Menekülés a kútvárosból – Incal #1

Az Incal tipikusan az a képregény, amiről már mindenki hallott. Megszületésének körülményeit kis túlzással kívülről fújjuk, de eddig keveseknek volt módja ténylegesen is olvasni. Ennek oka nagyon prózai: magyar oldalak számos cikket közöltek róla az elmúlt években, de egy kiadó sem akadt, aki be merte volna vállalni a megjelentetését. Ehhez legközelebb talán a Delta Vision járt, ők 2008-ban kihoztak egy Metabárók kasztja kötetet, benne három történettel, de aztán hosszú hallgatás következett ismét. Egészen eddig: a Pestikönyv valószínűleg a Blacksad sikerén felbuzdulva vágott bele a képregénytörténet egyik alapművének számító, grandiózus sci-fi sorozat kiadásába, az első könyv pedig sokaknak már a karácsonyfa alá is bekerült – újabb tételt pipálhatunk a talánegyszerkiadjákitthonis listánkon!

Ismerjük a keletkezés-történetet, de azért nem árt az ismétlés. Alejandro Jodorowsky a hatvanas-hetvenes években szerzett nevet magának, eleinte mint a mexikói avantgárd mozgalom vezére, szürreális színdarabok szerzője és rendezője, majd pedig olyan kultklasszikus filmek, mint A vakond és A szent hegy direktora. Rendkívül sokoldalú művész hírében állt, akit minden érdekelt, kreatív energiáit pedig egyre látványosabb projektekbe kívánta csatornázni. A Dűnével ez majdnem sikerült is. 1975-ben kezdett ugyanis dolgozni Frank Herbert nagyszabású sci-fi alapvetésének adaptálásán, ami a közreműködőket ismerve közel lehetetlen vállalásnak tűnt. A filmben felbukkant volna Salvador Dalí, Mick Jagger, Alain Delon, Orson Welles (többek között, nyilván), a zene megkomponálására a Pink Floydot akarta felkérni, a látvány kidolgozását pedig több (később) nagy nevű művészre, például H. R. Gigerre és Jean Giraud-ra, a Mœbius néven alkotó franciára bízta. Gondos előkészületek után az egészből mégsem lett semmi, a producerek elzárták a pénzcsapot, halálra ítélve ezzel a produkciót. (Akit jobban érdekel a téma, az mindenképp nézze meg Frank Pavich Jodorowsky’s Dune című kiváló dokumentumfilmjét, ami számos érdekes részlettel egészíti ki a sok helyütt elhangzó információkat.)

A Dűne projekt tehát összeomlott, Jodorowsky pedig ott maradt több ezer oldalnyi vázlattal, látványtervvel, storyboarddal. Nem tört össze, néhány interjújában egyszerűen irányváltásnak nevezte a történteket, az azóta eltelt évtizedek pedig őt igazolják. Fogta a Mœbius készítette terveket, és új történetet írt – de immáron a jóval költséghatékonyabb médiumban, képregényben gondolkodott. Egy látomásában szereplő fényes objektum köré szőtte a sztorit, Mœbius szállította a rajzokat, a végeredmény pedig minden idők egyik legismertebb és legnagyobb hatású képregénye lett. Az Incal szürreális űropera, meghökkentő, olykor kétségbeejtő kaland- és látványorgia, amiben öröm elveszni – az első album alapján legalábbis egyértelműen.

A történet főhőse John Difool, egy átlagpolgár, egy senki. Illetve nem senki, azért mégis valaki: R-osztályú magándetektív, de ahogy a könyvből világossá válik, ezt nem övezi túl nagy megbecsülés az Incal világában. Amikor először találkozunk vele, éppen összeveri egy csapat maszkos ismeretlen, majd a mélybe vetik, ő pedig menthetetlenül hull alá a pór nép által lakott egyik kútvárosban. Míg a hatalmasok többnyire a bolygó felszíne felett lebegő palotában múlatják az időt, a földbe vájt, nyomorúságos kürtőkben élő tömegek kedvenc elfoglaltsága (a tévé mellett) a zuhanó öngyilkosokra lövöldözés. Difool tehát zuhan, egyre mélyebbre, egyre inkább menthetetlenül, megállítani pedig – ha nem érkezne időben a segítség – csak a legalul elterülő, mindent felemésztő savtó tudná. De Difoolnak “szerencsére” egészen más sorsot szántak, és itt jön a képbe minden létező MacGuffin legmacguffinabbja, az Incal, ami Difoolt élete legnagyobb és legveszélyesebb kalandjába rángatja. Ha akarja, ha nem.

Talán ennyiből is kitűnik, hogy az Incal elsősorban a kalandra fókuszál, hogy mindig történik valami, és minden egyéb ennek rendelődik alá. A szereplők nem egyéniségek, nem kapnak igazi mélységet, de nincs is idő rá, hiszen fordulat fordulatot követ, egyik nagyjelenetből a másikba esünk, John Difool pedig már az első részben annyit megy, fut és menekül, mint más képregények főhősei egy egész sorozat alatt. Nem úgy zseniális, mint például a végletekig megszerkesztett, óramű pontosságú és részletességű Watchmen, hanem inkább látnoki, ahogy a maga idejében a Star Wars is volt. Olykor kusza, csapong a cselekmény (emlékezzünk, az első Star Wars forgatásán számos színész panaszkodott hasonlókra a forgatókönyvet illetően), azonban minden fejezete, sőt minden jelenete dugig van zseniális ötletekkel, amik mintha szét is akarnák feszíteni az egész szerkezetet. Homeoprostik, robotrendőrök, az elnök testcseréjének élő közvetítését fotelből bámuló tömegek, az emberi szerveket okosan felhasználó technopapok, a paranoia övezte Bergek, vagy a már itt felbukkanó Metabáró – csak néhány példa ezek közül. (Nem csoda, hogy ennyi elhintett idea egy komplett univerzumot fialt, később a Metabárók és a Technopapok is külön sorozatot kaptak, illetve készült egy előzmény és egy folytatás is az Incalhoz.)

Miközben az Incalban szép számmal fellelhetők más művekből kölcsönvett elemek (a Dűnével való hasonlóság vitán felül áll, de a Star Wars is ott a megidézett művek listájának elején), a fentiek alapján talán nem meglepő, hogy Jodorowsky művét rengetegen tekintették hivatkozási alapnak. A Szárnyas fejvadász filmváltozata például elég sokat köszönhet ennek a képregénynek, de Mijazaki Hajao ugyancsak a nyolcvanas évek elején indult Nauszika című mangáján is tetten érhető Mœbius hatása, plusz Kacuhiro Otomo Akirája sem teljesen így festene a francia mester által papírra álmodott világok nélkül. Szegény Luc Bessonnak pedig majdnem egy pert is a nyakába akasztott Jodorowsky Az ötödik elem miatt, ami nyilvánvalóan elemelt egy rakás mindent – igaz Mœbius is dolgozott azon a filmen.

Még nagyon az elején járunk, de ebből az ötven oldalból is kitűnik már mindaz, amiért vélhetően később is rajongani fogunk: őrült ötletek, lendületes, számtalan meglepetést tartogató történet, hozzá pedig kis túlzással a legszebb rajzok, amit valaha rajzoltak.

Farkas Dávid

Facebook Hozzászólások