Magas ember, hosszú árnyékkal – a Képregény Kedvelők Klubja Cs. Horváth Tiborra emlékezett

A magyar képregény aranykorának alkotói között sok volt a nehéz ember. Zórád köztudottan rabiátus volt és türelmetlen. Ahogy Kiss Feri felidézte, képregényes körökben a nyolcvanas évek végén az a mondás járta: csak azzal nem veszett össze, akivel nem dolgozott együtt (e sorok írója a kétségtelen főszabály alól szerencsére kivételt képezett). Sebők Imre hozzá képest a nyugalom szobra volt, de ha megmakacsolta magát, őt sem volt könnyű „kezelni”. Korcsmáros Pál volt a három nagy közül, aki a Füles képregény-szerkesztőjével, Cs. Horváth Tiborral a leggördülékenyebben tudott együtt dolgozni – nem szólva Fazekas Attiláról, akivel munkakapcsolata mindvégig harmonikus, korrekt s igen baráti volt. S természetesen maga Cs. Horváth Tibor sem volt egyszerű eset: nem sok kellett hozzá, hogy Zóráddal szinte ölre menjen egy-egy elharapózott vita során. „Hajnali négykor arra ébredtem, hogy hadonászva ordítoztak.” – emlékezett vissza Balogh Ágnes, Cs. Horváth Tibor özvegye, a Képregény Kedvelők Klubja májusi (de június első hetére csúszott) rendezvényének vendége.

kkkbeszelget03

Kiss Feri régóta készült erre a találkozóra, hisz Ágnes asszony – Cs. Horváth harmadik felesége, akivel a legendás szerkesztő 1980-ban kötötte össze életét – nagyon sajátos szemszögből, „belülről” élte meg a magyar képregény klasszikus korszakának utolsó esztendeit, s nyilvánosság előtt még nem osztotta meg az emlékeit senkivel.

Mindene volt a munka. Kora hajnalban kelt, s a pipafüst ködében írta, írta a történeteket

– kezdte Balogh Ágnes, aki – s ezt őszintén megvallotta – talán ezért nem is szerette a képregényt. Férje viszont halálosan komolyan vette a munkát, a szerkesztőségekben betöltött munkakörét, amit röviden csak úgy jellemzett: a képregényes. Nem annak indult: mint Kiss Feri a beszélgetést bevezetőjében kiemelte, az 1925-ben született CsHT eredeti képzettsége szerint nyomdász volt. Hogy miként került az arisztokrata gyökerekkel rendelkező, nemesi előnevének „Cs.” betűjét később már-már brandként használó huszonéves fiatalember a kommunista kultuszminisztériumba, s hogy miként jutott el hozzá Gugi Sándor grafikus, táskájában egy amerikai képregény füzetet dugdosva, rejtély maradt: de ezzel kezdődött a hazai képregény története. Első „igazi” közös munkájuk, a Grant kapitány gyermekeinek orosz nyelvű változata a Képes Nyelvmester elődjében a Keresztül-kasul szovjet tájakon című kis, diákoknak szóló lapban jelent meg 1955-ben, aztán a Szabadságban s az Új Világban futott egy-egy képaláírásos sorozat.

cshorvath

Az áttörést a Füles indulása hozta, ahol már inkább Korcsmáros Pállal dolgozott együtt – a legendárium szerint azért, mert Guginak valamiért elment a kedve a képregény-csinálástól. A képlet egyszerű volt: CsHT „vállalható” irodalmi értékeket, magyar és világirodalmi klasszikusokat, ezen belül kellő arányban „haladó” és szovjet szerzők munkáit adaptálta, dolgozta át a képregény műfaji követelményeinek megfelelően. Az özvegy elmondta, hogy Cs. Horváth nagy műveltségű, sokat olvasott, széles irodalmi érdeklődésű ember volt – „ha nem írt, olvasott” – nyelveket azonban nem beszélt – „németül tudott kicsit” –, így közvetlen külföldi mintája a képregény-dramaturgia megteremtéséhez nem nagyon lehetett, a magyar képregény szabályait ő alakította, ő „találta ki”.

A „képes elbeszélésnek” persze voltak műfaji előzményei, a Pajtásban az ötvenes évek elejétől jelentek meg illusztrált, képaláírásos történetek, s persze ott voltak a kor nagyon népszerű, általában nagyon szépen megrajzolt diafilmjei is. A szóbuborékos képregény valami más volt, valami új, ami gyorsan meghódította az olvasókat. Kiss Feri szerint – összeszámolta! – 1957 és 1993 között Cs. Horváth Tibor több, mint háromszáz irodalmi műből írt képregény-forgatókönyvet. Volt történet, amit több rajzoló is elkészített, s volt olyan, amit „saját kútfőből” írt; munkáinak száma tehát inkább a 350 felé közelít. Más irodalmi műfajjal nem nagyon próbálkozott, s bár az özvegy szerint írt rövid elbeszéléseket, sosem törekedett arra, hogy ezek megjelenését szorgalmazza. Munkamódszere sajátos volt: külön lapokra készítette el az egy-egy kockához tartozó képutasításokat, ahol – Fazekas Attila, az este másik emlékező vendége szerint – rajzolóinak általában nagy szabadságot adott, s külön oldalra írta a képekhez tartozó narratív szöveget és párbeszédeket. Kiss Feri körbe is adott egy ilyen, Fazekas gyűjteményében véletlenül megmaradt rekvizítumot. Dramaturgiai felfogásában a szöveg a kép felett állt – ezért máig sokan kárhoztatják őt, akárcsak azért, mert forgatókönyvei „sztoriközpontúságának” sokszor a történet eszmei mondanivalója látta a kárát. Ez utóbbi véleményt elsősorban Bayer Antal képviseli, aki szintén jelen volt a találkozón, s a kialakult, rögtönzött „szakmai fórumon” megerősítette az adaptációs képregényről írt kiváló kis könyvében részletesen is kifejtett, kritikus véleményét.

kkkbeszelget08

Cs. Horváth pályája az ötvenes évek végétől (majdnem) töretlenül ívelt felfelé. Egyre több lap számára készített adaptációkat: a Füles mellett a Lobogó, a Népszava, majd a Magyar Ifjúság is elkezdett képregényeket közölni, a Képes Nyelvmesternél pedig hosszú évtizedeken át a képszerkesztői tisztet is betöltötte. A magyar képregények tehetséges ügynökeként a szocialista országokban is sikerült „elhelyezni” Zórád, Sebők, Dargay, Korcsmáros és Fazekas rajzait – ez szolíd, de biztos többletjövedelmet, „potyapénzt” hozott a hazai alkotóknak. Zórád a hetvenes évek derekán szakított Cs. Horváth-tal és maga kezdte írni forgatókönyveit, melyek – Kiss Feri és Bayer Antal egybehangzó véleménye szerint – „semmivel sem voltak jobbak, vagy akár mások”, mint amit addig Cs. „csinált” – ám mert így elesett a külföldi, „extra” eladásoktól, néhány év múlva összebékélt „fogcsikorgatva barátjával”. Fazekas Attila emlékei szerint a nagy viták Zórád és Cs. között nem a művészi vagy szakmai kérdésekről, hanem mindig a százalékokról szóltak… Ez annyiban furcsa, hogy úgy Attila, mint az este másik grafikus vendége, Vass Mihály „végtelenül korrekt úriemberként” emlékezett vissza a szerkesztőre, aki mindig pontosan elszámolt a rajzolóival, s sosem törekedett megrövidítésükre.

kkkbeszleget01

1985-ben, a püspökladányi képregény-konferencián Kuczka Péter – akivel még a hetvenes évek végén sikerült a Négy békeszerető földlakó című képregény szerzőségén összevesznie – durva, frontális támadást intézett ellene – állta, okosan, „gentleman” módjára válaszolta meg a provokációt. A magyar képregényben akkor már nagy változások kezdődtek el: egyre több lap közölt Cs. Horváth közreműködése nélkül képregényt. Mi, akik akkor kezdtük a szakmát, tőle tanultuk a képregény-dramaturgiát, őt „másoltuk”, vagy épp reformelképzeléseinket az ő „konzervatív” iskolájának követelményeihez igazítottuk.

Az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, s a Füles mindazonáltal erős, Cs. Horváth által jól védett bástya maradt. De ennek a lapnak is lépni kellett: Korcsmáros, majd Sebők halálával, Zórád kiszállásával „elfogytak” a rajzolók, végül a nyolcvanas évek végére a régi nagyok közül csak a legfiatalabb, Fazekas Attila maradt. Kellett a friss erő: ezt célozta a két, egymást követő pályázat, amin sok fiatal tehetség tűnt fel, többek között az est házigazdája, a „szakmát” Cs. Horváth mellett tanuló Kiss Feri is. Mindez a rendszerváltással, ha nem is azonnal, de végérvényesen megváltozott. Az új, piaci viszonyok között működő magyar lapkiadási palettáról „eltűnt” több régi, képregényt közlő lap, az állami tulajdonú cégeket privatizálták, az új tulajdonosoknak pedig már nem nagyon kellett a régi lapprofil, s a sok régi sajtómunkás.

kkkbeszelget09

1993-ra Cs. Horváth Tibor minden megjelenési lehetőségét elvesztette – az új tulajdonosokhoz került Fülesben sem tartottak már igényt rá. 69. életévében volt, hosszú évtizedeken át kiemelkedően jól keresett, bizonyára szép nyugdíj járt neki. Döntését, hogy önkezével vet véget életének nem is az anyagiak, az életminőség elvesztésétől való félelem motiválhatták, sokkal inkább a mellőzöttség, a feleslegesség érzése, amit ez a tehetséges, képregényes munkásságára végtelenül büszke ember nem tudott elviselni. Temetésén a lap, melynek három és fél évtizeden át vezető munkatársa volt, nem képviseltette magát – halálhíréről sem számoltak be. Fazekas Attila búcsúzott el tőle illő módon a Botond egy későbbi számában.

kkkbeszelget05

Nem csak nagy ember volt, magas is, hosszú árnyékkal – olyan hosszúval mely még napjainkra is rávetül. Kevesen tettek oly sokat az irodalom hazai népszerűsítéséért, s egyben az olvasók szórakoztatásáért, mint ő, akinek – ez is tény – évtizedeken át megkerülhetetlen, erős, sok szempontból kizárólagos pozíciója volt a kiadói világban. Halálával a magyar képregény nagy korszaka, az „aranykor” visszavonhatatlanul véget ért, valami más kezdődött el. Az „új” képregény-olvasók már nem nagyon találkoznak munkáival, s az új alkotók sem tekintik többé példaképüknek őt.

kkkbeszelget06

Ezen az estén a Karton Galériába azonban azok jöttek el, akik őrzik emlékét: a régi olvasók, a gyűjtők, egykori vagy (ha van kinek, még) ma is író, rajzoló „öreg” képregényesek. Ahogy Kiss Feri az este lezárásaként fogalmazott, nekünk ez maradt: a dolgok megőrzése és az emlékezés. Erről szólt ez az este is a KKK-ban.

Szöveg és képek: Verebics János

Facebook Hozzászólások