LoEG: Black Dossier – Mese mindenek fölött

Alan Moore képregényeiről írni hálás, ugyanakkor valahol kilátástalan feladat is. Egyrészt hogy tudna az egyszeri képregénybarát tollforgató elvonatkoztatni fent említett alkotó zsenialitásától, bozontos hajzata fölé rajzolódó glóriájától anélkül, hogy átesne a ló túlsó oldalára és megpróbálná „csakazértis” porba taszítani, szétcincálni és leteremteni aktuális munkáját. Ergo: dicshimnusz vagy fikázás. Köztes út jelen esetben nincs: egy hanyag „szódával elmegy, de volt ez jobb is” kínálná magát, de a Black Dossier annyira szélsőséges, végletes és egyéni, hogy egy ilyen megjegyzés komolyan vehetetlen lenne. Meggyőződésem, hogy a League of Extraordinary Gentlemen (Rendkívüli Úriemberek Szövetségének) legújabb, hányattatott sorsú felvonását vagy szeretni lehet, vagy utálni.

A képregényirodalom gyöngyszemeit elénk táró szerzőnek régi tettestársával, Kevin O’Neill rajzolóval elkövetett sorozata 1999-ben indult, a hatrészes első minisorozatot 2002-ben követte az ugyancsak 6 epizódból álló második kötet. Azonnali alapvetés, kultstátusz, elbaltázott filmváltozat Sean Connery morcos skót szemöldökével, szóval a Szövetség azonnal beépült a képregényes köztudatba. Utána csend. Beharangozták a 3. kötetet, még előtte egy átvezető kiadványt is (ez lett végül a Black Dossier), de a Wildstorm háza tájáról nem érkeztek megnyugtató információk. Folyamatos időpontcsúsztatás, balhé Moore-ral (na jó, ez várható volt), klisészagú „kreatív alkotói nézeteltérés”, problémák a figurák nemzetközi jogaival. Ez utóbbi tényező eredményezte azt, hogy mikor az első, 2006. márciusi időpont helyett végül tavaly novemberben napvilágot látott a kötet, az európai terjesztést megtiltotta a Wilstormot időközben felvásárló DC. Szívás, természetesen Moore is egy életre megsértődött, de a lényeg: aki igazán akar, még itt, a kies Magyarországon is hozzájuthat egy példányhoz.

Hosszúra nyúlt, ráadásul felettébb unalmas jogi procedúrákról regélő bevezetőnk után rá is térhetnénk a képregényre. Na, itt jön az első kérdőjel. A gyönyörű keményborító ugyanis nagyrészt különféle novellákat, tervrajzokat, képeslapokat, szóval a mű világához tartozó kreatív kis adalékokat tartalmaz. Maga a sztori mondhatni mellékes, valójában persze nem, mert Moore-nál mindennek annyi jelentősége, mélysége és komplexitása van, mint keveseknek. De az átvezető jellegű Black Dossier elsődleges célja mindenképp a Szövetség világának feltárása. A sorozat ugyanis a kezdeti mókás, ám egyszerű „viktoriánus szupercsapat kalandjai” felállásból fokozatosan eljutott oda, hogy minden mesét, mondát és mítoszt, tehát a hamisítatlan fikció birodalmát kiépítse, egybegyúrja és bámulatos virtuozitással használja. Kisebb formátumú művész valószínűleg elbukna a feladattal, de Moore gyönyörűen teremt összefüggéseket, erőlködés nélkül kapcsolva össze Shakespeare-t, Vernét, Orwellt, Homéroszt és a világirodalom további óriásait és történeteiket egymással. (Kedves Olvasóink mostanra rájöhettek, a cikk kezdetén felkínált alternatívák közül szemrebbenés nélkül a dicshimnusz mellett döntött e sorok írója.)

A sztori amúgy az ötvenes évek Londonjába repít minket, ahol a korábbi kötetekből ismert Szövetség vezetője, az elbűvölő Mina Murray társával, az ifjabb Allan Quatermainnel együtt menekül korábbi munkaadói elől, élükön az undormányos Jimmy Bonddal (be van szólva a 007-esnek is, gyanítom Conneryre különösképp haragszik a szerző). Az angol titkosszolgálat kis csapata kíváncsi lenne, ugyan hol voltak hőseink az elmúlt években, ráadásul mindketten látványosan fiatalnak tűnnek papíron 80 fölötti életkorukhoz képest. Ezen felül náluk van a Szövetség történelméről, küldetéseiről, tagjairól összeállított kis könyvecske, a szupertitkos Black Dossier is. Ennek a jegyzetnek a tartalmába nyerhetünk bepillantást Mináékkal együtt, ahogy úticéljuk, a Tündöklő Világ (Blazing World) felé tartva ők maguk is érdeklődve olvasgatják. Na, itt aztán elszabadul Moore kreativitása: a Dosszié tartalmaz titkosszolgálati jelentést, London-térképet, képeslapokat, a Nautilus tervrajzát, elveszett Shakespeare-jelenetet, kisalakú pornóképregényt… a felsorolást folytathatnám, de ennyiből is látszik, hogy a Szövetséghez kötődő dokumentumok rendkívül széles skálán mozognak, és mindet el is olvashatjuk, ami gyakran nem egyszerű feladat elé állít minket. A Jack Kerouac nyomán írt néhány oldalas agyömleny például nekem is megfeküdte a gyomromat, pedig nagyon elszántan láttam neki. Szóval az ötlethalmazt kis adagokban érdemes fogyasztani.

Ilyen író mellett félő, hogy a rajzoló szerepe elsikkad, de erről szó sincs. Kevin O’Neill nagyszerűen teljesíti a rábízott –mocsok nehéz- feladatokat, vagyis stílushoz, korhoz és formátumhoz illeszkedően rajzolja meg az összes kis mellékletet, tervrajzot és illusztrációt. Jellegzetes, elegáns rajzai, nagyszerű figurái nélkül a Black Dossier mit sem érne. Mondanom se kell, hogy az illúziók nélküli, kiábrándult Anglia hangulati érzékeltetéséhez nagyban hozzájárulnak Ben Dimagmaliw hűvös színei is.

Az alkotók utolsó elragadó húzása a már említett végállomás, a Tündöklő Világ ábrázolása. Ez az a rejtélyes, időn és téren kívüli birodalom, ahol minden fikció, minden kitalált figura, megálmodott mese találkozik és együtt él. A dimenzióváltás a valóságban is megtörténik: a szereplőkre és az olvasóra is felkerül a kötethez mellékelt 3D-szemüveg, így láthatjuk teljes pompájában az elénk táruló Világot és hercegét, Prosperót, akinek szavaiban Moore alkotói hitvallása tükröződik.
Hiszen a fikció, a mese birodalmában minden és mindenki együtt lélegzik, egyesül és feloldódik a fantázia végtelen lehetőségeiben. Ennél szebb ars poeticát pedig keresve sem találhatnánk.

Kránicz Bence, 2008. május 25.

Facebook Hozzászólások