KomiXérum #29

Batman: The Unseen #1

Történet: Doug Moench
Rajz: Kelley Jones
(DC Comics)

Bizonyára én vagyok az egyetlen, aki nem azért vágott bele Moench és Jones új minijének első epizódjába, mert elalélt a közkedvelt páros újraegyesülésétől; szimplán jól esne klasszikus értelemben vett Batman képregényt olvasni, olyan zivataros időkben, ahol épp Dick Grayson bújik a denevér gúnyájába, és Gotham minden értelemben a feje tetején áll, hűen tükrözve a DC Batman-részlegét, annak egyetlenegy olvasható címével együtt. Moenchet minden idők egyik legtúlértékeltebb írójának tartom, vannak el nem vitatható érdemei, akárcsak Jonesnak, aki bár szintén nem tartozik kedvenceim közé, bátor és egyedi stílusával rég kivívta már elismerésem. Ketten együtt sokat próbált, összeszokott párost kellene alkotniuk, ám ez mostani, „The Unseen” című dolgozatukból egyáltalán nem tűnik ki.
A történet olyan időszakát kívánja bemutatni a Denevérember karrierjének, mikor az utcai bűnözők már nem félik a nevét, nem tekintenek rá úgy többé, mint egy misztikus, rettegett abszolútumra, mivel rájöttek, ő is csak egy ember. Az előző mondatban a hangsúly azonban a „kívánja” szón van, hiszen Moench sztorijának nyitánya ezt a problémafelvetést a képregény további részében teljesen elsumákolja. A címszereplővel szinte alig találkozunk, helyette az első epizód a főgonosz genezisére koncentrál. Megszületik Dr. Glass, aki egy forradalmi tudományos módszer segítségével fokozatosan éri el a teljes láthatatlanság állapotát, ám Gotham balszerencséjére az illető egy igazi pszichopata, aki nem a Nobel-díjra, hanem „a ki tud adott időn belül a legtöbb embert kibelezni” titulusra hajt.
Batmannek úgy kell újabb ellenfél, mint a tenger közepén egy pohár sós víz. Nagyon kivételes helyzet esetén, kivételes tehetségű írók megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy a több száz negatív karakter helyett előhúzzanak egy teljesen újat, ha a koncepció valóban mesteri és sosem látott, izgalmas eredményhez vezet. Itt az előző mondat egyetlen kitétele sem áll fenn, így a láthatatlan ember is annyira marad félelmetes, mint mozis kollégái közül a Chevy Chase vagy a Kevin Bacon alakította figura. Mivel sztori sincs, így kliffhenger sincs, ugyan, szóra sem érdemes.
Jones tehetségét dicséri, hogy a szuperhősök ábrázolásának trendjéhez ragaszkodó rajongókkal is meg tudta szerettetni olykor torz, de mindig rendhagyó, hosszúfülű, félelmetes denevéremberét, és a hozzá tartozó elmosódott, démonaitól szenvedő Gothamet. Mivel a történet írója nem tudta milyen stílusirányzatba pozícionálja sztoriját, egy karakteres és megkapó képi világ sokat dobhatott volna a végeredmény minőségén. Ám Jones az összecsapott forgatókönyvet látva talán maga sem tudta, milyen világot kellene a papírra álmodnia, így mindenféle stílusjegy kavarodik a paneleken, a feltehetően kívánt eklektikus összehatás helyett kaotikusságot eredményezve.
Pozitívum nincs, kár volna mentegetni az alkotókat, semmivel nem tudták megtölteni az első számot, mely rá tudná venni az olvasót, hogy tovább kövesse a mini sorsát. Pedig a havi füzetmegjelenés oroszlántörvényei kemények; a felütésnek keménynek kell lennie, és vesébe vágónak, különben a folytatás érdektelenségbe fullad. Moench és Jones süllyedő ladikján sajnos nincs mentőcsónak.
Tungsram

King City #2

Történet és rajz: Brandon Graham
(Image Comics)

A King City Image-féle debütálása egy hónappal ezelőtt (előre borítékolhatóan) jól sikerült, és már itt is a folytatás. Természetesen ez is megjelent már egyszer, anno a Tokyopop zsebkönyv méretű kiadványa tartalmazta, míg az Image most comic book formátumba konvertálta az egészet. Csapongó volta és rengeteg, látszólag összefüggéstelen fejezete miatt nem is volt ez egy elvetélt próbálkozás: tudniillik csak fel kellett darabolniuk az eredeti kiadást, és már készen is állt az első hat szám. (A hetedik már új, eddig nem látott rész lesz.) Ennek köszönhető azonban az, hogy igazán cliffhangerre nem lehet számítani a sorozat esetében (egyelőre), és most először fájó ez igazán. Az első számnál sikerült pont egy olyan helyen elvágni a történetet, ami kíváncsivá tette az átlagolvasót a folytatásra, itt azonban pont ellenkezőleg történik: a folyamatosan újabb szereplők bevonásával feszültséget, és egyáltalán érdeklődést keltő technika most jó darabig valószínűleg csakis semmitmondó és érdektelen lezárásokat fog szülni. Történetesen hogy az újonnan megismert szereplőkkel történik valami behatárolhatatlan, és nekünk egy egész hónapot kell várni, hogy folytatódjon (az eredetileg megszakítások nélkül kiadott) történet.
De itt be is fejezem a fanyalgást: a King City második száma szintúgy zseniális, mint amilyen az első volt. Tovább bonyolódik Joe és Pete története: utóbbi valami rosszban sántikál, útját verőlegények, titokzatos „főnökök” és védelmi pénzt szedő gorillák (nem szó szerint) szegélyezik. Az ő feladata itt most abban kimerül, hogy egy gyönyörű, de korántsem emberi „eredetű” lányra vigyázzon, aki természetesen fogságban tengődik, ejnye-bejnye. Joe, a történet úgymond főszereplője korábbi kapcsolatát eleveníti fel: egy boldog, ám csúfos véget ért románc sejlik fel lelki szemeink előtt, de csakis addig, amíg meg nem pillantjuk a szeretett nő személyét. Legalábbis remélhetőleg ő az, aki még fontos szerephez jut a füzetben, ugyanis Brandon Graham néhány rejtett, vagy éppen banálisan egyszerű, és feltűnő helyre tett utalásával erre enged következtetni. (Az egész annyira kaotikus, és sokszor félrevezető, hogy bármit írni a műről komoly próbatétel, a spoilerezés pedig halálos vétek lenne.) Anna a neve, és hogy, hogy nem, éppen egy másik fiúval él. Ennek a „duónak” köszönhetjük a füzet legmarkánsabb (igazából az eddig történtekhez semmiben sem köthető) jelenetét: Max, Anna jelenlegi barátja elég ijesztő rémálmokkal küzd, melyeket különböző szerekkel próbál kordában tartani. Itt például ha hihetünk a szemünknek, mészkő lesz a gyógyír, de az egész nem lehet meglepő, ha emlékszünk még az előző szám macskás jeleneteire, a fegyverré alakult gombolyaggörgető paneljeire. A drogként használt, a való világban szimplán egyszerű tárgyak, szerek a műben igen gyakoriak egyébként.
A rémálmok lehetőséget biztosítottak Grahamnek, hogy kiélje magát, és annyi mangás beállítást, mozgásvonalat, narráció nélküli, rendkívül mozgalmas panelt rajzoljon, amennyit csak bír. Apropó beállítás: sokat próbált, filmrajongó szemeknek is csemegeként hathat néhány forradalmi ötlet, melyet én személy szerint itt látok először. Brandon Graham beállításai sokszor olyan kicsavart helyzetekből „veszik” a panelen történteket, hogy másodpercekig tartó gondolkodás után jövünk rá, hogy hol is van a fent, illetve a lent. Bátran váltogatja ezeket egy fejezeten belül is, ám a legjellemzőbb az, ha hangulatfestéshez, a szereplők nélküli táj, vagy szobarészlet bemutatásához folyamodik efféle megoldásokhoz.
A King City második száma ezúttal nem hozott valami sok újat történet tekintetében, de szemet gyönyörködtető, mi több, szemet könnybe lábasztó oldalakon rághattuk át magunkat újfent. Ez a sorozat meg különben is az egyik legfontosabb megjelenés ebben a gyarló világban.
Fdave

Oldalak: 1 2 3