Történet: Erik Shanower
Rajz: Skottie Young
(Marvel Comics)
A Marvel egyik legszebb vállalkozása volt az utóbbi években a világ egyik legismertebb meséjének, az 1900-ben megjelent „Óz a nagy varázsló” képregénybe való átültetése. A ’39-es Judy Garland film tette világhírűvé, legtöbben innen ismerhetik a kansasi Dorothy és kutyája, Totó Óz birodalmában átélt kalandjait, kevesen tudják azonban, hogy a történet első kiadását William Wallace Denslow gyönyörű rajzai illusztrálták. A számos, izgalmas feldolgozást átélt műnek nyáron újabb inkarnációja született, méghozzá a Shanower-Young páros tollából; a történet új elemekkel gazdagodott, noha a rajzok olyan gyönyörűek voltak, hogy magukban is elvitték volna az egyszerű vonalvezetésű mesét.
A „The Marvelous Land of Oz” egy új történetet mesél el, mely Oz birodalmában játszódik, azután, hogy Dorothy hazatért, Smaragdváros új uralkodója pedig a Madárijesztő lett. Távol a pompás királyi udvartól él a kis Tip, száműzetésben egy rejtőzködő boszorkánnyal. Miután Tip unaloműzés gyanánt sütőtökből és faágakból farigcsált bábúját a boszorkány életre keltette, a kisfiú szörnyű sorsa jutott volna, ha nem szökik meg éjszaka a banya odújából újdonsült barátjával, a tökből készült frankenstein Pumpkin Jackel, hogy Smaragdvárosban az új király színe elé járuljanak.
Az már kiderült, hogy Young zseni. A szuperhősös műfajban is kipróbált művész Oz Birodalmát leginkább Tim Burton képi világát idéző, kissé derűsebb hangulatú kivitelben vetette papírra, és akárcsak az előző 8 füzet során, az új mini nyitányában is remekel. Tip története talán még több lehetőséget ad a számára, hiszen – bár rendkívül kreatívan öntötte új formába a jól ismert helyszíneket és szereplőket -, ebbe a húsz oldalba annyi érzelem ábrázolását sűrítette, amennyire a történet csak lehetőséget adott.
Shanower már pedig nem fukarkodott. A tét súlya ezúttal sokkal inkább az író, mint sem a rajzoló vállát nyomja. Az alkotópáros hibátlanul nyitotta meg az új történetfolyamot – egyelőre nincs okunk kételkednünk, sikerült egy friss és legalább annyira élvezetes történetet kanyaríntani az adott téma és mesebeli univerzum köré, akár az eredetiből készült adaptáció. Mindez a szerethető főszereplőknek köszönhető; Tip tragikus sorsát megismerve azonnal szimpatikussá válik az olvasó számára, sajátságos apa-fiú, mester-tanítvány viszonyát Jackel érdeklődve figyeljük. A füzet formátum ellenben aligha szerencsés e mű esetében, hiszen kliffhenger nélkül marad a füzet, mégis a következő szám borítójának előzetesét látva, mely Samargdváros gondterhelt új királyát ábrázolja, alig várjuk a folytatást.
Tungsram
Történet: Greg Rucka
Rajz: Matthew Southworth
(ONI Press)
Na nézzük: Greg Rucka Ed Brubaker után, vagy mellett a legjobb bűnügyi képregényíró, akinek olyan címeket köszönhetünk, mint a Whiteout, vagy a zseniális Queen & Country sorozat. A szuperhősös zsánerben is otthon mozgó alkotóval nem véletlenül állítottam párhuzamba Brubakert: a Daredevilen, illetve a Gotham Central-on is dolgoztak együtt, és aki csak bele-beleolvasott ezen címek valamelyikébe tudja, hogy nem semmi “dolgozatok” voltak.
Rucka új noir képregénye régi kiadójánál, az Oni Press-nél jelent meg, és érthető, ha nagy elvárásokkal kezdtem neki: rutinos íróval van dolgunk, régóta van a pályán, és ha egy kicsit is összeszedi magát, a végeredmény minimum egy oltári jó képregény lehet.
A Stumptown ennek megfelelően erősen indít: szöveg nélküli kezdő oldal után számunkra (még) érthetetlen párbeszéd közepette látunk egy dörrenő pisztolyt, egy eleső nőt, és néhány marcona legényt. A helyszín egy tópart, a nőt pedig a kényelmes ülés helyett a csomagtartóból szedték ki. De hogy miért nem számít ez spoilernek? Mert a lényeg még csak ezután kezdődik: gyors váltással huszonvalahány órával korábbra ugrunk, és itt kezdődik meg igazán a szereplők bemutatása. Ez a fogás persze már lerágott csont, de Rucka vélhetően nem is ezzel a képregénnyel akarja megújítani a képregény médiumát, szimplán csak mesélni szeretne. A rosszéletű, kaszinókba járó csajszi aztán elég gyorsan egy veszélyes helyzet kellős közepén találja magát: új munkája egy lány felkutatása, akire annak rendje és módja szerint többen is fenik a fogukat. A helyzet akkor fokozódik, amikor újabb megbízó bukkan fel, illetve amikor megjelennek azok, akiknek egyáltalában nem tetszik, hogy valaki beleártja magát az egészbe. Az alapállás tehát tipikus, Rucka azonban nagyon élvezetesen meséli el a történetet. A párbeszédek nagyon jók, és pillanatok alatt alakít ki nagyon erős atmoszférát abban a jelenetben például, amikor a csajszi hazatér, és a beteg kisfiúval társalog. A fordulatok jól megírtak, szerencsére akad belőlük bőven, egyedüli törést csak annál a jelenetnél érzékelhetünk, mikor először megverik a főhőst, majd a semmiből felbukkannak egy másik megbízó öltönyös emberei. Itt valami nagyon kimaradt, de ezt leszámítva a többi közel tökéletes.
Ami az író munkájával egyenértékű ebben a képregényben, az Matthew Southworth rajztudása. A szótlan nyitóoldal, a „kivégzés” pillanata lélegzetelállító, és nem hat oldalpazarlásnak az óriási hidat ábrázoló duplaoldal sem: igen, azt hiszem a lélegzetelállító a legjobb szó rá. Az arcok másodlagosak, helyszínekben erős inkább, és totálisan kiszolgálja a történetet, nem billent fel egyensúlyt. Lee Loughridge neve is idekívánkozik, mert az oldalak nem lennének egészek a színek nélkül, amik vannak annyira visszafogottak, és visszahúzódóak, amennyire kell, de figyelemfelkeltőek is, ha éppen arról van a szó.
A Stumptown egy elég tisztességes kezdés, kíváncsian várjuk a folytatást. Mert ugye fut már az új Criminal, muszáj, hogy valami versengjen is vele.
Fdave
Történet és rajz: Jeff Lemire
(Vertigo)
Eddig vártam. Kivárásra játszottam, hogy majd akkor kezdek neki a Sweet Tooth-ról írni, amikor tényleg szólni fog valamiről, nem pedig időhúzásnak szánt, alibi fordulatokkal teletűzdelt posztapokaliptikus képregény lesz csupán. Hát tovább már nem bírtam. Jeff Lemire egy piszkosul nagy tehetség: a Vertigo gondozásában nemrég megjelent original graphic novel-e, a The Nobody zsenialitásához bár nehezen, de felért a Dark Horse-nál megjelent Noir című bűnügyi képregényeket tartalmazó válogatásba bekerült The Old Silo című rövid képregénye, ám a saját ongoingja, a Sweet Tooth több (illetve kevesebb), mint csalódást keltő. Tungsram már írt a legelső számról, ám valószínűleg ő sem sejtette előre, hogy az ott ismertetett alapállás (Gus, az agancsos hibrid kissrác fura neveltetést kapott apjától, elzárva élnek a civilizációtól, ám az öreg halála után kimerészkedik a tiltott területre, és így tovább) néhány éles, ám éppen ezért nagyon rosszul elejtett fordulat kivételével még mindig abban az egy helyben toporog majd, történetesen, hogy semmit nem tudunk Gusról, újdonsült segítőjéről Jeppard mesterről, vagy a külvilágról. Az elhibázott, önmagát kereső koncepción az a pozitívum sem segít továbbá, hogy látszik, Lemire nagyon érti a képregény nyelvezetét. Sokszor hatásvadász, sokszor csak szimplán ötletes formában önti panelekbe a mondanivalóját (igen, azt a keveset), és imád nagy panelekben gondolkodni, illetve imádja a fokozatosan építgetett, feszültséget keltő megoldásokat, melyekhez általában egymás mellé, vagy alá pakolt, komplett folyamatokat bemutató képsorokat használ.
A legújabb, harmadik számban tovább folytatódik Gus és Jeppard menetelése. Az előző számban látott vérengzés során megsebesült, idősebb kísérője helyett most Gus-nál van a “kormánylapát”. Az egyik házban tett látogatása során megpillantott csontváz, no meg a kissrác reakciója láttán gondoltam először arra, hogy Lemire nagyon, de nagyon lassan akar itt valamire is jutni, ám sajnos ember nem képes annyit várni. A narráció nemkülönben banális: bár logikus, hogy az eddig burokban élt Gus fejében a kétségbeesés és az értetlenség keveredik, az egész annyira szájbarágósan van előadva, hogy az már fáj. Na és aztán körülbelül ennyi történt ebben a füzetben, de a végére (megtartva a vásárlókat) még sikerült összehozni egy olyan, amúgy nagyon is kézenfekvő cliffhangert, ami még talán engem is továbbolvasásra késztet.
A rajzok viszont nagyon rendben vannak. Eddig is tudtuk Jeff-ről, hogy képes ámulatba ejteni minket: a Nobody valódi színek nélkül, a másik rövid képregénye fekete-fehéren is lenyűgöző, a Sweet Tooth José Villarrubia színeivel kiegészülve pedig lélegzetelállító. Nem igaz az sem, hogy rajzai nem illenek ebbe a posztapokaliptikus világba: csendes paneljein minden a helyén van, a kietlenség pedig csak úgy süt le a füzetről. A belbecs hiányában viszont ez nem lesz más, mint lapozható, gyönyörű katalógus, ha úgy tetszik, Lemire portfóliója.
A Sweet Tooth a látvány miatt kötelező olvasmány, és ha valaki igazán türelmes, velem együtt kivárhatja: hátha történik is majd valami. A borító viszont szintén gáz, nincs rá jobb szó.
Fdave