KomiXérum #42

Nézd csak, ott fenn az égen! Mi ez, egy madár? Egy repülő? Nem, ez… a KomiXérum 42. része, amire remélhetőleg már igencsak ki vagytok éhezve. Jó ideje nem jelentkeztünk, de most (90%-ban ismét Fdave-nek hála) ismét itt vagyunk. Sőt, talán az élet értelmét is belekódoltuk a sorokba?

[toc]

Demo #1

Történet: Brian Wood
Rajz: Becky Cloonan
(Vertigo)

Manapság rendkívül divatba jöttek a sorozat-újraindítások: van újra Criminal, Powers a piacon, hát pont Brian Wood és Becky Cloonan remek Demo-ja maradt volna folytatás (azaz újraindítás) nélkül?
Brian Wood egyetlen igazán kiemelkedő sorozata óta a DMZ-t írta, ami a zseniális alaphelyzet és az első sztorik után kissé érdektelenségbe fulladt. Dolgozott továbbá a Northlanders című Vertigo-sorozaton is, ami viszont még mindig elég érdekes, a történelmi kor és a vikingek szerepletetése mellett a történetek is lebilincselőek. De a Demo az mégiscsak Demo. A Becky Cloonan számára ugródeszkát jelentő sorozat óta rengeteg felkérést kapott, rajzaival azóta sok helyen találkozhattunk, ezen kívül rengeteget blogol, és kiállítások rendszeres szereplője is. Pontos információim nincsenek arról, hogy milyen apropóból szövetkeztek ők ketten ismét, de fogjuk ezt a rajongók kielégítése iránti vágyukra.
A képregény Joan története, aki álmatlanságban szenved. Mindez annyira megviseli, hogy a látomásaiban feltűnő helyszínek és személyek után kezd kutatni, és amikor bizonyos nyomokra lel a való világban, nem habozik azok nyomába indulni. Az út egészen Londonig tart, ahol Joan kalandja, önmagával való küzdelme szörnyű végbe torkollik.
Brian Wood számára mindez egyszerű ujjgyakorlat, tekintve a történet egyszerűségét, de korántsem jelent ez alacsony színvonalat. Az olykor megszaporodott, de többségében ritka szövegezés mellett a Demo első száma megmarad annak, aminek mindig is szerettük: Becky Cloonan asztalának, ahol kénye-kedve szerint kiélheti minden rajzolói ösztönét. Ezekhez nem átall hatalmas paneleket használni, amiket szemkápráztató képekkel tölt ki, szabálytalan oldalelrendezésekkel operál, de a legkaotikusabb oldal is kimerül a panelhatárok görbítésében. Az oldalak így mindig megmaradnak gyönyörű kompozícióknak, a drámai részeknél való hatásfokozás eszközei pedig szintúgy a legelegánsabbak közül valók. A tempó ráérősen csordogál, egészen a fináléig, ami a fokozatos ritmusgyorsítás ellenére a történet milyenségéhez hűen szintén csendes, nyugodt panelekben csúcsosodik ki.
A Demo egy fekete-fehér, tiszta gyöngyszem, egy érzés tökéletes és sallangmentes kibontása. Utóbbi Brian Wood, míg előbbi az egészet a hátán cipelő Cloonan érdeme. Ide a másodikkal!
Fdave

Joe the Barbarian #2

Történet: Grant Morrison
Rajz: Sean Murphy
(Vertigo)

A nagy csinnadrattával megkezdett új Grant Morrison sorozat első része több dolog miatt volt jónak nevezhető: egyrészt Sean Murphy zseniális rajzai, másrészt pedig a füzet eseménytelenségét jó érzékkel felfedező marketingesek árcsökkentő akciója. Szóval Barbár Joe másodjára is eljött közénk, és bebizonyosodott a legfőbb félelmem: ez bizony az a képregény, aminél Grant Morrison a legkevésbé sem töri magát, hogy valami eredetit adjon az olvasók kezébe. A tempóból bár jócskán visszavett, az egy oldalra jutó panelek száma megsűrűsödött, a szövegek is átvenni készülnek a hatalmat, amennyiben a megkezdett tendencia folytatódik, de mindez még mindig kevés, ha a sztori egy halvány valami.
Joe fantáziálgatása folytatódik, a borítón is látható háziegerével, Jackkel együtt indulnak életük legnagyobb kalandjára, ami nem meglepő módon a Fény visszaszerzése, a nagy Gonosz legyőzése. És most kapaszkodjon meg mindenki, mert Joe nem más, mint a Kiválasztott! Grant Morrison másként sem siet a szórakoztatásunkra: történetvezetése banálisabb, mint valaha, minden szögegyenesen halad előre, az akciójelenetek, vagy bármi, amit esetleg feszültségkeltésre szánt, nem működnek, Joe csak lebeg az oldalakon – van, hogy szó szerint is. Azért nem eszik olyan forrón a (gipsz)kását, mert egy húzása tényleg zseniális(nak tűnik), amennyiben veszi a fáradságot, és ebből előnyt kovácsol. Joe ugyanis nem utazik képzelete szárnyán sehová sem, azaz fantáziálgatása közben sem egy messzi szigetre száműzi magát (ahogy mondjuk a Where the Wild Things Are főhőse, Max), hanem lakóházának szobáit járja be. A tetőtéri hálószobájából az egy szinttel lejjebb esése számára egy egész szakadékról való zuhanással ér fel, és így tovább. Néha vissza-visszatér egyébként a képregény a “való” világba is, kissé erőltetetten beékelt paneleken Joe arca rendkívül kifejező.
El is értünk hát egyetlen reménységünkhöz, Sean Murphy rajzolóhoz, akinek köszönhető, hogy az összegyűjtött tpb-re még én is be fogok ruházni. Annyi munkát ölt az elképzelt helyszínek kidolgozásába, Jack figurájának megformálásába, illetve Joe egyre izzadtabb és merengően szomorú arcába, hogy az nem is sülhetett el rosszul. Az első számhoz képest azért ő is visszavett, de ez is több dologra vezethető vissza. Elsőként a munkatempó, ami Frank Quitely-től elkezdve egy rakás zseniális alkotónak tett keresztbe, a másik lehetséges ok pedig a történetmesélés mikéntjének megváltozása. Az angolul decompressed storytellingnek nevezett történetnyújtás mintapéldája volt a Joe the Barbarian első száma, Grant Morrison most viszont a panelsűrítést választotta. Minél több a panel, a sztori annál lassabb lesz, illetve a rajzok annál kisebbek. Murphy oldalai még nem élvezhetetlenül teleírtak, sokkal inkább most egy tűrhető egyensúlyt sikerült megtalálniuk, de akik poszterszerű rajzokra, kétoldalas panelekre áhítoznak, most be kell érniük egyetlen ilyennel.
A Joe the Barbarian második száma tehát nem hoz semmi újat és sajnos olvasása után nagyobb a hiányérzetünk, mint a katarzisunk. Nem lehet azt sem írni, hogy óriási potenciál van benne, de a rajzok több osztályzatot is javítanak az egészen. Azok számára, akiknek ha valami szép, akkor az jó is, irány valamelyik képregénybolt!
Fdave

Facebook Hozzászólások