KomiXérum #33

Bár jelenleg izgalmasabbnál izgalmasabb hazai rendezvények kötik le a képregényes közösség figyelmét, szenjetek néhány percet arra, hogy tájékozódjatok, mi újság a tengerentúli megjelenések világában! Ezen a héten is igyekeztünk kiválogatni számotokra a legérdekesebb amerikai komikokat, és alaposan megkritizálni őket. A folytatásban ez, nem pedig lengyel anyósviccek olvashatók!

Absolution #3

Történet: Christos Gage
Rajz: Roberto Viacava
(Avatar Press)

[toc][Spoiler] Megállíthatatlanul robog tovább Christos Gage zseniális szuperhőse, John Dusk. Az Absolution legújabb száma szerencsére tartja azt az eddig is magas szintet, amit két elődje állított fel, fordulatokban és erőszakban most sem kell szűkölködnünk. A legutóbbi, kissé fura cliffhangert sikerült kiküszöbölni egy ügyes magyarázattal, és remek húzások közepette ezáltal bevezetni egy új karaktert, a The Technocrat nevezetű bűnözőt. Ugyanúgy téves ítéletnek bizonyult részemről az a legutóbbi megállapítás, hogy Flashburn visszahozása kissé elhibázott, felesleges fordulat volt, ugyanis Gage ebben a számban megmagyarázza és logikussá is teszi a tettét, történetesen hogy a minden mögött álló, gonosz Teknokrata szövi szinte minden esetben a szálakat. A Teknokrata minden eddiginél nagyobb veszélyt jelent hősünkre nézve: kitalálta a titkát, és bármikor lebuktathatja John-t a rendőrség és a közvélemény előtt. Ezt ő sem akarja, ezért a kényszerű szövetségből az sül ki, hogy a főhős szimpla hitmenné alakul, miközben az új főgonosz karaktere a villám gyorsaságával árnyalódik. Az „együttműködésük” viszont véleményem szerint nem igazán lett kijásztva: belegondolva ha ez egy Marvel cím lenne, csak ebből az egy momentumból kinőne minimum száz füzetet megtöltő történetfolyam, itt viszont túlságosan gyorsan zárul le (egyenlőre, reméljük) ez a sokat ígérő helyzet. Túlságosan is gyorsan történik minden, mintha egy one-shot-tal lenne dolgunk, pedig Gage számára rengeteg idő, és terjedelem áll a rendelkezésére, hogy jobban kifejtse a gondolatait. Mondom mindezt úgy, hogy ezt leszámítva piszkosul élvezetes a füzet.
A másik, sokkalta kisebb probléma még (vagy hívjuk csak kötözködésnek) az, hogy az egyik variant borítón felbukkanó Happy Kitty csodálatos Hello Kitty-s alsóneműben a füzetben csakis említés szintjén jelenik meg, pedig ahogy azt már egy korábbi ismertetőben is említettem, szívesen látnám továbbra is a sorozat lapjain.
Aztán a negatívumok száma meg is áll ebben a kettőben, csak remélni lehet, hogy Gage jobban elnyújtja (na nem a végtelenségig) és kidolgozza, ezáltal még drámaibbá is teszi az elkövetkező fordulatokat. Bár a drámaiság ebből a számból sem hiányzik: a Dusk csapatába tartozó nő, akinek neve csak nem akar eszembe jutni, éppen hazafelé tart, amikor az eddig általam lebecsült Flashburn Avatar-hoz illő megoldásokkal tudatja, hogy még számolni kell vele. Az égő házas képsorok remekek, nemkülönben a közben zajló újabb Dusk-féle kivégzés, ami már aztán tényleg veszélyes: a rendőrség is kapizsgálni kezdi, hogy a munkatársuk az, aki hidegvérrel tizedeli a bűnözőket. A cliffhangerrel sincs semmi baj, Gage továbbra is tudatában van tehetségének, és továbbra is van belevaló szuperhősös füzetünk.
Az Absolution kötelező olvasmány a vérre, akcióra és szuperhősökre éhezőknek.
Fdave

Conan the Cimmerian #15

Történet: Tim Truman
Rajz: Paul Lee
(Dark Horse Comics)

Most komolyan, ez a címlap már megint micsoda trash-csoda? „Conan – csapdába esve a nővel, aki sosem halt meg!” Hát lehet rossz egy képregény, aminek ez áll a címlapján? Természetesen nem, de valószínűleg akkor sem lenne az, ha a borítóra rózsaszín négyzet kerülne rózsaszín alapon, merthogy a Cimmeriannek eddig minden része jó volt. És, mint említettem, a 15. szám sem kivétel.
A cselekmény röviden összefoglalva annyi, hogy egy elfeledett kincseket kutató herceg megtalálja Akivasha, az élőhalott szépség memoárjait, amiben az ezeréves hölgy leírja találkozását egy titokzatos és kidolgozott felsőtestű barbárral. Jól tippeltetek, Conanről van szó, aki össze is csap néhány rosszban sántikáló pappal Akivasha sírboltjának sötétjében, de a lényeg nem ez, hanem a nő és Conan futó kalandja. Akivasha természetesen vérivással maradt életben annyi éven át, és Conant is megkóstolná, a Barbár azonban nem hagyja magát, és különben is, annyira vonzó ő, hogy Akivasha végül is nem állapítja meg a vércsoportját, hanem beleszeret. Csakis egy fülig érő vigyorral lehet nyugtázni ezt a gyermekien szexista fordulatot, ami engem a Goldfinger c. James Bond-örökbecsűre emlékeztet: Sean Connery ott is annyira férfi, hogy még a deklaráltan leszbikus Pussy Galore-t is jobb belátásra bírja. No hát Conan is pont ilyen. Tim Truman történetszövésében az a szép, hogy ő is tudja, hogy ezt csak egy Conan-képregényben tudja meglépni, és ki is használja a kínálkozó lehetőséget – miközben észre se vesszük, hogy teljesen korrekten, abszolút hitelesen írja egy vámpír visszaemlékezéseit. Tökéletes karakterábrázolás az exploitation-móka közepén? Simán. Na például ezért marha jó író Truman.
Rajzok helyett ezúttal festményeket kapunk, Paul Lee ecsetjéből. Képei remekül illeszkednek az elátkozott piramis misztikus katakombáihoz, az elmosódott, füstös színek pedig álomszerűvé, megfoghatatlanná teszik a történetet – nagyszerűen kivitelezett alkotói szándék szerint. Ettől függetlenül már várom vissza a sorozat állandó rajzolóját, Tomás Giorellót, akivel közösen Truman már két hét múlva megkezdi az új hosszabb sztorivonalat, a Free Companionst. Nem fogom kihagyni, az tuti.
Czben

Facebook Hozzászólások