KomiXérum #40

Ismét kerek az évszám, nemsokára a negyvenes évek következnek, de kérdem én: vajon ez akkor beletartozik ezekbe az évekbe, vagy a következőtől kell számítani? Hogy fognak visszaemlékezni utódaink ezekre az időkre? Ha törés következne be mondjuk pont ennél a Xérumnál, akkor a történelemkönyvek mind így zengenének: a harmincas és negyvenes Xérumok határmezsgyéjénél… Jó olvasgatást ezúttal is! ;)

Absolution #6

Történet: Christos Gage
Rajz: Roberto Viacava
(Avatar)

[toc]Megértük ezt is. Christos Gage zseniálisan induló, enyhén hullámzó, ám mindvégig érdekfeszítő kalandja véget ért.
Gondolom mindenki elméjében elevenen megvan még John Dusk kezdeti tapogatózása, miután szuperképességeit latba vetve a gyilkosok után indult – saját eszközeikkel. Bizony, már megint egy “szuperhős magába fordul, rájön, hogy a módszerei hatástalanok, ezért őmaga is gyilkossá válik, de mindvégig hiszi, hogy ezzel csak a jókat szolgálja” képregénnyel volt dolgunk, melyekkel amúgy Dunát lehetne rekeszteni. Ha a mangákat szeretjük, ott van mindjárt a Death Note, az amerikai comicsfüzetek közt pedig számtalan példa, mégis a hat részesre tömörített (hála a jó égnek, a nyújtás mértéke csekély) Absolution újat mutatott, és ezt több szinten is képes volt produkálni. Gage kapásból rendőrségi alakulattá “fokozta le” hőseit, akiket ezáltal a törvények is kötnek, és a többi zsaruhoz hasonlóan kötelesek főnöküknek engedelmeskedni, jelentést tenni. Az Absolution mindvégig a rendőrség körül játszódik, a megoldások szinte pontosan követik az eljárások fázisait: az ötödik számban például a rendőri szervekkel együttműködve, közös erővel tartóztatták le Dusk-ot, a fináléban pedig a kihallgatásnak lehetünk tanúi.
A felvetett kérdéseket Gage nem válaszolja meg egyértelműen, (tehát hogy bárki fölé helyezheti-e magát a törvénynek, és önbíráskodva tehet-e el láb alól közveszélyes bűnözőket, vagy inkább a rendnek kell uralkodnia, és a börtönbüntetés és a jogi eljárások által kell elítélni őket), bár a befejezés némiképp meglepő, de valójában Gage egy kis csavarral igyekszik elmenekülni a válaszadás elöl. Dusk megbolondította a médiát, és a börtönön kívül egy még deviánsabb, immáron határokat nem ismerő társadalom várja, aminek következményeit csak elképzelni lehet. A befejezés visszafogott, főként beszélgetős panelei ellenpontozzák az elmúlt számok akciódús, feszesre szabott tempóját, mégis feledhetetlenné teszik ezt a sorozatot. Persze a szóbuborékok száma még mindig csekély, sőt van, hogy fél oldalt “pazarol el” a rajzoló egy látványos szaltóra, de a pénzünkért szerencsére azt (vagy többet) kapjuk, mint amit előzetesen elvártunk. Visszatér egy (ha jól emlékszem) egyszer felbukkant szereplő is, hogy aztán kétségünk sem legyen afelől: bizony ha van egy kis esze Gage-nek, illetve az Avatarnak, folytatják John Dusk ámokfutását. Mert érdemes lenne: az egész Absolution egy tökös, konvenciókat alig ismerő szuperhős-képregény, ami sokkal inkább volt elfoglalva a történet közben felvetett morális kérdésekkel, semmint a karakterei képességeivel. Christos Gage, köszönjük szépen.
Fdave

Fearless Dawn #2

Történet és rajz: Steve Mannion
(Asylum Press)

Az Asylum Press kínálata igencsak messze áll a mainstream kiadókétól: horror-antológiájáról, valamint néhány eszement sorozatáról lehet ismerős annak a maroknyi embernek, aki valamilyen úton-módon belefut élete során ebbe a márkanévbe. De mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kis kiadók dobbantanak a legnagyobbat: nos, az Asylum Press-nek még annál is nagyobbat sikerült.
Először is hogy kis hazánkat is belekeverjem az ismertetőmbe, meg kell említenem, hogy Asylum of Horrors című sorozat első számában leközölték Futaki Attila (szerintem legjobb) rövid képregényét, Az utast, ami anno az egyik szép emlékű, háromszínű Rohamban jelent meg. Ha emlékeim nem csalnak, pontosan ugyanaz a verzió jelent meg, természetesen ezúttal angolul. Arról, hogy ez a hír akkor megkapta-e a kellő publicitást itthon nem tudok, de jobb később, mint soha.
Egy másik képregényük, ismertetőm tárgya, a Fearless Dawn volt a titkos favoritom a képzeletbeli 2009. legjobbjai listán. Az első rész, ami a jó ég tudja, hogy mikor jelent meg (már jó régen), kimaradt a rovatból, és ki akartam várni a második füzetet, hogy egyben essen szó róla. Az azonban csak csúszott, és egészen a múlt hétig kellett várni a történet folyatására.
A Fearless Dawn egészen egyszerűen „A képregény” volt számomra tavaly. Steve Mannion neve ismeretlenül csengett, de rajzaival, illetve a színezéssel kiegészülve addig nem látott magasságokba emelte a karikaturisztikus, realistától messze álló stílust a pin-up girl-ök rajzolásának gyönyörű hagyományával vegyítve, történetével pedig a legszebb Tank Girl hagyományokat folytatta. Kell-e egy bomlott elméjű képregény-rajongónak több észveszejtően szexi náci nőnél (Helga von Krause), aki gonoszabb, mint bárki más ezen a Földön, egy szintén náci Hulk-nál (General Fritz), egy nem kevésbé eszement, ugyancsak szexi hősnőnél, valamint egy klasszikus értelemben vett szuperhősnél? Mindez egy füzetben? Naná!
Már az alapsztori is ütős: a nácik szert tettek egy szerre (haha), ami szörnnyé változtatja használóját. Csalafintaságuk odáig terjed, hogy hadászati célokra is használni szeretnék a vakcinát (vagy kapszulát), ám jön a történet hőse (akinek nevét egyelőre titok övezi), és mindent megtesz, hogy Helga von Krause és a náci horda terve megsemmisüljön. Egy hatásvadász képektől hemzsegő, szexi és rohamtempójú történet ez, ami egyből, helyben, a reveláció erejével képes hatni.
Steve Mannion viszont nem áll meg még itt sem: észre kell venni, hogy az eddigi két füzet három epizódja mind más stílust használ a meséléshez. A második, Number 7 felbukkanását megéneklő részhez például a hatvanas évek tömör, sűrű szövegezésű, néha a látottakat is leíró szuperhős-képregényei adták az ötletet, most pedig a manga eszköztárából emelt át rendkívül sokat, többek között a deformált fejeket, valamint a mozgásvonalakat, egyedi panelformákat.
A második füzet az elsőhöz képest némiképp visszavesz az eszementségből, így sztori szinten is csak egy kiszabadulást, valamint egy újabb szereplőt kapunk, de még mindig bőven átugorja bármelyik nyerspolgár ingerküszöbét. Az olvasók megváratása fordítva sült el, ugyanis ez a színvonalcsökkenés a rajzokban is meglátszik. Az összecsapottság érzete itt a legerősebb, Helga von Krause fele annyira sem szexi, mint legelőször (mondjuk azt már nem is lehetne fokozni), a panelek egy részénél pedig mintha Mannion szelektált volna: a kevésbé fontosakat gyorsan letudja, amiken pedig valami érdekes történik, arra kicsit több időt szán. A helyzet azért annyira nem rossz, csak az első szám által túl magasra helyezett lécet a második simán leverte. A harmadik pont ezért lesz vízválasztó, az előzetes alapján már idén márciusban. A Fearless Dawn mindezektől függetlenül az egyik legjobb dolog a Tank Girl óta.
Fdave

Facebook Hozzászólások