KOMIXÉRUM #39

Siege: Embedded #1

Történet: Brian Reed
Rajz: Chris Samnee
(Marvel Comics)

A Marvel jó szokása szerint ismét útjára indít egy, az épp aktuális főeseményt kísérő minisorozatot, mely az eseményeket az amerikai sajtó szemszögéből mutatja be. A Civil war, a World War Hulk és a Secret Invasion ciklusok alatt Frontline alcímmel ellátott füzetekhez hasonlóan Reed és Samnee dolgozata hatalmas robbanások, fékevesztett csaták és brutális bunyók helyett igyekszik a képtelenségeket egyfajta sajátságos, realista szemszögből megközelíteni, ugyanakkor az Embedded egyszerre fokozza és oldja is a feszültséget; előbbi hatást az újkori, divatos kézikamerás horrorok stílusának megidézésével éri el. Az izgalmakat ugyanis csak részleteiben láthatjuk, így folyamatos bizonytalanságban tartanak minket az alkotók. Reed azonban arról is gondoskodott, hogy némi humorral könnyítse a magát amúgy sem túlzottan komolyan vevő címadó sorozatot.
Bendis és Coipel látványos, szórakoztató, azonban néhány logikai bakival tűzdelt katasztrófaorgiája csak annyit teljesít amennyit vállalt, a puszta szórakoztatást. Ránk is fér e lazaság a konkurens nagykiadó világmegváltónak induló, aztán lufiként szép csöndben leeresztő nagyeseménye közben-után. Miután Norman Osborn egyik baromság után a másikat követi el, szövetkezik Lokival és nekimegy Asgardnak, Volstagg pedig rumlit csinál, országszerte kitör a pánik. Szerencsétlen amerikaiakra folyamatosan rájár a rúd hülye szuperhőseik és szupergonoszaik miatt, amikor pedig az idegen lények épp nem akarják leigázni az egész bolygót, bejelentkeznek a skandináv istenek. A sajtó jó szokásához híven pedig megosztott az épp zajló, legfontosabb közéleti eseményhez köthető kérdésekkel kapcsolatban: szeretjük-e Norman Osbornt, és örülünk-e az Asgardi csapásnak? Ki más lehetne a főszereplője a Marvel új sajtósképregényének, ha nem Ben Urich? Miután a Secret Invansion alatt szörnyű tragédia érte, rá fér némi könnyed kalandozás, így régi kollégájával és Asgarddal Oklahoma felé veszik az irányt, hogy az események közepébe csöppenhessenek. Akárcsak elődei, az Embedded is azok számára ajánlott, akik nem tudnak betelni a főcímben olvasottakkal, és még inkább szeretnék átélni a kialakult új helyzetet a Marvel univerzumában. Reed könnyeden és ráérően mesél, nem mond azonban semmi fontosat, amit ha kihagynánk, nem értenénk meg a főesemény egyes részleteit. A rajzok nem nyújtanak semmi pluszt, pláne a főmini csodás látványvilágához képest, egyszerűen kiszolgálják a sztori hangulatát. Samnee igyekszik mindenhol könnyen befogadható, filmes hatású beállításokkal dolgozni, így az olvasmányélmény igen gördülékeny. Társával közös munkája tehát a maga egyszerűségével hódíthat azok körében, akik élvezettel olvasták a Siege nyitányát, és még többet akarnak belőle. Akik eleve szkeptikusak a Marvel új, világraszóló buliját illetően, nyugodtan kihagyhatják.
Tungsram

Sweet Tooth #5

Történet és rajz: Jeff Lemire
(Vertigo Comics)

Ismét Lemire. Valahogy úgy alakult, hogy míg dicsérő szót csak elvétve találhattatok korábbi Sweet Tooth ismertetőimben, a sorozat (majdnem) összes részéről olvashattatok itt egy-egy rövidet. Magam is csak az ötödik számnál gondolkoztam el ezen, hogy miért is lehet jogosultsága a rovat állandó szereplőjének lenni, hisz megvan benne szinte minden, amit történetmesélésnél kifogásolhat az ember, és különben is, miért nem szakítok időt inkább más képregények bemutatására. A választ részben a legújabb szám adta meg.
Jeff Lemire egy epigon. A füzet elején szereplő “Excellent!” felirat, a neten terjengő “de hát ez lenyűgöző, eredeti történet, csak így tovább”-hoz hasonló rajongói kommentek ellenére eredetiségnek még csak a nyomát sem lehet megtalálni a sorozatban. Az a poszt-apokaliptikus világ, amit Lemire megalkotott, ezer meg egy helyen ki lett már játszva, és ezen a valamilyen manipuláció miatt állati testrészeket növesztett gyerekek látványa sem segít. Ugyanis ezt a szálat meglepő hanyagsággal írta, azok a szarvak akár hiányozhattak is volna, akkor sem történt volna semmi sem másképp: Gust Jeppard akkor is kimenekíti lakhelyéről, és akkor is eljutottak volna arra a bázisra, ahova nem meglepő módon tartottak, és a friss füzet végén meg is érkeztek. A legutolsó fordulat, ami egyébként az Out of the deep woods sztori lezárását is jelenti, annyira kiszámítható volt, és annyira nem sikerült megrázóvá varázsolni, hogy inkább sírtam a hiányérzettel kombinált idegességtől, mint sem Gus szívbemarkoló őzikeszemeitől. Ahogy azt megszokhattuk, egyes egyedül ennyi történt a huszonnégy oldalon, így kész csoda, hogy ennyi sorig húztam az ismertetőt. De!
Jeff Lemire egy zseni! Elég végiglapozni a képregényt, és rájöhetünk, hogy körülbelül Scott McCloud-szinten érti és érzi a képregény formanyelvét, tisztában van a panelméretek, -formák variálásának hangulatteremtő hatásaival, és igyekszik mindig hozzátenni kicsit az addigi vívmányokhoz. Feszegeti eközben a határokat, soha, vagy csak ritkán látott eszközökkel él, a semmitmondó történetet, illetve a még siralmasabban megírt akciójeleneteket rendkívül ötletesen dobja fel, és mindezt a legkevésbé hatásvadász módon. A küllem képes ellensúlyozni azt a tényt is, hogy két percnél tovább tartó olvasmányélményt egyik Sweet Tooth füzet sem generált, egy mangafejezethez hasonló gyorsasággal sikerült mindig keresztülrágnom magam rajtuk. Apropó manga: Lemire még a korai Frank Millernél is ügyesebben integrálja a keleti képregények vívmányait az amerikai comic book eszköztárába, így egyáltalán nem túlzás azt állítanom, hogy könnyen lehet (ha még nem az) a következő Paul Pope!
Azt pedig mindenki döntse el maga, hogy a történet a fontos, vagy pedig a küllem, ugyanis míg előbbire lehet kígyót, békát, őzet kiabálni, utóbbinak Eisner-díj is kijárhat. Azért ez hasonlatos volt ama bizonyos blog legújabb, pro és kontra rovatához, nem?
Fdave

Oldalak: 1 2 3