Marjane Satrapi: Chicken with Plums (Poulet aux prunes)

Köszönhetően a cannes-i díjazásnak és az Oscar-jelölésnek, a Persepolis rajzfilm-változata a bemutató után itthon is viszonylagos ismertséget szerzett (értsd: nem csak kötött sálas bölcsészkörökben), és a Nyitott Könyvműhely jóvoltából a film alapjául szolgáló, azonos című képregény is megjelent. Ritkán van ekkora szerencséje magyar képregénybarátnak, hogy a nemzetközi siker és a szemfüles hazai kiadó közreműködésével kézbe vehet egy aktuális, szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató szerzői alkotást. Részemről a Persepolis két kötetét az utóbbi évek legjobb hazánkban megjelent művei között tartom számon, úgyhogy nem lehetett kérdés, hogy a későbbiekben odafigyelek az iráni születésű, de Párizsban alkotó Marjane Satrapi további munkáira is.
A Poulet aux prunes (amerikai kiadásomon: Chicken with Plums, azaz „Szilvás csirke”) még 2004-ben, tehát a Persepolis filmre adaptálása előtt jelent meg. A helyszín ezúttal is Irán, a szerző továbbra sem szakad el szülőhazájától. Miért is tenné, hálás helyszínről van szó: európai szemmel bepillantást nyerhetünk egy másik (zárt) kultúra mindennapjaiba, a kikerülhetetlen politikai mellékzönge pedig első olvasatra is „komolyan veendővé” teszi a történetet – hogy aztán rájöjjünk, nem itt van a kutya elásva. Satrapinak az ismeretlen, egzotikus Közel-Keletre helyezett történetei mélyen emberiek, és pont, hogy azt hirdetik: Iránban vagy Párizsban vagyunk, nem sokat számít, az ember mindenütt csak ember, boldogság és fájdalom ugyanaz, csak épp a környezet és az abból fakadó döntések lehetnek eltérőek. Különleges kulisszák között zajló egyetemes történet: nem ismeretlen a recept. Satrapinál pedig kevesen alkalmazzák hitelesebben, jobban átélhetően ezt a fajta történetmesélést. A személyes hang persze segítségére van: a Persepolisban saját útját, felnőtté válást mutatja be, jelen alkotásában azonban nagyrészt a háttérbe vonul.
Teherán, 1958: Nasszer Ali elismert muzsikus, hangszere a szitárra hasonlító, perzsa tár. Neje azonban egy családi perpatvar hevében eltöri Nasszer imádott hangszerét, hősünk pedig hiába vesz újat, nem képes jól játszani rajta: csak hamis hangokat tud előcsalogatni a tárból. Végső elkeseredésében úgy dönt, nem akar tovább élni. Befekszik az ágyába, lejátssza maga előtt élete legfontosabb pillanatait, és 8 nap múlva meghal. Ennyi, nem több, a sztori végét pedig már az elején megtudjuk egy temetési képből. A fabula lényege tehát, hogy mi késztethet egy családos embert arra, hogy egyszerűen búcsút mondjon az életnek, másképp fogalmazva: kicsoda Nasszer Ali? Az első, amit megtudunk róla, életrajzi adat: Marjane Satrapi rokonáról van szó, aki az ötvenes években valóban iráni muzsikus volt. A szerző megint belép a művébe, de csak egy-egy panel erejéig. Nem róla szól a történet, de segíti az olvasót az eligazodásban. Jelenléte nem tolakodó, viszont személyessé, játékossá teszi a narratívát. Az olvasóval együtt ő is meg akarja érteni a Nasszer Aliban lezajló változásokat. Megmutatja mindazokat a fiatalkori élményeket, hatásokat, érzelmeket, amik végül végzetessé válnak. Mitől volt annyira boldogtalan a háromgyerekes családapa, hogy egyszerűen kihunyjon belőle az életösztön? Az összetört hangszer jelképe rávilágít: Nasszer Ali szíve-lelke az, aminek darabjait nem tudja összerakni többé. A briliánsan szerkesztett történet végén pedig választ kapunk a kérdéseinkre, pedig csak a nyitóoldalak kerülnek elő újra. Nasszer fájdalmának, boldogtalanságának legfőbb oka a beteljesületlen, majd elfeledettnek tűnő szerelem: nem csak az elmúlás, inkább a meg-nem-történés kínozza hősünket. De ő is vétkes: a muzsikus mindent tud hangszeréről, de szeretteit, családtagjait félreismeri, pontosabban nem ismeri fel az igazi szeretetet. A játékos humorral a történetbe emelt Halál Angyala számára tehát nem lehet kérdés, hogy Nasszer Ali ideje bizony eljött.
Egy efféle történetnél adná magát a patetikus, hatásvadász ábrázolás, de ha olvastuk a Persepolist, tudhatjuk, hogy Satrapinak esze ágában sincs ilyen eszközökhöz nyúlni. Sallangmentesen, mélyen emberien, pusztán az időrend megkavarásával és a visszaemlékezések beillesztésével zsonglőrködve meséli el felmenőjének utolsó napjait. A Persepolisszal nem szívesen hasonlítanám össze a Poulet aux prunes-t: egyértelműen az előbbi a monumentálisabb, az írónő karrierjének eddigi főműve. Viszont érdemes megemlíteni, hogy történetmesélésben igenis fejlődést mutat Satrapi: a játékosabb sztorival párhuzamosan változatosabb formákat használ, az oldalak felépítését, a keretezést, a flashbackeket egyaránt szabadabban, magabiztosabban kezeli, ráadásul egy-két gyönyörű egészoldalas rajzzal is megörvendezteti az olvasót, amire a Persepolisban nem nagyon volt példa.
A Poulet aux prunes meggyőzően bizonyítja, hogy Marjane Satrapi nem csak „egyslágeres” alkotó, hanem a kortárs európai képregényes szcéna egyik fontos alkotója, aki talán mindenki másnál jobban reflektál a kultúrák keveredésére, és nem felejt el mindenütt értelmezhető és átélhető, valóban emberi történeteket mesélni. Legközelebb talán már a számára nyilvánvaló fogódzót jelentő iráni kulisszákra sem lesz szüksége.

Kránicz Bence, 2009. február 17.

Marjane Satrapi: Chicken with Plums (Poulet aux prunes)

Megjelenés: 2004 (Franciaország, L’Association); 2006 (Egyesült Államok, Pantheon Books)