Marvel filmek: X-men: Az ellenállás vége

Az új képregényfilm-reneszánszt a Penge-X-men-Pókember triász indította el, és mind a három nagyjából ugyanazt az utat járta be három rész alatt: az ígéretes, bár korántsem hibátlan kezdés után egy nagyságrendekkel jobb második rész, majd egy kiábrándító harmadik rész jött, ami valójában nem zárta le tisztességesen a megkezdett történetet, de ugyanakkor elzárta a lehetőséget a folytatások elől.

Mind a három esetnél közös probléma volt, hogy az alkotók túl sokat akartak markolni. Míg az első két filmet egy történetre, egy koncepcióra hegyezték ki, addig a harmadik résznél találomra beledobáltak mindent az üstbe, amit a kamrában találtak, a hagymától az ananászon át a dobos tortáig. Persze, azért a három szóban forgó trilógiazáró rész között minőség terén még így is ég és föld a különbség. A fájdalmas Penge: Szenthármassággal szemben az X-men: Az ellenállás vége nézhető darab, és a tűrhető harmadik részek közé tartozik a képregényfilmek műfajában. Emellett a legtisztességesebb szuperhősös mozi a második Pókember film óta, ami inkább a köztük található alkotások szegénységi bizonyítványa, de a Megtorlók és Elektrák után azért az ember nem tud haragudni a túlzsúfolt harmadik X-men filmre.

Az X-men 3 egyébként is roppant problémás alkotásnak ígérkezett. Miután a második részben előkészítette a Sötét Főnix sagát, Bryan Singer 2004 nyarán otthagyta a franchise-t, hogy Supermant rendezzen. A döntés számtalan indokkal magyarázták, Singer elmondása szerint a harmadik X-men film története nem állt össze a fejében, míg arról kristálytiszta elképzelése volt, hogyan vinné az Acélembert a vászonra, ugyanakkor beszéltek kreatív összetűzésről is közte és a stúdió között.

Miután Singer távozott, több rendező neve is felmerült, hogy betöltse az utána keletkezett űrt, többek között Zack Snyder, Darren Aronofsky és Alex Proyas. Az egyik legbiztosabb befutónak azonban Joss Whedon ígérkezett, aki addigra már egy népszerű X-men sorozat írója volt. Whedon azonban végül az X-men helyett Wonder Woman mellett kötelezte el magát – hogy aztán a DC az egész projektet kidobja a kukába. A Foxnak sikerült leszerződtetnie Matthew Vaughnt, aki aztán családi okokra és időhiányra hivatkozva kihátrált a projektből. Később persze mind Whedon, mind Vaughn elismert képregényadaptációkkal kárpótolták magukat és közönségüket. Mire Brett Ratner elfoglalta a rendezői széket, már egy hónapot csúsztak a forgatással.

Ezt azért is írom, mert könnyű lenne az egész fiaskót Ratner nyakába varrni, de az a helyzet, hogy mire ő a kezébe vette a produkciót, már menteni kellett a menthetőt. Nem sikerült persze mindent, és bár a rendezésen is meglátszik a sietség (erről később), az időhiányon kívül a legnagyobb gond az, hogy a forgatókönyv túl sokat akar markolni. Ahogy mondtam, az első két filmet egy történetszálra hegyezték ki. Az első film az X-men összecsapását mesélte el Magneto Testvériségével. A második film valójában egy X-fegyver történet volt, ahol a főgonosz megkapta a God Loves, Man Kills történet fanatikus papjának nevét, motivációját és tervét. A harmadik film két történetet próbál meg másfél órába passzírozni.

Az egyik a már említett Sötét Főnix saga. Singer eredeti tervei szerint a harmadik film a kiszáradt Sós-tóval kezdődött volna, amelybe a második rész végén fulladt bele Jean Grey. Azonban egy titokzatos erő elpárologtatta a teljes víztömeget, hogy utána az egész emberiség természetfeletti jelenségek sorozatát tapasztalja világszerte. Egy óceánjárót ez a hatalom játszi könnyedséggel tép ketté, hogy később kiderüljön, a hajó parancsnoksága mutánsokat tartott rabszolgaként. Az X-men persze rájön, hogy az események mögött az immár isteni hatalommal rendelkező Jean Grey áll, aki elhatározta, hogy kezébe veszi a dolgok irányítását ember-mutáns konfliktust illetően. Egy olyan erőt képvisel, ami jócskán a többi mutáns fölött áll – erőt, amit Xavier professzor egykori szeretője, a telepata Emma Frost (Singer ezt a szerepet Sigourney Weaverre osztotta volna) és Ian McKellen Magnetója is ki akar használni, sikertelenül. A végső összecsapásban Jean Grey egy pszichés csapással felhőkarcolókat tarolt volna le, hogy végül hátat fordítson az emberiségnek, és a világűr egy másik szegletében teremtsen életet. De előtte még megígéri az X-eknek, hogy rajtuk tartja a szemét.

És ez egy briliáns történet is lehetett volna így egymagában. A forgatókönyvíró Simon Kinberg és Zak Penn azonban Whedon bevonása után a forgatókönyvet az új rendező első X-men történetére, az Adományra hegyezte ki. A történet a filmből is ismert gyógymód körül forog, amit egyébként militáns földönkívüliek fejlesztenek ki (ez az a része a képregénynek, ami nem baj, hogy soha nem fog vászonra kerülni). A képregényben egyébként Magneto fel sem bukkan, bár persze ő túl nagy ziccer ahhoz, hogy a filmből kihagyják.

A gond az, hogy ez a két történet így nem fér meg egymás mellett. Kinbergék persze próbálják összekötni a kettőt – lám, a Főnix túl nagy hatalommal rendelkezik még Xavier szerint is, és ha már itt tartunk, hány mutánsról lehet ezt elmondani? Mi több, Jean Greyt és Angyalt a prológusban is egymás után szerepeltetik (és ha valaki újranézi az előzeteseket, látja, hogy ott is megpróbálták összefonni a két figurát). Azonban a végeredményben az írók nem igazán tudnak mit kezdeni Jean Grey-jel, érződik, hogy ha tehetnék, őt úgy kihagynák, ahogy van. Pedig neki kellene lennie a történet középpontjának, az új lépcsőfoknak az evolúcióban, ami előtt még Magnetóék is megszeppenten állnak. Gyönyörűnek, mindenhatónak, intelligensnek és felfoghatatlannak, akinek a puszta létével egzisztenciális válságot kellene okoznia – nem pedig a egy őrült Ophéliának, akitől azért félnek, mert a kezében felejtették a fegyvert. Tűzaurának kellene öveznie, valahányszor az erejét próbálja (amit a második részben előkészítettek), és nem pedig eres, fekete szemű banyává válnia, aki pixelekre szedi a berendezést és a statisztákat.

A forgatókönyv egyébként rengeteg karaktert küld a kispadra. Árnyékról nem is tesznek említést, de nem tudnak mit kezdeni Küklopsszal, Xavierrel, Mystique-kel vagy Vadóccal sem, így megölik vagy megfosztják őket az erejüktől. Ezek mögött egyéb okok is állnak (az Árnyékot játszó Alan Cumming allergiás volt a festékre, James Marsden Singerrel tartott a Superman visszatér forgatására), de ez akkor sem mentség a végeredményre. Valójában az embernek kicsit az az érzése, mintha a meg nem valósult negyedik rész telepedett volna rá a harmadik filmre. A negyedik rész, ahová aztán hozhattak volna be új szereplőket nyugodtan, miután a régebbi karakterek szálát tisztességesen elvarrták.

Az új karakterek között megtaláljuk Kelsey Grammer Bestiáját, Vinnie Jones Bulldózerét, valamint Dania Ramirez Callistóját – őket Vaughnnak köszönhetjük –, illetve Ellen Page Kitty Pryde-ját és Ben Foster Angyalát, akiket Ratnernek. Közülük Bestia és Kitty Pryde sikerült eltaláltra és emlékezetesre, noha a rengeteg szereplőnek köszönhetően alig van alkalmunk megismerni őket, mégis, van szerepük és hűek képregénybeli megfelelőikhez. Vinnie Jones Bulldózerét azonban eleve kisfiúk kedvencének írták meg viccesnek szánt beszólásaival, amik már-már a Schumacher-féle Batman filmeket idézik. Vaughnnak elmondása szerint tetszett az ötlet, hogy a professzor mostohatestvére egy bűnöző, és talán nála kaptunk is volna ebből valamit. Angyal sajnos sosem lett több kirakatfiguránál, aki valójában csak alibi a gyógymód létrehozására, de ez a szál ebben a formában nélküle is működött volna. Callistó pedig megkapta Higanyszál és Kalibán képességét, szerepét tekintve pedig egy felvizezett Mystique.

És ezért is dühítő az a pazarló hozzáállás, amit fentebb a karakterekről írtam. Mert például Mystique meghatározó szereplő volt az első két filmben, aki mindenki másnál többet tesz a mutánsok jövőjéért. Ő vonja vissza Kelly szenátor bőrébe bújva a regisztrációs törvényt, ő kezd el nyomozni Stryker után, ő szabadítja ki Magnetót. Ugyan szerepét tekintve a Mágnesség Urának jobb keze, ráadásul nem sok szöveget írtak neki, mégis kompetensebb vezérénél. Ezek után olyan méltánytalan csak így megszabadulni tőle.

Hozzátartozik, hogy én nem értem a nagy rajongói felhördülést, amiért Erik csak úgy sorsára hagyja volt társát. Már az előző két film során világossá vált, hogy Magneto egy álszent, önző rohadék, aki bárkit képes feláldozni vagy a sorsára hagyni a nagyobb jó érdekében, legyen szó egy kislányról vagy a legjobb barátjáról. Az, hogy Mystique-ről csak úgy lemond, miután ő felfogta a neki szánt lövedéket, nagyon is passzol a karakteréhez.

Ugyanakkor, hogy jót is mondjak: amikor a gyógymódos szál beindul, akkor akadnak intelligensen megírt párbeszédek és szálak, elég csak az elnök és Bestia beszélgetésére gondolni, vagy arra, hogy műanyagra cserélik a fémfegyvereket (egyébként remélem, az injekcióstűk is valami polimerötvözetből vannak). Csak egyrészt ez sokkal jobban működne, ha a trilógia után játszódna jó pár évvel, amikor emberek és mutánsok is levontak néhány tanulságot az első összecsapásból. Másrészt pedig az első film konfliktusa egy olyan gépezet körül forgott, ami mutánssá változtatta az embert. Bestia háttértörténetéhez hozzátartozik az őt átváltoztató szer, így tudtuk, hogy ez elő fog kerülni a jövőben. Ezek mellett a gyógymód olyan szinten redundáns, hogy nyugodtan ki lehetett volna hagyni.

Emellett megvan annak is a bája, amikor a nagyon is pitiáner képességekkel megvert mutánsokból álló tömeg rohan neki a hat X-mennek. Az omegák ebben Grant Morrison Új X-menjét idézik, amikor a világ már tele mutánssal. Singernél egyébként minden karakter kapott egy pillanatot, hogy rácsodálkozzunk a képességére és elkönyvelhessük különlegesnek. Itt ez már nem igaz, de annyi képesség is van, hogy azok szinte már hozzátartoznak a mindennapokhoz.

Mint mondtam, a sietség a rendezésen is látszik, vannak nagyon látványos bakik. Ilyen, amikor Logan csak úgy előlép a levágott Őrrobot fej elől, mintha azzal ért volna földet (holott a levágott alkatrész pördül egyet, így látjuk, hogy nem). Vagy amikor Jégember a képességével csinál korcsolyát egy mezei csizmából, hogy aztán lássuk a spray-jel lefújt fémet. Vagy amikor Logan inge begyógyul. Az olyanokról nem is beszélve, mint amikor nagyon hirtelen beesteledik a végső összecsapás előtt.

A legfájóbb azonban az első filmről írt kritikámban dicsért Sir Ian McKellen játéka. A színészről üvölt, hogy szíve szerint teljesen máshol lenne, és a film előrehaladtával úgy kezd el egyre magasabbról tenni az alakításra. Hozzátartozik, hogy elég klisés szövegeket adnak a szájába, míg az első filmben őszinte, intelligens mondatokat kapott. Egyetlen kivétel, amikor helyre rakja Pirót, amikor az tiszteletlenül beszél a halott professzorról. Apropó, az előző rész felvezetése után a piromán mutáns is teljesen elveszik a harmadik filmben.

Persze, azóta sikerült újra életet lehelni a franchise-ba Matthew Vaughnnak köszönhetően, később pedig Kinberg és Singer közös munkájának gyümölcse lett a tavalyi X-men: Elnézést 2006 nyaráért film. Azonban nem kevés idő telt el, mire a mutánsok a lábukra álltak.

Ha van tanulsága a harmadik X-mennek, az az, hogy a jó filmhez a stúdiónak igen is szabad kezet kell adnia az alkotóknak. Mert a csúszás ellenére a Fox nem volt hajlandó változtatni az időponton. Mert mindenáron le akarták zárni a trilógiát, annak ellenére, hogy a képregényfilmek műfaja ezt nem igényli – szemben a Singer által elindított történettel. Az X-men 3 nem rossz akciófilm, de nem jó záródarab, mert nem a megkezdett szálakat varrja el, és nem jó franchiserész sem, mert elvágta az utat a folytatások elől.

Stan Lee cameó: még az első intróban láthatjuk őt az X-ment igazán felfuttató Chris Claremonttal együtt. Előbbi a locsoló csőből felfele folyó víz előtt áll értetlenül, a másiknak a fűnyírója repül el messzire.