Gazdagság ide, csinos nők oda, high tech páncél amoda, nem lennék Tony Stark helyében. Nem elég, hogy miután bejelentette, hogy ő Vasember, az amerikai állam rögtön elvárja, hogy átadja a páncélját, de azonnal. Nem elég, hogy az őt életben tartó szerkezet egyben mérgezi a testét. Nem elég, hogy egy orosz feltaláló és egy bájgúnár iparmágnás akarja holtan látni őt – ezeken kívül neki kell eltartania a hátán az egész Marvel Univerzumot, miután A hihetetlen Hulk csúfosan elhasalt.
Ennek megfelelően a film olyan, mint egy kiváló alapanyagokból készített ital, amit nem kevertek össze kellőképpen. Emiatt aztán se szeri, se száma azoknak, akik szerint a Vasember 2 a filmtörténet egyik legnagyobb csalódása. Pedig a Vasember 2 egy szórakoztató, szerethető, noha korántsem hibátlan alkotás, aminek negatív megítélése valójában annak köszönhető, hogy az első rész nagyon magasra rakta a mércét.
Korábban a képregényfilmek első része csak a terepet készítette elő egy nagyobb, epikusabb folytatásnak. A Penge, X-men, Pókember filmek első részei csak a kezdeti, tétova lépéseket jelentették, és a folytatásokra találták meg a hangjukat. Ha a Vasember 2-t e filmek mellé rakjuk, akkor nincs oka szégyenkezni, úgy sem, hogy ha figyelembe vesszük azt, hogy ezeknél a filmeknél a műfaj még nem talált magára.
De persze az első rész megmutatta, mi mindenre képes a zsáner, és természetesen mindenki hozzá fogja mérni a folytatást, nem az azt évekkel megelőző alkotásokhoz. Ennek megfelelően a Vasember 2 olyan, mint A végzet temploma volt Az elveszett frigyláda fosztogatóinak: valami, ami az előző részhez képest visszalépés, de nem vészesen, és amit egy belevaló harmadik rész simán orvosolhat.
Ami a fentebb is bemutatott szálakat illeti, a Vasember kontra Amerika vonulat kimondottan eltalált lett, ráadásul, akárcsak az X-men, úgy Tony Stark is érintett a politikában, csak polgárjogi mozgalmak helyett a hadipar területén. Valójában a filmnek elsősorban erre kellett volna összpontosítania. Ami a mérgezést illeti, az önmagában nem egy rossz ötlet, mert hát elvégre melyik technológia működik először tökéletesen, mellékhatások nélkül, mégis, az embernek olykor az az érzése támad, hogy az első rész egyik elemét, a mesterséges szíve nélkül haldokló Starkot melegítették fel újra.
Ezen nem segít, hogy ebben a kérdésben Nick Furynak kell segítséget nyújtania. Mint mondtam, A hihetetlen Hulk elhasalt, a Thor és az Amerika Kapitány még távol volt, amikor már megvolt a Bosszúállók premierjének a dátuma, így a Marvel biztosra akart menni. Tévedés ne essék, nem Samuel L. Jackson jelenlétével van gondom, hanem azzal, hogy a karakter szerepeltetése ebben a formában egyszerre deus ex machina és promóció, amire külön-külön sincs szükség. Persze Fury alapjáraton nagy kavarógép, és ilyen funkciót betöltött már a képregények világában is, de ez már ott is hibának számított, amit nem kellett volna megismételni. Ez igaz Coulsonra is, holott kedvelem Clark Gregget. Egyikük sem tartozik szervesen ebbe a filmbe, ami már így is túl sok szállal zsonglőrködik.
Ezzel szemben Natasha Romanov ügynök színpadra léptetése teljesen indokolt. A figura eleve a Vasember kánon részeként kezdte a pályafutását, mint orosz (akkoriban szovjet) ügynök, aki később disszidált, emellett neki tényleg van szerepe a filmben is, így jó példa arra, hogy lehet bővíteni a filmes univerzumot. Scarlett Johansson ráadásul minden egyes szereplésével egy új arcát mutatja meg a karakternek, így remélem, hamarosan láthatjuk saját filmben is.
Ami az ellenfeleket illeti, mind Mickey Rourke, mind Sam Rockwell lubickolnak a szerepükben. Igazából egyetlen egy oka lehet, hogy sokak szemében kevesebbeknek tűnhetnek az első rész gonoszainál, ez pedig az, hogy karakterüket az alkotók komikusabbra veszik, mint Razáét vagy Obadaiah-ét. Emiatt elsőre kicsit komolytalanabbnak tűnhetnek, mint a magát nagyon is komolyan vevő Stane, pedig mindketten Tony Stark egy aspektusát képviselik, és ennek megfelelően valójában átgondolt, működő ellenfelek.
Justin Hammer például egy pojáca, akár csak Tony Stark, csak éppen semmi nem szorult belé a feltalálózseni tehetségéből. Ugyan a képregényekben Hammer egy vénember, itt jelentősen lefiatalították, ami jót tett a karakternek, ugyanis gonosz öreget már láthattunk, Sam Rockwell megformálásában pedig egy a feltörekvő iparmágnás aranyifjút kapunk, aki mindenáron olyan akar lenni, mint riválisa, csak sehogy sem jön össze neki. Akárcsak Tony, Hammer is nagydumás, de míg Tonynak ez zsigerből jön, addig Hammer mesterkélt és negédes. Hammer ráadásul cseppet sem titkolja azon vágyát, hogy ő legyen az új Tony Stark, így nemcsak a páncélját szeretné lecsapni a kezéről, de a korábbi barátnőivel is előszeretettel tetszeleg. Más kérdés, hogy mivel Hammer egy keljfeljancsi, ezért a trófeaként megszerzett exekkel is pofára esik.
Vele szemben Ivan Vanko egy nagyon is veszélyes ellenfél. Míg Hammer olyan akar lenni, mint Stark, addig Vanko olyan, mint Tony – amivel viszont nem lenne életbiztosítás szembesíteni. Vanko ugyanis egy családi sérelem miatt tisztaszívből gyűlöli hősünket, és mindent, amit ő megtestesít. Mégis, ő az, aki nyomorúságos körülmények között, kacatokból képes egy pusztító fegyvert és az azt tápláló energiaforrást előállítani, amit aztán rögtön továbbfejleszt, mihelyst jobb anyagi háttér áll rendelkezésére. Ezt egyébként az aláfestő zene is kihangsúlyozza, ami annak a sötétebb változata, amit az első részben hallhattunk, amikor Tony a találmányát bütykölte.
Ugyan Vankónak van egy könnyedebb oldala, amit egy kakadu képvisel, az alkotók mégsem sinkófálják el a karakter brutalitását, így amikor felakasztja az őreit, nem törődik azzal, hogy lemossa magáról a vérüket. Noha egy agyontetovált, börtönviselt orosz, érdekes, hogy Vanko anno nagyon is népszerű volt Oroszországban, többek között azért is, mert intelligens, rátermett, és motivációjával együtt tudunk érezni. Nem kicsit ironikus, hogy míg Tony az egész film során az apakomplexusával küzd, addig neki láthatóan bensőségesebb kapcsolata volt az öregjével.
Akad még egy szépséghibája a filmnek, amiben nem akarok igazságot tenni, mert nincs belátásom a színfalak mögé, ez pedig James Rhodes ezredes lecserélése. Semmi bajom egyébként Don Cheadle-lel, sőt, kimondottan kedvelem, mégis, az általa formált karakter kinézetében és alakításában olyannyira különbözik Terrence Howardétól, mintha Robert Downey Jr.-t váltották volna le Mel Gibsonra. Azóta már viszontláthattuk őt a folytatásban és a második Bosszúállókban, mégis, a csere elfogadásához nézőként szükség van egy nagy adag hitetlenkedés felfüggesztésére, amit a forgatókönyv inkább jelez, semmint orvosol.
Mégis, a Vasember 2 ennek ellenére egy szórakoztató, kellemes film, ahol nagyon is működnek az apróságok. Így az egyik kedvenc jelenetem az, amikor Vasember elrepül egy parkolóban, és megszólal egy autóriasztó – majd elrepülnek az őt üldöző drónok, és megszólal az összes. A fent tárgyalt kompromisszumok ellenére arról van szó egyébként, hogy a legtöbb képregényfilm a Csillagok háborúja – A birodalom visszavág – A jedi visszatér utat járja be minőség ingadozás terén, így az elvárások az első rész után különösen magasak voltak.
Ám ez nem gond, a Vasember bejárhatta volna ehelyett az Indiana Jones útját, és az első két résszel be is járta – csak egy olyan harmadik részre lett volna szüksége, ami lezárja az első részben megkezdett szálakat, és aminél ülne Az utolsó kereszteslovag hasonlat. Erre sajnos nem került sor: ahogy az a legtöbb szuperhősfilmnél lenni szokott, Jon Favreau a második rész után otthagyta a rendezői széket. De ez már egy másik kritika, és közlésére egy más alkalommal kerül sor.
Stan Lee cameó: Tony még a film elején találkozik az ezerarcú Stannel, aki ezúttal Larry King bőrébe bújva környékezi meg kedvenc iparmágnás milliárdosunkat.