MARVEL: EZ VOLT 2008

MINISOROZATOK

Figyelemreméltó, hogy milyen kevés jó minisorozattal találkoztunk 2008-ban – bár ha jól meggondoljuk, eleve nem találkoztunk túl sok minisorozatttal. A Marvel érezhetően visszavett ezek mennyiségéből az utóbbi pár évben, ami nem is baj – emlékszünk még olyan időkre, amikor csak az X-részlegen belül volt annyi mini, mint tavaly összesen. És bizony legtöbbjüket csak a pénzéhség hajtotta, nem a kreativitás. Azért két igazán jót, és két igazán rosszat a 2008-as termésből is sikerült összeszedni. (A “versenybe” olyan minik kerültek be, amik 2008-ban értek véget.)

Legjobbak:
Angel: Revelations
Secret Invasion

A Secret Invasion ugyan nem volt tökéletes (lendülete itt-ott kicsit megbicsaklott, és a rajzoló teljesítménye is kissé hullámzó volt), de összességében az év egyik legjobb mókájának bizonyult. Hihetetlenül nagyszabású, valóban egetrengető, földet megmozgató, ráadásul páratlanul jól kitalált, és ügyesen megírt eseményt olvashattunk, pontosan olyat, ami miatt örülhet az emberiség, hogy léteznek szuperhős-képregények. Az Angel: Revelations más tészta: a Marvel Knights logó alatt megjelent mini egy csendes, karakterközpontú eredettörténet, amiben Roberto Aguirre-Sacasa nagyon szépen vette sorra a főszereplő figurájának minden fontos aspektusát, és persze a mutánslét fő kérdéseit is – Adam Pollina pedig csodálatosan szürreális, groteszkbe hajló, kétségkívül eredeti képeivel tette fel a pontot az i-re.

Legrosszabbak:
The Last Defenders
Secret Invasion: Spider-Man

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a The Last Defendersnek legalább nagyjából értettem a szándékait. Nem tudom ugyanis, mi szükség volt erre a minire, sem azt, hogy miért pont azokat a szerencsétlen karaktereket cibálták bele, akiket. De mindegy is, mert az egész egy ronda túlzásokkal, buta sablonokkal, üres karakterekkel és bosszantó, jellegtelen rajzokkal teleszemetelt vacak, amire máris több sort szántam, mint amennyit érdemelt volna. És persze itt van a magasan legrosszabb Secret Invasion tie-in, aminek megintcsak nem volt értelme. Pókember nyilván nem szerepelhetett benne, hiszen ő a főminiben püfölte a skrullokat, így maradt Jackpot (huhú, rá még visszatérünk ám…), és egy teljesen felesleges menekülős-üldözős sztori, ami sem izgalmas, sem vicces, sem fordulatos nem volt, viszont bosszantó, az igen. Mindezt ráadásul az egyébként remek Brian Reedtől (Ms. Marvel) kellett lenyelnünk.

ONE-SHOTOK

Egyrészes történetekből a minikkel ellentétben nem volt hiány idén. Szinte minden fontosabb csapat és hős kapott pár, kontinuitásba nem feltétlenül számító extra számot, és ezek színvonala bizony igen nagy skálán mozgott. Egyébként elég csak az X-franchise-ra vetni egy pillantást: Rozsomáknak szinte minden héten kijött egy one-shotja, és az X-Men Origins „sorozat” berkein belül kaptunk egy-egy képregényt Bestia, Kolosszus és Jean Grey eredetéről is. De találkoztunk európai művek először angolra fordított változataival is (Wolverine: Saudade, Daredevil and Captain America: Dead on Arrival).

Legjobbak:
Thor: Ages of Thunder
Thor Reign of Blood
Wolverine: Saudade

Legrosszabbak:
Hulk: Raging Thunder
Iron Man: The End
Mythos: Catpain America

Ezek mindegyikéről olvasható részletes írás a megjelenésük után született Heti Marvelekben, úgyhogy csak röviden: Matt Fraction Thor trilógiája (Ages of Thunder, Reign of Blood, Man of War) az év legfantasztikusabb képregénye – olyanokat utasít maga mögé, mint a Secret Invasion, a Daredevil, a Nova és Straczynski Thorja: sötét, fantáziadús, véres, epikus tabló az istenek világáról, fantasztikusan jó történetekkel és csodás rajzokkal. Sajnos pont a befejezés sikerült a legkevésbé, de a trilógia még azzal együtt is magasan kiemelkedik a Marvel 2008-as terméséből. A Wolverine: Saudade pedig egy kellemesen „más” Rozsomák sztori, amiben a többi one-shottal ellentétben nem csak kaszabolás van, hanem szív, lélek, humor, karakterrajz és hangulat is, nem is beszélve a furcsa, de roppant hatásos, egyedi képi világról. Ami a legrosszabbakat illeti, az Iron Man: The End olyan elhibázott koncepciójú, rettenetesen megírt, ostobán megrajzolt, karakteridegen lezárása Vasember történetének, hogy annál már talán csak Paul Jenkins Wolverine-je süllyedt mélyebbre, a Hulk: Raging Thunder egy régi sztori teljesen felesleges, fantáziátlan, buta és összecsapott felmelegítése, a Mythos: Captain America pedig Steve Rogers eredettörténetének hatszázadik, ötlettelen, hangsúlytalan, dinamikátlan, értelmetlen elmesélése.

KÜLÖNSZÁM

Éves és egyéb, az aktuális ongoingok sztoriját kiegészítő különszámokból is lehetett szemezgetni 2008-ban. Szinte minden fontosabb sorozatnak volt legalább egy különkiadása, és ezek általában egészen jól sikerültek, talán csak egy van, amit igazán szenvedés volt végigolvasni – kettőt találhattok, hogy ki követte el. A legjobb kiválasztása egyébként hasonlóan egyértelmű volt.

Legjobb:
Giant Size Astonishing X-Men 1

Legrosszabb:
Amazing Spider-Man Annual

Bár Joss Whedonból az első, fantasztikusan jól sikerült sztori (Cured) után folyamatosan és fokozatosan fogyott ki a szufla, ahogy írta az Astonishing X-Ment, az utolsó történet (Unstoppable) lezárása, vagyis a Giant Size Astonishing X-Men ismét szenzációsra sikeredett – részben ennek is köszönhető, hogy az író 24 + 1 részes sztorifolyama még a kisebb buktatók ellenére is örökre emlékezetes marad majd az X-univerzumon belül. Az Amazing Spider-Man Annualról ellenben semmi jót nem lehet elmondani. Kiderült belőle, hogy Jackpot nem más, mint Alan Jobson. Hogy ki? És miért is érdekeljen ez minket? És miért létezik ez a képregény egyáltalán? És miért nem küldte még el valaki Marc Guggenheimet szerkesztőnek egy alaszkai gyermekmagazin keresztrejtvényrovatába?

FÜZET

Úgy gondoltam, érdekes lehet egy olyan kategória is, amiben a 2008-ban futó sorozatok közül kiragadjuk azoknak legjobb (illetve legrosszabb) részét – hisz, bár egy ongoing vagy mini történetenként, illetve egészében, folyamatában értékelendő elsősorban, mégis részleteiben találkozunk a sztorikkal, és nem elhanyagolható, hogy egy-egy füzet (járjon az akár egy történet elején vagy közepén) milyen hatással van ránk.

Legjobb:
Secret Invasion 7

Legrosszabb:
Hulk 6

Mint látjátok, ezekről is olvashattok bővebben az adott Heti Marvelekben, úgyhogy itt is rövid leszek. A Secret Invasion 7, bár egyetlen nagy csatajelentet az egész, mégis mindaz, amiért a szuperhős-képregényeket szeretjük: hihetetlenül grandiózus, valóságnál nagyobb, elképesztő erejű és dinamikájú, és nincs is olvasó, aki ne borzongna bele, ahogy a hősök nekiesnek az inváziós seregnek (Yu rajzai külön említést érdemelnek). A Hulk 6 ennek pontosan az ellentettje: mindaz, amit utálunk egy szuperhős-képregényben, minden, a kilencedik művészettel kapcsolatos ronda sztereotípia melegágya. Buta, értelmetlen, ötlettelen, felesleges, ráadásul a végén rá kellett jönnünk, hogy az egész sztori hiábavaló volt, mert továbbra sem tudjuk, kicsoda „Rulk” – nem mintha bárkit is nagyon érdekelne.

AZ ÉV KELLEMES CSALÓDÁSA
New Ways to Die

AZ ÉV CSALÓDÁSA
Uncanny X-Men

És mielőtt rátérünk az írókra, rajzolókra és egyebekre, egy különkategória az év legkellemesebb és legkellemetlenebb csalódásával. Az Uncanny X-Men azért szerepel, mert bár nem rossz, de már jó ideje nem szól semmiről, annak ellenére, hogy a Messiah Complex után grandiózus változások történtek. Az első (hippis és oroszországi) sztori még szükséges volt egyfajta lazulásként a hirig után, de a helyzet azóta csak romlott. Reméljük 2009-ben összeszedik magukat az alkotók. A New Ways to Die szereplése pedig azt hiszem, érthető: fél évnyi szenvedés és hányinger után végre szembetaláltuk magunkat egy igazán jó Pókember sztorival. Mikor már hat láb mélyen volt minden reményünk…

Oldalak: 1 2 3 4 5