Marvel 2009/05-06

Secret Warriors 1: Dark Reignből kinőtt új sorozatok, második rész. Brian Michael Bendis egyre több és több képregényt ír a Marvelnek (áprilisban jön lassan három éve halogatott sorozata, a Spider-Woman is), csoda, hogy egyáltalán még bírja szusszal. Már ha tényleg bírja, mert a Secret Warriroshoz becsatlakozik mellé társírónak a Nightly News szerzője, Jonathan Hickman is. A sztori koncepcióját már ismerjük egy ideje: Fury saját kis szuperhős-csapata, amit a skrull invázió apropójából kalapált össze, nem nyíltan, hanem a háttérből lopakodva, kémkedve igyekszik aláásni Norman Osborn uralmát – legalábbis ezt hittük. De most nagyon úgy néz ki, hogy Fury elsőszámú célpontja a Hydra lesz, ifjú hőseink rögtön az első oldalakon az ő ügynökeikkel csapnak össze – de ez még csak a kezdet. Mielőtt viszont erre rátérnénk, lássuk a karaktereket és a sztori felépítését. A kezdeti bunyó ellenére olybá tűnik (és mondhatnám azt is: remélhetőleg), hogy nem egy újabb hagyományos szuperhős-képregénnyel van dolgunk. Hickman A kém, aki bejött a hidegről című könyvet jelölte meg inspirációként, úgyhogy talán bízhatunk benne, hogy a Secret Warriors valóban egy fordulatos, szövevényes kémsztori lesz majd. Erre utal a cím, és erre utalnak az ügyesen felépített dialógusok is. A sorozat fő ütőkártyáj isa persze maga Fury, a vén, tapasztalt csataló, aki habozás nélkül, tűzön-vízen át megteszi, amit meg kell tennie. Hickmanék nagyszerűen írják a karakterét, legyen szó akár az elnökkel való beszélgetéséről, akár „tanítványai” kioktatásáról, sikerül úgy egy kőkemény szuperügynöknek ábrázolniuk őt, hogy közben nem esnek a túlzás csapdájába. (Apró zavaró tényező, ha úgy tetszik kivétel, hogy az egyik jelenetben Fury hidegvérrel S.H.I.E.L.D. ügynököket öl.) És jól kezelik a többi karaktert is: a Secret Invasonben az ifjú hősök még csak ágyútöltelékek voltak, és nagy mélységet még itt sem kapnak, de egy-egy dialógusból, beszólásból már kezd tisztulni az írók által kiötlött csapadinamika működése, azaz megvan a lázadó, a különc, a vicces karakter stb. És akkor térjünk rá a Hydrára – csak röviden, mert itt a nagy cliffhangerről van szó, amit talán korai lelőni, és talán korai igazán komolyan venni is, hisz még nem tudhatjuk, mennyire igaz, és hová vezet – de ha igaz, akkor óriási problémáknak nézünk elébe. Ez a cliffhanger ugyanis rémesen buta, következetlen és logikátlan, és úgy piszkál bele egy 60 éve működő szervezetbe, hogy az szinte már felháborító. De várjuk ki a végét, hátha egy duplacsavarral van dolgunk… A rajzoló Stefano Caselli, aki kifejező arcokkal, határozott, markáns vonásokkal, dinamikus akciókkal, és nem utolsósorban, remek panelkezeléssel emeli a képregény színvonalát (bár azért megnéztem volna, hogy Hickman teljesen egyedi rajzolói stílusa hogy működött volna egy Marvel képregényben…)

X-Force 11: Ki a fene az az Eli Bard? A múltkori számnak érdekes befejezése volt… Miután Warpath Szellemlovas segítségével legyőzte az őt megtámadott démonmedvét, közölte a hazatérő X-Force-szal, hogy halott törzsének holttesteit egy Eli Bard nevű férfi rabolta el – és ezt a Yost-Kyle duó úgy vágta oda cliffhangerként, mintha tudnunk kellene, hogy ki az az Eli Bard, mintha ez valami hatalmas, megrázkódtató fordulat volna, mintha legalábbis Magnetóról lenne szó. Furcsa módszer ez a figyelem felkeltésére illetve fenntartására, mert biztos vagyok benne, hogy a 10. rész után mindenki egyből billentyűzetet ragadott, és rákeresett a névre, gondolván, hogy valami régi X-gonoszról van szó, akire valamiért most pont nem emlékszik… De nem, a különös befejezés egy teljesen új karaktert takar, akit az írópáros ezzel a számmal vezet be a sorozat kontinuitásába. Mint kiderül, Eli Bard története egészen az ókori Rómáig nyúlik vissza, ahol magasrangú politikusként, gazdagon, gyönyörű feleségével az oldalán élte az életét – amíg ki nem semmizték mindenéből. Ekkor bukkant fel Selene, aki örök életet és szerelmet ígért neki, ha Bard segít neki megszerezni a római tömegek lelkét. A dolog persze félresikerült, és ugyan Bard megkapta az örök életet, de megkapta az örök szenvedést is, amiért Selene végleg elhagyta őt. És most az X-Force tagjait felhasználva akar visszaférkőzni szerelme kegyeibe… Van pár probléma ezzel a koncepcióval. Először is, Bard egy gyáva, komolyan vehetetlen senkiházi, és ami még rosszabb, egy született balek – így aztán voltaképp lehetetlen eladni őt hiteles gonoszként. Persze értem én, hogy az igazi nagyágyú itt Selene, és őt egyébként is viszonylag rég láttuk már, de az első sztoriban felélesztett tucatnyi halott gonosztevő mellett (akikkel egyelőre nem sokat kezdtek az alkotók) tényleg szükség volt még egyre? Selene és Bard ókori története pedig ugyan nem rossz, de nem is különösebben izgalmas és élvezetes. Yosték nem tudják elérni, hogy az olvasó törődjön ezzel a balek karakterrel, a „szerelmi szál” is sekélyes, és az egész kissé elkapkodottnak tűnik annak ellenére is, hogy a történetre a füzet 90%-át rászánják. Ez nem egy kellemes színvonalesés az utóbbi részek után, de azért a helyzet még nem vészes: ha ebből a közepes felvezetésből egy jó sztori kerekedik ki (és a potenciál azért megvan benne), akkor még semmi nincs veszve. A rajzolói teendőkhöz visszatér Clayton Crain (ami kár, mert Mike Choi nagyon jó választás volt az előző sztorihoz), de csak a jelenben játszódó oldalak esetében, a római háttérsztorit az orosz születésű, kanadai Alina Urusov (NYX) öntötte szép, elegáns képekbe.

X-Men: The Times and Life of Lucas Bishop 1: Ej-ej, ezt a Duane Swierczynski, épp az imént méltattam, erre tessék… A háromrészes The Times and Life of Lucas Bishop az író Cable című sorozatának kiegészítése, ami a főszereplőt üldöző Bishopra koncentrál. Arra a Bishopra, aki másfél éve még az X-Men megbecsült tagja volt (egészen a ’90-es évek eleje óta), és aki a Messiah Complex végére szuperhősből szupergonosszá avanzsált. Na, nem igazán, hiszen Bishop célja, hogy megölje a House of M óta született első és ezidáig egyetlen mutáns bébit, Hope-ot, nem gonoszságából, hanem elvileg épp törődéséből ered. Meg van róla győződve ugyanis, hogy Hope lesz az oka a mutánsok kiirtásának, és az emberiség elkorcsosulásának. Swierczynskinek már volt egy remek one-shotja, ami Bishopra koncentrált, de félig-meddig a mai napig adósunk a karakter motivációinak igazi feltárásával. A Cable ugye nagyon szépen kikupálódott az utóbbi fél évben, de igazán nagyformátumú sorozat akkor válna belőle, ha „nem is igazán gonosz gonosza“ megkapná azt a figyelmet, amit története – és pálfordulása – megkíván. Nos, az első rész alapján ezt nem ettől a minitől fogja megkapni. A The Times… Bishop eredettörténetének újramesélése, meglehetősen kevés új információval: a XXI. század közepén született, egy mutáns táborban, és akkor látta először a rácsokon kívüli világot, amikor hét éves korában, a Summers felkelés és szülei halála után megszökött onnan. Elvileg ennek a történetnek kellene megindokolnia Bishop gyűlöletét Hope irányában, de egyelőre ezen a téren katasztrofális kudarcot vall. Swierczynski ötlete, hogy Bishop nagymamája mesél neki történeteket az egykori X-Menről és Hope-ról, aki nélkül mutáns szülei valószínűleg nem is létezhettek volna. Bishop pedig úgy véli, hogy az jobb is lett volna, mert akkor nem kellett volna szenvedéssel teli életet élniük, élnie. És ezért kell Hope-nak meghalnia? Ennyi? Ez még csak nem is annyira a világ megmentése (amiben Bishop korábban a Cable-ben papolt), hanem csak egy zavarodott kisfiú kicsinyes, ostoba bosszúja, amiért a sors olyan csúnyán elbánt vele. Nagyon remélem, hogy a következő két részben Swierczynski még hozzátesz ehhez valami mást, valami nagyobbat, valami meggyőzőbbet, mert ez így szánalmasan vékonyka. És hogy még kevésbé örüljünk a mininek, a Marvel ráadásul Peter Stormant bízta meg a rajzokkal. Az ő egyetlen valamirevaló teljesítménye az, ahogy az X-Ment a hétéves Bishop képzeletének megfelelően ábrázolja: teljesen eltorzulva, elnagyolva, önmagukból kiforgatva. A baj csak az, hogy Stroman amúgy is ilyen képeket rajzol, így ezek beleolvadnak egy nagy,menthetetlenül ronda, kaotikus formátlanságba.

X-Men: World’s Apart 4: Ennek a minisorozatnak az lett volna a célja és lényege, hogy bemutassa, hogyan látja magát Vihar most, hogy kötelességei nem csak az X-Menhez, hanem Wakandához, és férjéhez, a Fekete Párduchoz is kötik. Azaz: ő most akkor Wakanda királynője, vagy a mutáns szuperhős-csapat tagja? Ez egy jó kiindulási alap, korábbi történetekben is elő-előkerült már a téma, volt hát értelme boncolgatni egy kicsit. Ráadásul sikerült hozzá még egy tökéletesen megfelelő X-Men gonoszt is találni, aki legalább annyira ellensége személy szerint Ororónak, mint magának a csapatnak, így nem tűnik légből kapott ötletnek, hogy Vihar után megy Wakandába. És Christopher Yost meg is tesz mindent, hogy ebből a koncepcióból kihozza a legtöbbet, de egy átlagosan jó képregénynél többre mégsem futja tőle. A Shadow Kinggel való végső összecsapás káoszában ugyanis elveszik az alapötlet, vagyis az X-Men és a Wakanda közt való őrlődés, és csak egy szokásosan nagyszabású akciójelenet marad, amiben Ororo ismét megmutatja, hogy milyen hihetetlenül kemény csaj. Ez mondjuk nem baj, megérdemelt már a karakter egy kiadós erőfitogtatást, és az, ahogy egy tornádó hatalmas erejét felhasználva száguld a veszélyben lévő X-birtok felé, valóban lenyűgöző. Nagy kár viszont, hogy hősünk nem kerül olyan pozícióba, amelyben valóban választania kell, hogy férjén és királyságán, vagy régi barátain és csapattársain segít – persze egy ilyen dilemmát is kénytelen lenne az író úgymond elbagatellizálni, de legalább a kiélezett szituációt megteremthette volna. A Küklopszon átcsapó óriásvillám pedig egyenesen röhejes az ideiglenes eszméletvesztő és hajkócoló hatásával. És sajnos Diogenes Neves eltúlzott, elnagyolt rajzai sem valami szimpatikusak, de ebben nincs semmi újdonság. Szerencsére az akciók dinamikusak és viszonylag ötletesek, úgyhogy legalább a tempó adott, és persze összességében egyáltalán nem rossz ez, csak nem igazán sikerült kiaknázni a koncepcióban rejlő lehetőségeket.

Oldalak: 1 2 3 4