KOMIXÉRUM #39

Boldog új Komixérumot! (Merthogy a BUÉK olyan sablonos, és amúgyis, elkéstünk vele két hetet.) A téli-ünnepi-lustasági bódultság után ismét teljes erőbedobással dolgozik a rovat gárdája. Na jó, a “teljes” talán picit túlzás, de azért hozunk nektek Batmant, Megtorlót, világvégét (duplán), háborút és haditudósítást. Az év ugyanis nagy képregényes bummal kezdődik: itt a Siege, a Marvel legújabb megaméretű haddelhaddja!

Batman Confidential #40

Történet és rajz: Sam Kieth
(DC Comics)

[toc]Egy történetet kihagytam a Confidential sorozatból, mert gyengén indult, és nem adtam neki második esélyt. Ezért vártam már epedve annak lezárását, és egy új sztori kezdetét, de álmomban sem gondoltam volna, hogy Sam Kieth lesz az elkövető.
Gondolom a nevét már mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát a tavaly nálunk is elinduló Sandman sorozatból, aki újabban ismét több munkát kap, és nevével egyre több helyen találkozhatunk. Ott van például legutóbbi műve, a kétrészes Lobo mini (Highway to hell), aminél csak a rajzokért felelt, de mondanom sem kell, stílusa tökéletesen passzolt az eszeveszett Lobóhoz. Batmannél körülbelül ugyanez a helyzet: leginkább Bisley stílusához hasonuló Sam Kieth túlzásaival és groteszk karaktereivel a lehető legjobban képezi le a Denevérember fejében úszó gomolyfelhőket, a zűrzavart. A Bisley párhuzam a borítót elnézve például egyáltalán nem lehet véletlen.
Az új történet a Ghosts címet viseli, és látszólag nem készül a karakter megújítására (de hát miért is tenné), csak a jól ismert toposzokon megy keresztül, úgy mint a szülők meggyilkolása, illetve a főszereplő kissé zavart elméje, és teszi mindezt a titokzatosság megtartása érdekében egyenlőre egy épkézláb gonosz nélkül. Batman detektív énjének kihangsúlyozása lehet például az első fogódzónk a füzethez: sorozatos bűncselekmények történnek Gothamben, és a Denevér, valamint Gordon felügyelő is értetlenül állnak az események előtt. Valaki hajléktalanokat tesz el láb alól, és a holttestek közelében meglehetős mennyiségű port helyez el, ami aztán beindítja a fogaskerekeket Batman fejében, és megkezdődhet a nyomozás. Hogy ne legyen ennyire egysíkú az egész, csatlakozik még egy rémálmokkal gyötört nő is kettejükhöz, hogy a címben megemlített “szellemről” ne is beszéljünk. A puskapor szó körülbelül kilencvenkilencszer hangzik el a képregényben, ami kicsit megmosolyogtató, de Sam Kieth érti a dolgát, és képes még tovább árnyalni a karakterről kialakult képet, úgymond egyfaja újabb értelmezését adja (legalábbis elkezdi, hisz a történet a következő füzetben folytatódik) a Bat-történelemnek, a gyermekkori tragédiáknak. Sandman-kór (höhö), vagy sem, de az álom rendszerint összemosódik a valósággal, ami nem meglepő módon nem hat idegenül ebben a címben sem.
A kevés történés ellenére elképesztően erős atmoszférájú, groteszk alakokkal teli képregény ez, meglepő beállításokkal és egy szenvedő Batmannel. Nem mindennapi élmény.
Fdave

Crossed 8


Történet: Garth Ennis
Rajz: Jacen Burrows
(Avatar Press)

Végéhez közeledik Garth Ennis legutóbbi avataoros minisorozata –az utolsó, kilencedik rész van csak hátra, és meg merem kockáztatni, hogy a főbb következtetések már a finálé előtt is levonhatók. A szerző ugyebár igencsak nagy szavakkal indította útjára a Crossedot. Lényegük az volt, hogy ez lesz pályájának eddigi legbrutálisabb, legmerészebb, legvéresebb, legperverzebb képregénye. Olyasvalakinek a szájából, aki többek közt a Chronicles of Wormwoodot, és a Preachert adta a világnak, ezek a szavak meglehetősen érdekesen hangzanak. Mintha Michelle Wild azt mondaná, hogy most aztán megmutatja még azt is, amit eddig nem. De mint sok esetben, kiderült, hogy Ennis túlzott kissé. Félreértés ne essék, egyáltalán nem baj, hogy a Crossed nem egy hosszú, kiontott belekkel, repkedő végtagokkal és zubogó vérrel teli gorefest lett, sőt, ami azt illeti, kifejezetten üdítő, hogy a szerző visszafogta magát, és a nagyobb hatáskeltés érdekében csak alkalmanként folyamodott a sokkoló erőszak alkalmazásához. Így, nyolc részen túl, teljesen világos, hogy Ennis inkább Robert Kirkman szenzációs The Walking Deadjének nyomdokaiban próbált járni, avagy azt igyekezett bemutatni, hogyan reagál az embertelen posztapokaliptikus világra egy maroknyi túlélő, milyen döntéseket hoznak a megváltozott, amorális körülmények hatására, és végül hogyan formálják át őket ezek az élmények. Ezzel a koncepcióval az a baj, hogy Ennis 9 rész alatt próbálja elérni azt, amire Kirkmannek mindeddig hét év kellett – és nem írói vénájának soványságából, hanem abból kifolyólag, hogy egy ilyen történetív természetéből adódóan akkor üt igazán nagyot, ha hagyjak szépen, hosszan kifutni. Ennek hiányában a Crossoed inkább egy másik képregényhez hasonlít: Mark Millar Old Man Loganjához. Egy posztapokaliptikus panoptikumot kapunk, aminek minden részében történik valami sokkoló (vagy annak szánt) esemény, ábrázolván ennek az új világnak a visszásságait. Közben viszont a karakterek nem nagyon tartanak sehová (nyolc rész, és még a főszereplő nevét sem sikerült megjegyeznem), sőt, maga a sztori sem tart sehová, nincs cél, küldetés, vagy bármi, ami értelmet adna a cselekménynek, a Crossedra az irány nélküli epizodikusság jellemző. (Persze ebből erényt is lehetne faragni, ha a céltalanságra ítélt, kényszerűen stagnáló életmód nyers bemutatása volna a képregény lényege.) Ez tökéletesen megmutatkozik ebben a számban is: mindjárt vége a sorozatnak, Ennis mégis egy olyan flashbackkel tölti ki a füzet csaknem harmadát, ami csak egy újabb, jelentéktelen adalék a posztapokaliptikus összképhez, és semmi köze a főszereplők sorsához. Aztán a helyzet tovább romlik: a főhős agyonlövi kis kompániájának egyik arrogáns tagját, akivel már jó ideje a „kabbe” szintjére süllyesztették az egymás közti kommunikációt, és kijelenti: „Kezdünk embertelenekké válni.” Igen, néha egyetlen rövid mondat is bőven elég ahhoz, hogy rettenetesen szájbarágóssá alacsonyítson egy művet. Ilyesmit nem írsz le, legalábbis nem ilyen konkrétan és egyértelműen. Ilyesmit megmutatsz, folyamatában, lassan, aprólékosan. Kirkman is ezt tette, és soha, egyetlen karaktere ehhez még csak hasonlót sem ejtett ki a száján. Arra még mindenképpen kíváncsi vagyok, Ennis hogyan fejezi be a történetet (nem igazán adja magát semmilyen evidens lezárás), de a reményeim már rég elszálltak.
Olórin

Oldalak: 1 2 3