Magasabbra, távolabbra, gyorsabban, de az embereket nem lehagyva: Marvel Kapitány

Van valami szeretetreméltó abban, hogy Kelly Sue DeConnick a Marvel Univerzum megannyi hősét egy sereg lelkes, jószándékú kockának ábrázolja, akik a feladatukat komolyan veszik, magukat nem annyira. Ez a hozzáállás volt tetten érhető az általa írt Bosszú Angyalai címeknél, és ez a helyzet most a Marvel Kapitánynál.

Valójában ez az, amiért olyan jó olvasni DeConnick kisasszony történeteit, nem igazán magáért a cselekményért. Ó, persze vannak tétek és fordulatok, hát hogy ne lennének, ott ülnek a kanapén, lelkesen diskurálnak a popkulturális utalásokkal, és otthon érzik magukat. De DeConnicknál sosem az volt a lényeg, hogy vajon a Galaxisölő Lézer Robit sikerül megállítani, hanem hogy kik is azok, akik megállítják. Kicsit olyan, mintha péntek este az egyik jófej kollégád felhívna titeket borozni magához, közben berakhatjátok valamelyik Star Warst, esetleg Az ötödik elemet.

Ami, lássuk be, jót is tesz a karakternek, rossz kezekben Carol Danvers könnyen sótlanná tudott válni. DeConnick azonban elemében van, így képes szerethetővé tenni nem csak őt, de az egész udvartartását, kezdve a lelkes, rajongó kislánytól a földönkívüli szárnysegéden át a macskáig, aki valójában veszélyes-csápos űrlény. Igen, Csubinak hívják, mi másnak?

Meg persze van itt mondanivaló is, és azt is sikerül különösebb didaxis nélkül lenyomni a torkunkon. Marvel Kapitány ugyanis egy csapat bolygóját vesztett földönkívüli és az őket egzecíroztató galaktikus birodalom konfliktusába keveredik bele, ami még Galactusnál is keményebb dió. A laikusok valószínűleg itt egy kicsit kapkodni fogják a fejüket, hiszen az egész konfliktust az Építész nevű faj okozta, akik nemrég bukkantak fel a Marvel hasábjain. Elég annyit tudni, hogy a Marvelnél az összes galaktikus birodalom szinte kivétel nélkül agresszív politikát folytat – a kivételeket meg sosem hívják meg az évzáró partikra, mert ilyen genyák –, ami miatt persze folyton összeakasztják a bajszukat hőseinkkel. Ki lehet találni, hogy végül melyik fél győz.

DeConnick erénye, hogy mindazt, ami miatt az emberek szeretik a Marvel Moziverzumot, sikeresen átemeli a képregények világába úgy, hogy közben a hibákat ügyesen elkerüli. Nincsenek könnyű győzelmek, az ellenfelek, ha nem is maradandók, de betöltik a nekik szánt szerepet, a humor nem telepszik rá a történetre, hanem kiegészíti azt, és sokszor nem ököllel győznek, hanem ésszel, belátással és empátiával. Mindezt könnyedén és szerethetően.

Emellett nagyon kellett már egy olyan Marvel kötet, ami egy szuperhősnő köré épül. Míg a DC-nél rendre kapunk Wonder Womant, Batgirlt, Macskanőt, sőt, Dianának kiemelt szerep jut a csapatkötetekben is, addig a Marvel gyűjteményes kötetekben eddig van egy Amazonunk – mondom ezt úgy, hogy egyébként hozzám kivitelezése miatt az utóbbi közelebb áll. Ezt a hiányt pótolja most Marvel Kapitány meseszép kivitelezésben.

Gyakran érik kritikák a szuperhősös képregényeket, hogy valójában egy autoriter, személyi kultuszra épülő világot ábrázolnak, ahol az egyszeri embernek nincs más szerepe, minthogy sorsát az emberfelettiek kezébe adja. A Marvel Kapitány a példa rá, hogy ennek nem kell így lennie, hogy a szuperhősök nem felettünk állnak, hanem mellettünk, velünk küzdenek a világ jobbátételéért.

Ezért is ajánlom minden képregényrajongónak, függetlenül, hogy tetszett-e nekik az utóbbi idők filmtermése vagy sem.

Megjegyzés: tudom, eretnekség, de jaj de utálom én a Bosszú Angyalai megnevezést, igen, tudom, az “A” betűt meg kellett magyarázni, holott igazából nem, hiszen aki “A”-t mond, az mondjon “B”-t is. A Bosszúállók egy szó, azt is jelenti, át lehetett volna állni – akárhogy is, számomra ez a képregényfordítások Farkasa.

Pusztai Dániel

Marvel Kapitány
Szerzők: Kelly Sue DeConnick, David Lopez
Kiadó: Fumax
Megjelenés: 2019. március

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: