Marvel filmek: A csodálatos Pókember

Öt év telt el, hogy a Pókember 3 ordas nagyot bukott, a Sony pedig úgy látta helyesnek, hogy Ádámtól-Évától kezdik újra Peter Parker történetét. Azóta megint három év telt el, és megint ott tartunk, hogy kapni fogunk egy új Pókembert, új May nénivel, új ráncfelvarrással. Ez egy kicsit kiábrándítóvá teszi az egészet, mert az emberben felmerül a kérdés, hányszor kell még ugyanazokat a köröket lerónunk? Pedig hibái ellenére A csodálatos Pókemberben van potenciál, sőt, ígéretes újrakezdésnek is nevezném, ha ezt az ígéretet nem játszotta volna el a következő résszel.

Kár, mert így visszatekintve igencsak rárakódik a történetre, hogy tudjuk, nem fut ki, nem vezet sehová, pedig ehhez a készítők letették az alapokat. Kicsit értetlenül is állok az előtt, hogy Pókembert a Marvel Univerzumba történő integráláshoz egy új színésszel kell bemutatni, mert valahol a nézők részéről is energia, hogy újra megismerjék a karaktert úgy, hogy minden korábbi filmet lenullázzanak magukban. Természetesen ebben benne van az is, hogy A csodálatos Pókember filmekben semmi nem utalt a Marvel Univerzum többi részére, pedig azok lényege, hogy keresztbe-kasul átszövik egymást. Talán elegánsabb lett volna csak beleilleszteni, beleszőni egy új, eddig kívülálló szálat, de ezzel persze nagyvonalúan nem veszek tudomást a legfőbb okról: ha Hollywoodban egy rossz fogadtatást kapott film megtöri egy sorozat lendületét, nem fogják egy következő filmmel visszaszerezni a nézők bizalmát, inkább kezdik elölről.

Van, amikor ez a módszer sikeres, és az alkotók valóban friss vért csepegtetnek egy megfáradt széria vénájába, jó példa erre az új X-men, vagy, hogy kilépjek a képregényadaptációk világából, a Majmok bolygója sorozat. Máskor azonban inkább tűnik ügyetlen tapogatózásnak. A csodálatos Pókember valahol a kettő között van: sok tekintetben ügyesebb adaptáció az első Raimi-filmnél, csak éppen igazából ugyanazt kapjuk meg, mint abban.

Így láthatjuk, amint Peter a középiskolai közegben próbál helytállni, ahogy megcsípi a genetikailag manipulált pók, ahogy Ben bácsit lelövi a futni hagyott rabló, és ahogy összehaverkodik egy jobb sorsra érdemes tudóssal, akiből az első rész gonosza válik. Ráadásul a film rengeteg időt szán a már ismert rész felvezetésére, így bő egy óra is eltelik, mire Rhys Ifans Dr. Curt Connorsa Gyíkká válva őrjöngeni kezd.

Pedig az, amit kapunk, sok tekintetben közelebb áll ahhoz a Peter Parkerhez, akit még a magyarul megjelent történetekből ismerhettünk meg. Míg Sam Raimi a hatvanas évek képregényeiből merített, addig Mark Webb azt az atmoszférát, hangulatot hozza, ami a nyolcvanas-kilencvenes évek Pókembereire volt jellemző. Természetesen mindketten elkeverték az éppen aktuális évtized világával, ami A csodálatos Pókembernél egy kicsit látványosabb, így lehet Peternek mobiltelefonja (míg az előző a telefonfülkéből próbálta elérni kedvesét) vagy használhat keresőoldalt apja egy volt kollégájának megtalálásához.

Ez a különbség New York képi megjelenítésében is szembetűnő, már néhány képkockából leszűrhetjük, hogy ugyanabban a városban vagyunk, de egy más közegben. Sokkal lényegesebb azonban Andrew Garfield Petere, aki jóval karakánabb a Toby Maguire által megformált karakternél. Peter itt nem szerencsétlen, sokkal inkább magának való: gördeszkázik, vállalja a konfrontációt a gyengébbek érdekében, illetve nem okoz neki gondot elbeszélgetni egy nővel sem. Emellett alkatilag közelebb áll ahhoz a Peterhez, akit mi megszokhattunk (míg Maguire a Ditko által megrajzolt verzióra hajaz inkább), és bevallom, számomra inkább tűnt középiskoláskorúnak, pedig Garfield két évvel idősebb volt, mikor magára húzta a jelmezt, mint Maguire.

Azonban még nála is nagyobb előrelépés Emma Stone Gwen Stacyje, aki intelligens és szeretetreméltó, önálló és megbízható. A kettejük kapcsolata sokkal természetesebb a korábbi filmek Peter – MJ enyelgéseinél, és noha tudom, hogy a valóságban Garfield és Stone valóban egy párt alkotnak, én most a megírt karakterekről is beszélek, nemcsak a színészi játékról.

De sokkal eltaláltabbak és képregényhűbbek lettek az olyan mellékszereplők is, mint Stacy kapitány vagy Flash Tompson – a maguk módján egyébként mindketten arrogáns bunkók, akiknek helyén van a szívük. A film sokkal okosabban kezeli a Ben bácsit megölő betörő szálát is, és hitelesebb az áldozatait folyton cukkoló Pókember is. Emellett végre kapunk mechanikus hálóvetőt is, ami a karakter szerves része.

Ami az ellenfelet illeti, Rhys Ifans kimondottan szimpatikus Dr. Curt Connorsként távolságtartása és megszállottsága ellenére is. Ez utóbbi teljesen érthető, és őszinte abban a kérdésben, hogy nemcsak mások életét akarja jobbá tenni, hanem a sajátját is. Alteregójával már kevésbé vagyok elégedett, egyrészt az arca lehetett volna gyíkszerűbb, másrészt bármennyire is realisztikusabb, hogy leszakad róla a ruha, mégis hangulatosabb, amikor rajta marad. Ez utóbbira egyébként pár másodperc erejéig utalnak az alkotók. Ugyanakkor hangulatosan regenerálódik, nyálkásabban-valósághűbben, és nem csak a sebei zsugorodnak össze. A terve pedig egy az egyben a képregények Gyíkjáét tükrözi. Ha egy kicsit még jobban odateszik magukat az alkotók, akkor lehetne az eddigi filmek legjobb gonosza, de így is ott a helye Dr. Octopus mellett.

Vannak azonban apróságok, amikkel nem voltam maradéktalanul elégedett. A nemrég elhunyt James Horner zenéje például kifejezetten semmilyen lett, pedig a sorozat már itt megérdemelt volna egy olyan aláfestő zenét, mint amilyet Hans Zimmer rakott le az asztalra a következő filmben. A kötelező „a-közösség-segíti-pókit” rész továbbra is erőltetett, de legalább a jó munkásemberek kreatívabban segítik hősünket, minthogy hasztalan próbálják megvédeni ellenfelétől. Martin Sheen és Sally Field pedig nem rossz Ben bácsiként és May néniként, de nem is jobbak Cliff Robertsonnál és Rosemary Harrisnél – az előbbiek egyébként inkább a visszafiatalított Újvilág történetekből merítenek, mint a fősodorbeli képregényekből. Ja, az új filmekben Jameson nem teszi tiszteletét, elvégre J. K. Simmons játékát megközelíteni nem lehet.

De igazából a legnagyobb gond az, hogy Pókember eredettörténetét már láthattuk. Igen, az alkotók belekeverik Peter szüleit (ez is nyolcvanas-kilencvenes évek, ugyanis akkoriban hozták vissza rövid időre Richard Parkeréket), de ez a szál inkább felesleges, és nem különíti el annyira az új sorozatot, szemben például az új X-mennel, aminek minden egyes része egy másik évtizedben játszódik.

Összességében nem rossz adaptáció vagy film A csodálatos Pókember, de sokkal jobb lett volna, ha már eleve ezt kapjuk, vagy kicsit később, amikor már több idő telt el az utóbbi rész óta.

Stan Lee cameó: az öreget teljesen lefoglalja a klasszikus zene, annyira, hogy észre sem veszi Pókember és Gyík harcát. Az első vasemberes cameó mellett az összes közül ezt tartom a legfrappánsabbnak.