kilencedik.hu / Cikkek / Marvel 2009/08-10

Marvel 2009/08-10

2009. március 9. | |  
Megoszts

X-Men: Legacy 221: Folytatódik Vadóc visszatérése az X-Univerzumba, köszönhetően Mike Carey-nek. Az előző szám végén szépen egymásba futottak a korábban elindított szálak: Vadóc önkeresése, a Shi’ar hajó érkezése, Gambit és X-professzor missziója, és persze a rejtélyes nő megérkezése az isten háta mögötti ausztráliai porfészekbe – utóbbiról kiderült, hogy nem más, mint Danger, akit nem láttunk Joss Whedon Astonishing X-Menjének utolsó része óta. Danger most sajátos Veszélyszobát faragott az ausztráliai vidékből, és kíméletlenül kergeti végig Vadócot az X-Men történetének legveszélyesebb csatáin keresztül. Találkozhatunk Nimróddal, és a mutáns mészáros Martalócokkal is, mindez pedig kellő mennyiségű misztikus hangulattal körülvéve, dinamikusan, látványosan, ötletesen jelenik meg. A baj, pontosabban a „baj” vele csak az, hogy aki nem olvasta azokat a számokat, amikre ezek a jelenetek utalnak, az nem fogja tudni értékelni a történetet (igaz, érteni fogja, mert maga a sztori független ezektől a múltbéli eseményektől). Számos olyan beállítás, képkocka, akció és rajz van (sőt, maga a cliffhanger is ilyen), ami egy az egyben felidézi Claremont klasszikus ’80-es évekbeli történeteinek egy-egy momentumát, és ezek az állandó utalgatások bizony fárasztóak és bosszantóak lehetnek azok számára, akik előtt e képregények ismeretlenek – még szerencse, hogy mi annak idején mind megismerhettük ezeket a sztorikat a magyar kiadásoknak hála. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy maga a cselekmény nem sokat mozdul előre ebben a számban. A múltat felidéző epizódok csak afféle közjátékok, és azt leszámítva, hogy Xavier és Gambit megérkeznek a poros, veszélyszobává alakított kisvárosba, nem sokkal vagyunk előbbre, mint legutóbb, ahogy azt sem tudjuk, hogy mindez a színház miért van hasznára Dangernek. Még jó, hogy Carey szokás szerint ügyesen, gördülékenyen, dinamikusan ír, ahogy Scot Eaton sem hazudtolja meg önmagát: rajzai szépek, realisztikusak, és a színezésre sem lehet panaszunk. Ha a következő számban már a cselekmény is továbbmozdul a holtpontról (vagy tisztázódnak Danger motivációi), akkor minden rendben lesz.

X-Men/Spider-Man 4: Christos Gage remekül indult minisorozata ezennel véget ér, és meg kell mondjam, hogy lezárása meglehetősen csalódásnak bizonyul. Az éveket felölelő történet különböző korszakokban mutatta be az X-Men és Pókember kapcsolatát, ahogy Sinister sötét machinációi ellen küzdöttek – ez a rész már a jelenben játszódik (na jó, egy picit azért korábban, mindenképpen a Whedon-féle Astonishing X-Men vége előtt), és ezeknek a machinációknak az eredményéről szól. Mint kiderül, Sinister célja az volt, hogy kreáljon egy mutánsvadász szörnyet, méghozzá az X-Men tagjainak és Kravennek a DNS-mintái alapján – hogy aztán ez a vadász összegyűjtse az M-nap (ld. Mutánsvilág) után még megmaradt mutánsok génmintáit, és azok segítségével maga határozhassa majd meg a faj sorsát. Ennek apropóján a hálószövő és az X-ek ismét összejönnek, és a képregény felét azzal töltik, hogy bunyóznak Sinister rémével. Kicsit kevés ez egy négyrészes minisorozat ürügyének. Gage a végjátékban előrángat egy nagyon-nagyon-nagyon veszélyes és erős gonoszt, aki ellátja a hősök baját, megszerzi tőlük, ami teremtőjének kell, de aztán Küklopsz és Pókember szavai hatására ellene fordul. Ha ezt a karaktert még viszontlátjuk a későbbiekben (ami nem feltétlenül lenne jó, mert nem látok benne nagy fantáziát), akkor talán volt értelme az egésznek, de ha nem, akkor az egész sorozat csak egy humbugra épült. Igaz, ennek ellenére szórakoztató volt (legalábbis eddig), de ha Gage-től csak ennyire futotta, akkor felesleges volt egy, a korszakokon átívelő történetet szőni a háttérbe, bőven elég lett volna az is, ha más-más eseményekkel, fenyegetésekkel kapcsolatban hozza össze a szereplőket a különböző korokban – és akkor átverve sem éreznénk magunkat. De a legrosszabb ebben a füzetben mégis az, amikor Pókember az utolsó pár oldalon elmond egy nagy, csöpögős hősbeszédet arról, hogy ő és az X-ek milyen jó pajtások, hogy mennyire számíthatnak egymásra, és hogy ha összefognak, együtt minden akadályt legyőznek. Őszintén nem tudom, hogy írhatott meg egy ilyen giccses monológot Gage anélkül, hogy lehányta volna a számítógépét – és ráadásul pont Pókembernek a szájába kell adnia, akire az ilyesmi egyáltalán nem jellemző? Mario Alberit rajzai legalább szépek és ami még dicséretesebb, egészen sajátos stílusúak, ahogy eddig is. De ez itt most kevésnek bizonyult.

Young X-Men 11: Pezsgőt a hűtőbe, konfettiket kicsomagolni! Már csak egyetlen hónapot kell várnunk, hogy végre véget érjen ez a gyalázatosan alacsony színvonalú sorozat. (És csak kettőt, hogy Zeb Wells és Diogenes Neves kezei alatt újrainduljon a klasszikus formációt megidéző New Mutants – dupla öröm!). De azért addig is a rajongószomorító Marc Guggenheim még rúg néhány utolsót a jóízlésbe és az olvasók tűrőképességébe. A Young X-Men 11 legjobb része a borítója: szép, ötletes és roppantmód kifejező, és a legjobban akkor járunk, ha ennél tovább nem is törődünk a képregénnyel. Ha mégis, magunkra vessünk… A mutánsgyűlölő Donald Pierce az X-Men foglya, és állítása szerint kezében tartja a gyógymódot, ami megmentheti a haldokló ifjú mutáns, Dust életét – cserébe természetesen azt kéri a lánytól, akin az X-ek nem tudnak segíteni, hogy árulja el csapattársait és tanítóit, és segítsen neki megszökni. Micsoda morális dilemma, nem igaz? Na jó, nem mondom, hogy teljesen reménytelen a dolog, akár még lehetne is benne spiritusz – egy másik karakterrel. De könyörgöm! Dusttal? Az egész Young X-Men bagázsból ő tűnik a legszilárdabb, legerkölcsösebb, leghajthatatlanabb, legstabilabb karakternek, egy piszkosul jó írónak is vért kellene pisálnia, ha el akarná hitetni velem, hogy ez a lány árulásra hajlamos, és ártatlan életeket tesz kockára a saját bőre megmentéséért. És hadd mondjak valamit, ami talán nem fog derült égből alázuhanó téglaként agyoncsapni: Marc Guggenheim nem piszkosul jó író. És hiába igyekszik, hogy Pierce süketelésével, hazugságaival és manipulációival hitelessé tegye Dust megingását, egyszerűen nem megy neki – rettenetesen erőltetettnek tűnik az egész, és mivel ez a dilemma képezné az egész sztori gerincét, innentől kezdve (minő meglepetés!) ezt az egész sztorit le lehet húzni a wc-n. Ami pedig magát Dustot illeti, ő elvileg meghal a szám végén. Ezúttal a szokásos álláspontomhoz képest veszek egy 180 fokos fordulatot, és őszintén remélem, hogy ez csak valami olcsó trükk, ami a sorozat vélhetően szánalmas lezárásában buta „fordulatként” lepleződik majd le – mert annak aztán végképp semmi értelmét nem látom, hogy egy érdekes, jó karaktert kinyírjanak egy sikertelensége miatt lelőtt (és a halál érzelmi és egyéb következményeit így kihasználni képtelen) képregény kedvéért. Azt tudom, hogy Guggenheimtől nem sok jót várhatok, de remélem, hogy legalább a szerkesztők esze a helyén van…

Oldalak: 1 2 3 4 5 6

Kategóriák: