KOMIXÉRUM #39

Punisher 12

Történet: Rick Remender
Rajz: Tony Moore
(Marvel Comics)

Gyalázat, amit a Remender-Moore páros művel (pedig arról a duóról van szó, ami az egyik legtökösebb, legszórakoztatóbb jelenleg is futó ongoing képregényért, a Fear Agentért felelős). Minden azzal kezdődött, hogy a Dark Reign: The Listben Daken, Rozsomák fia egy vérmocskos háztetős harc végkifejleteként felszeletelte (szó szerint) a Megtorlót, darabjait pedig lerúgta az alant húzódó sikátorba. Frank Castle meghalt (tudom, ez az előző mondatból eleve nyilvánvaló kellene, hogy legyen, de gondoltam, mivel a Marvelről van szó, nem árt a megerősítés). Aztán újjászületett (mivel a Marvelről van szó, gondolom, ehhez nem szükséges megerősítés), de nem akárhogy, hanem afféle, maradványaiból összefoltozott élőholtszerű kreatúraként, akárcsak Frankenstein „gyermeke” – innen a cím: Frankencastle (jaj, Istenem, de szellemes… valaki sírjon helyettem). Szóval a hullafehér, varrásokkal teli, fémkezű és fémlábú Frank most pirulákat szedő szellemi fogyatékosként botorkál a New York alatti csatornarendszerben. Értem én, hogy újat kell mutatni az olvasóknak, hogy fel kell frissíteni a 40 éves karaktereket, hogy szokatlan, merész történeteket is mesélni kell, de van egy határ, ahol ez már nem dicséretes újítás, hanem a figura lényegének, szellemiségének, a képregény eredeti funkciójának, stílusának fekáliával kikent bakanccsal való megrugdosása. Legutóbb a Marvelnél Pókember házasságának eltörlése lépte (mit lépte, ugrotta, repülte) át ezt a határt, és ha már One More Day: a Frankencastle-ra is érvényes az, ami arra. Jelesül, hogy az alapsztori olyan megemészthetetlen, felháborító ostobaság, hogy tökmindegy, milyen jól van megírva és megrajzolva – de ha mégis törődnénk ezzel, akkor gyorsan világossá válna, hogy Remender munkája ilyen szempontból még Straczynskiét is alulmúlja. A nagy, görcsös, röhejes újítási kényszert ugyanis egy pofátlanul egyszerű történet támogatja, ami csak arra képes, hogy minden második oldalon ezeréves kliséket hányjon az arcunkba. New York alatt a világ szörnyeinek menekültjei rejtőznek, akiket valami okból állig felfegyverzett harcosok igyekeznek mielőbb kiirtani (X-Men: Mutáns mészárlás, valaki?). Igen, kitaláltátok: hősünket a meg nem értett szörnyek vezetője azért hozta vissza az életbe, hogy bajnokuk legyen, és megvédje őket a kihalástól. Igen, kitaláltátok: Franket mindez baromira nem érdekli, annak ellenére, hogy (igen, kitaláltátok) egy aranyos, nagy szemű szörnyfiúcskával is összebarátkozik. De amikor ezt az aranyos, nagy szemű szörnyfiúcskát (igen, kitaláltátok) megölik a mészárosok, akkor Franknek összeszűkülnek a szemei, meggyűrődnek a varrások a homlokán, és örökké mosolytalan szája „mindenkit kinyírok” vicsorba torzul. Azt már csak mellékesen teszem hozzá (mert úgyis nyilvánvaló), hogy ha nem nevezem meg a képregényt, és a „Franket” felcserélem, mondjuk „Johnra”, akkor soha a büdös életben senkinek eszébe nem jut, hogy ennek a förtelemnek bármi köze van a Megtorlóhoz. És ha a Marvelnél azt várták, hogy egy ilyen drasztikus húzás majd megdobja az eladásokat, akkor csalódniuk kellett: a 11. szám (a Frankencastle első része, amiben hősünk feltámadt) rosszabbul teljesített, mint az azt megelőző (a Frank halálát elmesélő The List persze kiemelkedően jól, de ez betudható annak is, hogy egy Dark Reign tie-in – és hogy ténylegesen egy jó képregény – volt). És ha lehet egy tippem, erre a számra még nagyobb visszaesés várható. Ez itt kérem a One More Day 2 (avagy: Stupid Marvel X). Csak nem egy élvonalbeli karaktert érint, ezért nem fog akkora hullámokat kavarni. És még szerencse, hogy van egy Punisher MAX-unk, ami teljesen független ettől a paneltemetőtől.
Olórin

Siege #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Olivier Coipel
(Marvel Comics)

Égzengés, földindulás, valamint az apokalipszis további mellékhatásai: itt van a Siege, a Marvel új eseménye, amihez megint ki lehet adni egy csomó különszámot, újra lehet indítani sorozatokat, le lehet nyomni a DC-t. Nagyszerű. Általában az olvasók ilyenkor háttérbe szorulnak, vagyis a lényeg a körítés meg a ricsaj, a belíveket meg Bendis majd megtölti valamivel, ha más nem, képregényre adaptálja a nagymama receptjeit. De ne legyünk ilyen rosszmájúak: a Secret Invasion kimondottan jól sikerült, az általa kialakított status quóban pedig annyi ötlet van, hogy a Marvel fontosabb sorozatainak nagy részét azóta is az adja el. Most viszont jön az újabb átrendeződés, a sztori kiindulópontjához pedig megtalálták a többé-kevésbé szerényen meghúzódó Thort és asgardi társait. A Thorról ugye illik tudni, hogy Straczynski alatt gyakorlatilag a Marvel legjobb sorozatává nőtte ki magát, mígnem JMS hírét nem vette, hogy nem hagyják tovább szabadon írni, és hőseit bevonják a következő univerzumrengető hepaj közepébe: nos, neki ez pont elég is volt ahhoz, hogy otthagyja az egészet a fenébe. Ami tökéletesen érthető.
Ahol most vagyunk: Norman Osborn és Loki ördögi tervének köszönhetően az emberek világában továbbra is idegenül mozgó Volstagg tömegbalesetet okoz, ezt ürügyként felhasználva pedig Norman minden Shield-befolyását latba vetve Asgard ellen indul. Szuperhősök által okozott tömegszerencsétlenséget ugye már láttunk, nem is olyan régen: a Civil War is így indult. Természetesen a fentihez kísértetiesen hasonló casus belli nem véletlen, de nem is kreatív, sőt, kimondottan ötlettelennek is nevezhetjük. Ami furcsa, hogy a Polgárháború vagy a legfrissebb skrull-invázió lassú építkezésével szemben a Siege-ben olyan gyorsan pörögnek az események, hogy az olvasó alig győzi kapkodni a fejét, hogy hűha, már ostromolják is Asgardot. Előzetesen legalább három füzetnyi körtáncot és fondorkodást tippeltem volna, mire ezt meglépik. Kérdés, hogy a gyorsvonat sebességével száguldó cselekmény kedvéért megéri-e beáldozni az epikusságot, mert utóbbiból ezúttal nem kapunk (pedig Bendis nagyon ért hozzá). Hiába van itt hegyibeszéd Árésztól a hirtelen ott termő szuperkatonák végeláthatatlan seregének beizzítására: ez a szcéna is csak úgy lóg a levegőben, a monumentalitás hatását még véletlenül sem kelti – a nyilvánvaló alkotói szándék ellenére. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a legújabb esemény akciódús repülőrajtja céljait tekintve mindenképp meglepetést okoz. Úgy tűnik ugyanis, hogy a megfontolt, folytonosan keresztbeutalgató crossover-szerkezetet, amit pont Bendis fejlesztett tökélyre (Secret Invasion), most ő maga kísérli meg lerövidíteni, némiképp átstrukturálni – egyelőre a Civil War nyomán, de feltehetően továbbra is ilyen magas fordulatszámon. Ez pedig érdekes vállalkozás, csak látszik, hogy maga Bendis sem mozog biztosan ezen az ingoványos talajon. Rajzolónak szerencsére itt van Olivier Coipel, aki összeszokott párost alkot az íróval. Viszont ő sincs még csúcsformában: ennél nagyságrendekkel szebb munkát végzett a Mutánsvilágban meg a JMS-es Thorban is. Talán majd ő is belejön. A Siege nyitánya tehát minden bátorsága ellenére sem győzött meg, de legalább mutatja, hogy a kiadó nem egy helyben toporog – azért ez is valami.
Czben

Oldalak: 1 2 3