KomiXérum #31

Superman/Batman #65


Történet: Peter Johnson és Matt Cherniss
Rajz: Brian Stelfreeze, Kelley Jones, Joe Quinones, Federico Dallocchio
(DC Comics)

Halloween táján érdemes belekukkantani a nagykiadók ünnepi különleges kiadásaiba, a hátborzongató mindenszentek ugyanis évről-évre meghozza az ihletet az alkotók számára néhány emlékezetes képregény elkészítéséhez. A Superman/Batman 65. száma bizonyára nem kerül majd be a képregény-történelem nagykönyvébe, pedig egy szinte hibátlan alkotásról van szó, mely vállalt feladatait remekül teljesíti, miközben kellemes szórakozást ígér és el is gondolkodtat. A képregény főként látványvilágában erős, de a történet is tartalmaz számtalan figyelemreméltó, kreatív megoldást. Amiért tehát elsősorban érdemes elolvasni a füzetet, az a négy remek rajzoló pazar munkája és stílusaik különbözősége, mely tökéletesen illeszkedik a sztori alapkoncepciójához. A szándékosan leegyszerűsített, szinte jelzésértékű konfliktus szerint Madárijesztő Halloween éjszakáján fogságba ejti Supermant és Batmant, valamint legfőbb nemeziseiket, Lex Luthort és Jokert, ahol a kelepce nem más, mint a két hős és a két gonosztevő legrosszabb rémálma. A messiáskomplexusban szenvedő Clark visszatérő félelme, hogy a hétköznapi életmentési rutin szörnyű tragédiába csap át, ahol tehetetlenül kénytelen nézni, ahogy szerettei mind odavesznek a katasztrófában, amit képtelen megállítani. Ezekhez a képsorokhoz tökéletesen passzolnak Stelfreeze keményen meghúzott vonalai, kirobbanó dinamikával papírra vitt mozgó alakjai.
Joker álmának megjelenítése jelenthette talán a legnagyobb kihívást az alkotók számára. Jones rajzfilmszerű, túlzó stílusa tökéletes választás a bohóc tébolyult elméjéhez, aki számára a meg nem értettség jelenti a legkeményebb kihívást az életben. Ez a felütés érdekes megvilágításba helyezi a bohócot; ez a Joker igenis azt akarja, hogy komolyan vegyék, kegyetlen tréfáin egyedül ő akar nevetni és célja, hogy az emberekben félelmet keltsen. Számára az elképzelhető legnagyobb csapás az lenne, ha egyik szörnyű tette egyszer klasszikus, ártatlan tréfaként sülne el. Ilyen tudatosságot ritkán fedezni fel a karakter egyéb inkarnációiban. A megalomániás Lex Luthor ábrázolása a Superman/Batman #65 legszórakoztatóbb pillanatait tartalmazza. Ez az álom ugyanis a klasszikus frusztrációk kivetülésére épít. Lex, mint a világ legnagyobb hatalmú embere indul a Daily Planet földszintjére, hogy kriptonit fegyverével megölje Supermant, ám egyszer csak az üvöltöző Perry White-tal találja magát szembe, lenézve pedig döbbenten tapasztalja, hogy a jelentéktelen kis Jimmy Olsen ruháját viseli, kezében fegyver helyett pedig csak egy fényképezőgép van.
A rettenetes felismerést a szobában állók megvető nevetése kíséri. Quinones remek érzékkel tapintott rá, milyen panelbeállításokkal tudja igazán álomszerűvé tenni ezeket az oldalakat. A négy alkotó közül ő játszik rá a legerősebben figurái mimikájára és gesztusaira. Olyannyira sikeres a tragikomédia ábrázolásában, hogy már-már megsajnálnánk Luthort.
Batman rémálma, ahogy azt elvárhatjuk, enged következtetni a legkomolyabb lelki sérülésekre. Bruce örömmel konstatálja, hogy ismét teljes családban él, felesége, gyermeke, szülei veszik őt körül. A békés családi ebédet azonban Alfred belépője zavarja meg, aki sorban végez Bruce szeretteivel, majd az utolsónak maradt Thomas Wayne életét fia kezébe adja. A döbbenetes jelenet egyszerre mutatja meg, micsoda érzelmi zavart okoz Batman fejében még ennyi év távlatából is szülei halála. Nyomasztja a bűntudat, a félelem, miközben még mindig nem tisztázta önmagában, hogy a sors vajon tényleg ezt az utat, ezt az életet szánta-e neki, szülei halála és az ő denevérré válása vajon eleve elrendeltetett vagy szörnyű, fatális véletlenek sorozata. A megdöbbentő fejezetet Dallochio nyomasztó rajzai kísérik és elmondható, hogy talán az ő paneljeinek sikerült a leginkább álomszerű hatást elérni. A kerettörténet és a lezárás talán kevésbé kidolgozott, a négy álomjelenet azonban annyira hatásos, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom ezt az egyrészes szösszenetet. Hiába tartják sokan, hogy a Superman/Batman cím megkopott az utóbbi évek alatt, ilyen minőségű epizódok azonban még visszaállíthatják a sorozat jóhírét.
Tungsram

The Unwritten #6

Történet: Mike Carey
Rajz: Peter Gross
(Vertigo)

A Sandman, a Fables, a House of Mystery, az Air, ezen címek sorába illeszkedik az idén indult Unwritten, ha a valóság és fantázia összemosását nézzük. Ehhez járul pluszként a Harry Potter kultusz és a média korunkra gyakorolt hatásának beépítése, mely igazán figyelemre méltóvá teszi.
Az előző rész egy one-shot volt, mely kizárólag a világháború előtti előzményekre koncentrált, Kipling példáján követhettük végig hogyan is működik ez az írómaffia vagy ha jobban tetszik, rejtélyes, írott és valós világok közti határt átlépő titkos összeesküvés és hogyan vezetett el főhősünkhöz. Most pedig egy új történetszál indult az ehavi füzettel, de igazából közvetlen folytatása a 4. résznek.
A rajzstílus letisztult, a színek visszafogottak, a párbeszédek gördülékenyek, a borító pedig a Vertigo igen szoros mezőnyéhez mérten is hónapról-hónapra az egyik kedvencem. A füzetek felépítése sokrétű, ismét bepillantást nyerünk egy történelmi eseménybe, hogy aztán a történet folyamán az szépen összekapcsolódjon a jelennel és explicit kihasson rá.
A főhös önbizalomhiányával, saját különlegességében való hitetlenkedéssel ügyesen játszik Carey, Tommy nem az a figura, aki elhivatottságot érezne a világmegváltásra. Újabb bizonyítékát kapjuk a fikció kihatásának a valóságra -Elizabeth könyvesbolti jelenete is rafinált, ügyes húzás-, a képregény végén pedig még ennél is kétségbevonhatatlanabb, cáfolhatatlan tényezőként jelenik meg a cliffhanger személyében. Nem lövöm le, csak annyit mondok, hogy egy korábbi borító most kifizetődik.
Ebben a részben egy börtönsztoriba csöppenünk, tudniillik hősünket többrendbeli gyilkossággal vádolják, persze igaztalanul, mely már eleve felfokozza az izgalmakat és Carey szerencsére pont annyi börtönklisét használ, amennyit kell, egyáltalán nem feltűnő vagy eröltetett, olvastatja magát a füzet. Nagyon izgalmas a Harry Potter-klón Tommy Taylor rajongótáborának reakciója a bebörtönzésre, az egyik legjobban megírt elem a képregényben.
Valóság és fikció párhuzamát képezi le a képregény és a média előző írásokban is már sokat emlegetett átfedése, internetet idéző üzenőfalak, fórumok beépítése a történetbe, mely még valóságosabbá teszi azt és nagyban hasonlít Alan Moore módszeréhez a Watchmenben. Talán túlzás a képregények non plus ultrájához hasonlítani, hisz történetük teljesen különböző és míg Moore klasszikusa egy maxi sorozat volt, Carey-é on-going.
Nem is ebben áll a hasonlóság, hanem a már említett sajtóelemek beépítésében és a történet összetettségében, mely -az általam olvasott füzetek közül- az idei év legjobb újoncává avanzsálja az Unwrittent. Az összetettséghez még az is hozzájárul, hogy Carey sokszor használja a füzetben a francia nyelvet is, ami a brit vagy amerikai angolszász elit műveltségéhez sokáig és még valamilyen szinten ma is hozzátartozott, így nekik nem is lehet ezzel gondja. Nekünk se nagyon, mert a legtöbb helyen kikövetkeztethető, de francia tudás nélkül néha bizony bosszantó, hogy nem érti az ember. Mondjuk ehhez a mostani francia helyszín is hozzájárul, valószínűleg nem végig itt fog játszódni a képregény.
A kicsit is sikeresebb vagy annak szánt sorozatoknál, főleg a Vertigonál már megszokott módon, rengeteg méltatást olvashatunk a belső címlapon neves képregényszerzőktől és kritikusoktól, magazinoktól, de ebben az esetben annyit felsorolnak, hogy az már kicsit megmosolyogtató. Marha jó a képregény, értjük mi és látjuk is, nem kell ennyire mondani. De hát ha ez kell, hogy meggyőzze az újabb olvasókat, akkor annyi baj legyen.
Geomailer

Oldalak: 1 2 3