KomiXérum #29

Starr, The Slayer #2

Történet: Daniel Way
Rajz: Richard Corben
(Marvel Comics)

Az ősz általam egyik legjobban várt Marvel képregénye nem egy szuperhősös, világot lángokba borító (ezt azért nem kiabálom el e képregény esetében sem), majd azt összefogva megmentő történet volt, hanem Daniel Way és Richard Corben sokat ígérő hatrészes minije. A Starr The Slayer már az előzetesek alapján többnek nézett ki, mint kielégítő fantasy, de korántsem az író személye váltotta ki az átlagnál nagyobb csodálatot belőlem. Richard Corben, az ismert és elismert alternatív képregényes (paradoxon?) képei ugyanis tökéletes választásnak bizonyultak a rabszolgákat, valamint némi mágiát is felvonultató füzetekhez. Corben a Heavy Metal foglalkoztatottja volt sokáig, míg a tavalyi Hellboy: Crooked Man miniért Mignola mesterrel közösen Eisner-díjat kaptak. A Marvellel sem első munkája ez, sőt John Constantine-nal is meggyűlt már a baja. (A csata döntetlennel végződött…) Itthon a börzén megjelent új Aliens kötetből, illetve a Papírmoziból lehet ismerős. Az író kiléte viszont inkább lebiggyesztette a számat, mint mosolyra húzta volna: Daniel Way sorozatai közül eddig csak a Wolverine: Origins-be kukkantottam bele, de a megrázkódtatást azóta szerencsésen kihevertem. (Emlékeztek azokra az időkre, amikor keveset írtam? Ne tudjátok meg…) Most egy véletlen folytán azonban összeszedte magát, és idekanyarintott egy élvezetes és nem utolsó sorban vicces történetet egy rabszolgáról, a hazáját mindennél jobban kedvelő Starr-ról.
Az első szám megjelenése és történetvezetése beváltotta a legmerészebb álmaimat is: Way csodásan keverte a valóság és fikció szálait, konkrétan három-négy szereplőre koncentrálva. A történet egyik főhőse Len Carson, a tehetséges író, aki első Starr the Slayer könyvének kiadásával veszettül népszerűvé vált. E népszerűség azonban még nagyobb álmokba kergette őt, és hamarosan a mélyszegénység köszöntött reá. Persze dolgozott folyamatosan a többi könyvén, a folytatásokon, de a kiadás valahogy csak nem akart összejönni. Ő tehát (egyelőre) Starr univerzumán kívül állt, gyakorlatilag ő alakította annak történéseit. Eközben egy narrátor, név szerint Morro, aki mindent tud mindenről és mindenkiről (pedig a regény szereplője, hűha) magyarázta végig a teljes első füzetet. A homoszexuális és minden lében kanál humorzsák egész végig bizarrabbnál bizarrabb rímekbe szedve énekelgetett, és amint hallgatóság gyűlt köré, belekezdett meséjébe. Morro számunkra is fontos, hisz a történtek legnagyobb részét nem párbeszédekbe szedve tudatja velünk Way, hanem a szószóló hülyébbnél hülyébb monológjai segítenek nekünk ebben. Ki maradt még ki? Starr hazájából azért indult a számára ismeretlen civilizáció felé nyugodt, primitív hazájából, hogy gyógyírt szerezzen faluja lakosságát tizedelő betegségekre. Ez a „primitív-civilizált” világ ellentét a teljes első füzetet végigkísérte, Way pedig nem átallta a legjobb poénokkal kiaknázni a kínálkozó lehetőségeket. Első osztályú szórakozás. Aztán Starr bajba keveredett, és jelenleg rabszolgaként tevékenykedik. Nemezise, a gonosz (persze nem véletlenül az, Starr tehet erről is) Trull pedig nem nyugszik addig, míg sérelmeit nem orvosolja például egy levágott orral, vagy egyéb, Starr-hoz köthető testrésszel. Ő ráadásul otthon van a mágiában is.
Ez az alapállás, ám Way legnagyobb húzását még nem is mondtam: Trull terve szerint átrántja az író Carsont könyvei világába, hogy számára kedvező befejezést csikarjon ki belőle. Itt kezdődik cikkem tárgya, a második füzet. Starr még mindig rabszolga, sok-sok csata után sem tűnik ki, lány társa rendszeresen legyűri őt közelharcban. Nem annyira ügyefogyott, mint például Groo, Aragonés kétbalkezes barbárja, de őt sem kell félteni, ha hülyeségre kerül a sor. (Annak ellenére persze, hogy humorérzéke egyáltalában nincs.) Trull ármánykodásainak hála pedig folyamatosan balszerencse éri, mindennek tetejében pedig még “szerelme” is elhagyja őt. A humor mellett fontos szeletet szakít ki magának az erotika. Természetesen a fülledt jelző helyett itt is inkább a vicceset érdemes használni, de tény, hogy a második szám központi témája az, hogy ki kit visz táncba, vagyis inkább ágyba. (Ó, Starr, te félénk fiú…) Csak így második elolvasásra tűnt ki viszont az, hogy a rakás szöveg ellenére szinte semmi nem történt ebben a számban. De hogy ezt még így is el tudja adni Way? Csodálatra méltó dolog.
A sors, vagy inkább az író iróniája, hogy a végére nem is a főhős kerül a legnagyobb csávába, hanem az egész, Carson alkotta univerzum! Zúgjanak trombiták, harsogjanak harsonák, ez a sorozat eddig zseniális. Mondanom sem kell, hogy ugyanúgy igényt tarthat Conan, mint Groo-rajongók figyelmére, Corben rajzai és Way fordulatai (remélhetőleg) garantálják a hasonlóan nagyszerű folytatást.
Fdave

Star Wars: Legacy #39-40

Történet: John Ostrander
Rajz: Jan Duursema
(Dark Horse Comics)

A Tatooine című történet második feléről egyelőre nem adtunk hírt, de most, hogy lezárult a sztori, ideje a körmére néznünk. A legfőbb kérdés a Tatooine 3. és 4. részével kapcsolatban az, hogy tudja-e hozni azt a rendkívül magas szintet, amit az előző fejezetek becéloztak. A válasz sajnos nem, de ez nem jelenti azt, hogy közepes képregénnyel lenne dolgunk. Ha emlékeztek, a korábbi részeket az egekig magasztaltam, ez pedig most „csak” simán jó munka.
Ott tartottunk ugye, hogy tisztázódtak a küzdő, ill. egymásra vadászó felek céljai és viszonyai. Cade és féltestvére, Yage a sivatagban menekülnek a Fekete Nap vámpírszerű fejvadászai elől, miközben Cade anyja, Morrigan Corde a csempésszel, Jariah Synnel köt kényszerű (ettől függetlenül egy kellemes flörtre lehetőséget adó) szövetséget Cade-ék megtalálására. A zord időjárás miatt Cade és Yage egy párologtatófarmon húzzák meg magukat – bizony, pontosan ott, ahol Luke Skywalker felcseperedett. A jedi mester szelleme meg is jelenik leszármazottja előtt, ezzel ismét alkalmat adva az írónak egy „én döntök a saját sorsomról” típusú Cade-dührohamra. De nincs idő lelkizni – megérkeznek a fejvadászok, aztán Morriganék is, és felpörögnek az események. Még egy rövid fénykardpárbajt is megvívnak – semmi gond nincs az akciójelenetekkel. A probléma inkább ott van, hogy a szálak elvarrását Ostrander sietve és tőle szokatlanul vázlatosnak ható rövidséggel bonyolítja le – vagyis elkapkodja a dolgot. Lezajlik egy gyors leszámolás a Fekete Nap hajóján (a helytartó kivégzése a Legacy miliőjétől elvárhatóan szikár és könyörtelen módon történik meg), Deliah Blue magánakciója működőképes űrhajó szerzésére röpke néhány oldalt kap, aztán még Darth Wyyrlok sith fondorkodásait is lezavarják nekünk az alkotók. Jobban jártunk volna, ha öt részt szán az író erre a történetre, mert így a 3. és 4. részben nem maradt idő az Ostrander védjegyének számító, a sorozat világát, atmoszféráját gazdagító epizódokra. Mintha Duursema rajzai is ennek megfelelően lennének egy fokkal kevésbé kidolgozottak – de ezt lehet, hogy már csak én képzelem bele a végeredménybe. A Tatooine még így is kötelező mindenkinek, aki nagyszerű SW-képregényt akar olvasni, de a kezdeti részek által borzasztó magasra helyezett lécet a második felvonásban leverik az alkotók.
Czben

Oldalak: 1 2 3