső konfliktus ez, de a hősünk egy időre le tudja zárni magában ezt a problémát, mikor belép az életébe Hana, az ázsiai-amerikai szobrásznő (figyeljünk Mazzucchelli Kelet-irányultságára!). Valójában ő az, akinek az elvesztése a címszereplőt önvizsgálatra és változásra kényszeríti. Hana – természetesen – mindenben az ellentéte Asteriosnak: folyamatosan alkot, de csak magának, befelé forduló, és sokkal mélyebben akarja megismerni az embereket, mint a címszereplő. A szerző érzékenyen és összetetten írja le, hogy Hana miért vonzódik Asterioshoz, aki az ő (az olvasóhoz nyilván közelebb álló) nézőpontjából egy beképzelt hólyagnak tűnik. Motivációi a főhős belső démonaihoz hasonlóan komplikáltak, de végső soron egyértelmű, hogy Asterios és Hana egymásnak lettek teremtve. És ahogy Mazzucchelli ezt képileg érzékelteti, az valami egészen zseniális! Mikor vitává fajul köztük egy nézeteltérés, Asteriost hirtelen geometriai testekből, hengerekből, kockákból felépülő bábunak látjuk, Hana pedig vörösen izzó fúriává változik, de a teste lágy vonalú, emberi marad – gyönyörű rajzi megoldás. A mű képi világáról eddig alig esett szó, pedig külön elemzést érdemelne. Végig tiszta vonalú, visszafogott rajzokat kapunk, ne számítsunk vizuális orgiára, sokkal inkább a tökéletes, precíz kidolgozottság tűnik fel. Bonyolult, de átlátható és logikusan felépített oldalkompozíciók és szikár, 4×2-es panelekkel felépített oldalak egyaránt akadnak. Lépten-nyomon egy olyan vizuális ötletet találunk, ami egyedül elvinné a hátán a rajzokat: sziluettek, keretezés nélküli, dekomponált panelrengeteg, szöveg nélküli hieroglifák, egész oldalas totálképek teszik gyakorlatilag letehetetlenné a vaskos könyvet. Jellegzetes a letisztult, diszkrét színvilág: főként halványlila, fehér, rózsaszínes, kék és okkersárga árnyalatokat vonultat fel a szerző. Azt érezzük, amit a legjobb képregények esetében mindig, hogy ez a történet semmilyen más médiumban nem érné el ugyanezt a hatást. Nagyszerű sztori lenne filmen vagy regényben is, de képregényben az igazi. Ennek csak egy egyszerű példája a fő karakterekhez rendelt egyedi betűtípusok jelentősége – nem akarok mindent elárulni.

Még annyi mindenről nem esett szó, ami benne van a műben: a vidéki Amerika világa, a párkapcsolati hullámvasút, az alkotó modernizmushoz fűződő viszonya is említést érdemelne. De csak a mű katartikus végkifejletéről ejtenék néhány szót, amiben Mazzucchellinek a keleti filozófiák iránti nyitottságát lehet felfedezni. Egy második természetfeletti közbeavatkozás zárja az Asterios Polypot, ami színleg megfosztja a Hanához végre visszataláló hőst a happy endtől. Valójában viszont boldogabb ez a vég, mint bármi más: elvégre ha mindent elrendeztünk magunkban, akkor jöhet akármi – mi már készen állunk. Az Asterios Polyp egy komoly, érett művész eddigi legfigyelemreméltóbb alkotása. Négy Eisner-díjra is jelölték, de ez nem sokat számít. Így is, úgy is remekmű.

Kránicz Bence

A cikk eredetileg a Buborékhámozó 9. számában jelent meg.
A folyóirat korábbi számai beszerezhetőek a duplaklikk.hu weboldalon.

Facebook Hozzászólások