Marvel 2009/08-10

She-Hulk 38: Legalább azt megvárhatta a Marvel, hogy a képregény elérje a 40. részt, és egy szép, kerek számmal lőhették volna le… bár akkor meg már megvárhatták volna az 50.-et, ami még szebb és kerekebb… Na jó, a legjobb az lett volna, ha egyáltalán nem lövik le ezt a remek kis sorozatot, amit még Dan Slott kezdett el három évvel ezelőtt, és amit aztán Peter David vett át tőle 2007-ben. Szegény She-Hulknak sosem volt szerencséje a saját sorozatival, ez már a negyedik, és előbb-utóbb mindet lelőtték – a legtovább egyébként a második széria, a The Sensational She-Hulk húzta, az hatvan számot élt meg 1989-től 1994-ig, ez a most véget érő pedig a dobogó második helyét foglalhatja el. Az előző számban az elefántember Behemoth elfogta a magát She-Hulknak kiadott Jazindát, akiről így rövid úton kiderül, hogy skrull – több se kell a kormánynak, ami rögtön felhatalmazva érzi magát, hogy mindenféle ocsmány kísérleteket folytasson rajta. Hősnőnknek ez persze nem tetszik, és még a semmiből visszatérni látszó ügyvédi karrierjét is hajlandó feláldozni, hogy megmentse barátját. Ebből aztán szép kis kalamajka keveredik, amibe beszállnak She-Hulk szuperhősnő csapatának egyéb tagjai is. Talán egy sorozatzáráshoz méltóbb lett volna egy szimpla barátmentésnél nagyobb horderejű esemény, már csak azért is, mert az utolsó oldalt leszámítva egyáltalán nem lehet észrevenni, hogy ez egy utolsó rész. Viszont tény, hogy a dialógusok és beszólások hozzák a szokásos, Peter Davidtől elvárt színvonalat. A katonák és She-Hulk szembenállása például egészen frenetikus jelenet, amihez Valkűr csodálatos komikus mellékzöngeként szolgál. Az utolsó oldal pedig David saját kis játszóterévé válik, egy „Book” nevű karakterrel, egy „Fourth Wall” nevű céggel, és a képregény törlésének tényével, amit rafinált és kreatív módon dögöl az olvasó orra alá. Az egyetlen, amibe bele lehet kötni, az Steve Scott munkája: rajzai fájdalmasan átlagosak, stílustalanok, semmilyenek, bár ennek nincs sok jelentősége, hisz ha csak kicsit belegondolunk, rájövünk, hogy ezt a sorozatot sosem a rajzaiért szerettük – és most már nem is fogjuk. Kár érte, kifejezetten jó móka volt.

Skaar: Son of Hulk 8: Tudtam én, hogy bízhatunk Greg Pakban, és lám, ez az ígéretesen indult, aztán kicsit zavarossá vált sorozat is kezd egészen szépen kikupálódni. Beletelt hét részbe (nameg egy különszámba), hogy Skaar végre ne csak egy erre-arra bóklászó, minden útjába kerülő lényt és dolgot lecsapó barbár legyen, de ez az idő végre elérkezett. Pak célt adott teremtményének, ami pedig esszenciális szériatartozéka minden szuperhősnek – még azoknak is, akik nem igazán szuperhősök, mint Skaar. Amikor múltkor egy rövid időre birokba vette anyja Ősi Erejét (Old Power), feltárult a szeme előtt az utóbbi idők minden gazsága és gyilkossága, és elhatározta, hogy megbosszulja ezeket: ő lesz a gyilkosok gyilkosa. Ezután egy engedelmességi diszkkel (amivel a World War Hulkban apja is harcra kényszerítette a szuperhősöket) rabszolgájává tette az Ezüst Utazót, és nekiállt, hogy teljesítse küldetését – különös kegyetlenséggel, ami még saját szövetségeseinek sem igazán van ínyére. Pak szépen alakítja Skaar karakterét. Egy egyszerű, barbár állatból lassan viszonylag intelligens hadurat faragott, akinek immár feladata van, és ennek köszönhetően ellentmondásosabb, mint valaha. Mert a gonoszságok megbosszulása ugyan hőshöz, de legalábbis antihőshöz illő szándék, azonban vak, esztelen brutalitása mégis visszaalacsonyítja egy bestiális állat szintjére. Érdekes felállás, amivel Pak már nyilván a nemrég bejelentett következő sztorit készíti elő: Skaar hamarosan a Földre utazik, és szembekerül apjával, a találkozás pedig vélhetően nem egy barátságos sörözésbe torkollik majd. A karakterhez mindenesetre nagyszerű adalék a halott anya „szellemének” vissza-visszatérő monológja, ami egyszerre árulkodik a fiú iránti megvetésről, undorról, és határtalan szeretetről. Skaar ámokfutása pedig ezekhez az ellentétekhez méltón, grandiózus képekben jelenik meg (Ron Lim rajzaira igazán nem lehet panaszunk). Végül említést kell tennünk a cliffhangerről, ami igencsak pofásra sikeredett: Hulk megjelenik, és alaposan ellátja fia baját – kivéve, hogy mind tudjuk, ez nem lehet Hulk, szóval valami trükk van a dologban. A következő számból kiderül, és egy biztos: én még ennyire nem vártam egyik Skaar képregényt sem, mint most a kilencediket.

Uncanny X-Men 506: Az X-Men Godzilla ellen. Ez most komoly? Várjunk csak, pontosan hol és mikor fordult az Uncanny X-Men mutáns szuperhős-történetből paródiába? Nem emlékszem rá… a kérdés csak azért merül fel, mert ha ez egy paródia lenne, akkor most a földet verdesném a röhögéstől, de így… így csak értetlenül bámulok, és lassan sírni volna kedvem. Pedig ezt a számot olvasva, egészen Godzilla (atyaég, mennyire nehezemre esik leírni ezt a szót…) felbukkanásáig, hosszú hónapok után először úgy tűnt, hogy Matt Fraction végre összeszedi magát, és gatyába rázza a reménytelenül stagnáló, elvileg sokfelé, gyakorlatilag azonban sehová nem tartó történetet. Nemrég nyilvánosságra került a Messiah Complex első részében látott alaszkai mészárlás, amit persze a tömegek, és főleg a mutánsellenes közéleti személyiségek nem restek rögtön a mutáns népesség nyakába varrni. Ennek köszönhetően a fajgyűlölet ismét tetőfokára hág, és az X-Men San Franciscó-i birtokának kapuja előtt egymás után tűnnek fel a menedéket kereső egykori és jelenlegi mutánsok – Küklopsz pedig mindannyiukat tárt karokkal fogadja. Kolosszus közben egy orosz gengszter nyomában jár, aki fiatalkorában alaposan belerondított családjának életébe, míg Bestia és Angyal továbbra is tudósokat toboroznak annak érdekében, hogy valahogy visszafordítsák a hírhedt M-nap eseményeit. Először is, Kolosszusnak a gengszter elleni bosszúhadjárata meglehetősen piti dolognak tűnik egy X-Men füzetbe – ezt csak erősíti a tény, hogy Fraction nem is foglalkozik vele annyit, amennyit kellene, ha már egyszer azt akarja beadni nekünk, hogy ez bizony egy roppant fontos része a fémtestű orosz múltjának. Hacsak a következő számban (ami a végső leszámolást helyezi kilátásba a gengszter, és az Emmával az oldalán akcióba lendülő hősünk között) nem történik valami drasztikus változás ezeket az eseményeket illetően, akkor ez egy teljesen felesleges és értelmetlen mellékszál marad majd. Bestia és Angyal missziója pedig már most bosszantóan elnyújtott: elég a toborzásból, az olcsó ürüggyel a sztoriba rángatott, felejthető akciójelenetekből, ha Fraction tényleg akar kezdeni valamit a House of M következményeivel, akkor ideje, hogy végre hozzálásson. Egyedül a menekültek befogadásában, az alaszkai mészárlás utóhatásaiban, és persze Emma és Scott egymás elől rejtegetett titkaikban (Dark Reign, X-Force) van spiritusz, de a hanyagul megírt, időhúzásnak tűnő részek még mindig messze vannak attól, hogy összeálljanak egy egységes, érdekes egésszé. Emellett Terry Dodson elnagyolt rajzai is bőven hagynak kívánnivalót maguk után.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6