KomiXérum #19

Detective Comics #855

Történet: Greg Rucka
Rajz: J. H. Williams és Cully Hamner
(DC Comics)

Megemelem a kalapom J. H. Williams előtt, aztán pedig megeszem (mármint a kalapot, nem a rajzolózsenit), ha valaki mutat egy olyan idei képregényt év végén, ami legalább fele ilyen szép, mint ami ebben a történetben jelenik meg. Ami jelenleg a DC Comics legendás múltra visszatekintő címének égisze alatt történik, arra nehéz szavakat találni. Veszek egy nagy rakást ebből a sztoriból, és kitapétázom vele a házat, de a szövegbuborékokat tuti leragasztom.
Káprázatos, az a látványvilág, melyet Williams, és tettestársa, Dave Stewart összegyúrt a különböző elemekből. A két leghangsúlyosabb hozzávaló ebben az elegyben egyértelműen a noir és a gótika, ám néhány panelen nem féltek az alkotók fétis-szexre utaló motívumokat becsempészni. Az egész látványvilág erotikusan túlfűtött, úgy érezzük magunkat, mint akit beszippantott egy perverz illusztrált mesekönyv. Nem véletlenül, hiszen a történet folyamatosan az Alice Csodaországban-ra tesz hol teljesen direkt, hol finomabb utalásokat, ennek megfelelően komponálja az oldalakat Williams is. Azokban a jelenetekben, ahol épp nem a Bűn Egyházának új vezetője áll a középpontban, Williams hagyományosabbnak tekinthető panelosztást végez, ám a füzet többi részében egyértelműen az extrémitás felé igyekszik terelni a stílust, a keretekből kitörő, megállíthatatlan dinamikájú alakokkal, vagy a teljesen elborult perspektívákkal. Mégis kinek jut eszébe egy női szájából ábrázolni egy másik nő száját? Elképesztő. Ami a sztori első részéhez képest újdonság, az a geometria beemelése. Mivel az író igyekszik párhuzamot vonni Batwoman és Alice között, Williams rajzaiban is megjelenik a szimmetrikusság. Elképesztően sokrétű, végtelenül kidolgozott, művészi igényességgel elkészült munkával ajándékozott meg minket a Detective Comics külcsínéért jelenleg felelős csapat. Sajnálatos módon a káprázatos látványvilág mellett eltörpül a semmitmondó történet. Az új epizódban Rucka semmit nem haladt előre; sem Aliceról vagy a Bűn Egyházáról nem tudtunk meg újat, de Kate karakterét továbbra sem sikerül kibontani, egyedül a múltjának sötét titkairól tárt elénk az író egyetlen részletet. Arról ne is beszéljünk, hogy a lapos és sablonos kliffhenger biztosan hónapokra kiverné a fejünkből a Detective Comics követésére való szándékot, ha nem lenne ott Williams, aki számára elég, hogy a koncepció ígéretes az atmoszféra pedig jól eltalált, őt egyáltalán nem akasztja meg a csodatevésben, hogy közben a sztori az égvilágon nem tart sehová.
A háttérsztorit már jobb nem is olvasni; René Montoya szájba vág pár ostoba fickót, az utolsótól megtudja, ki áll a rosszaságok hátterében, majd mikor elkezdene nyomozni, nagy pácba kerül, mert – húhú – elkapták a frakkját. Egész egyszerűen itt sem történt semmi, Cully Hamner inspirálatlan rajzai pedig ezt csak még inkább kidomborítják. Ilyen ambivalens érzéseket már rég nem tápláltam képregény iránt, hiszen nehéz olyan megjelenést ajánlani, melynek rajzait bár mindenkinek látnia kell, a történet vezetése zavarba ejtően rossz, már-már bűncselekménnyel ér fel. Ki tehet itt igazságot, kérem?
Tungsram

The Stuff of Legend #1

Történet: Mike Raicht és Brian Smith
Rajz: Charles Paul Wilson III
(Th3rdWorld Studios)

Végre megérkezett az idei év talán legnagyobb független kiadós dobása, a minden tekintetben különleges The Stuff of Legend. Nem elég, hogy Amerika egyik legkisebb újonc kiadója vágott bele az elsőkörben kétrészes sztori kiadásába, már a Free Comic Book Day-re kiadott változat is hatalmas visszhangot váltott ki. Az abban a füzetben olvasható részlet a most kiadott első epizódból való, így lényegében a felütést már mindenki ismerheti, akinek volt szerencséje hozzá. Az esetleges nem ismerése sem mentesít senkit, hisz immáron neten is legálisan olvasható. A The Stuff of Legend-del kapcsolatban hadd osszak meg néhány érdekességet is, amik keringenek a netes sajtóban: némelyik honlap szerint a közelmúltban három olyan független képregény is megjelent, melyek között számos közös vonás fedezhető fel. Történetesen mindegyik cím első száma hatalmas számban kelt el, annak ellenére, hogy keveset nyomtak belőlük. Így gyorsan hiánycikké is váltak a first printek, ami annak is köszönhető, hogy a kereskedők nem bízva sikerükben csak keveset rendeltek elő. Ami még fontos, hogy az alkotóik egytől egyig tehetséges, eleddig jobbára ismeretlen emberkék. E három közé sorolták a Mouse Guard és a Chew címeket, és immáron e csapat tagja írásom tárgya is. Az első ránézésre is rendhagyó formátumú füzet nem a megszokott comic book standard méretű, Mouse Guard tulajokat azonban nem érheti meglepetés. Utálom magam amiatt, hogy ismét csak külföldi netes sajtóban használt fordulatokra kell támaszkodnom, de muszáj: egy kevésbé kreatív író szerint ez a történet olyan, mintha a Toy Storyt és az Apokalipszis most című filmet összegyúrnánk, és mindezt második világháborús környezetbe helyeznénk. Ez többé kevésbé megállja a helyét, de csakis szekunder megközelítésben: a Stuff of Legend elsődlegesen a legszebb régi mesék hangulatát idézi fel hihetetlenül zseniális módon, azok minden egyes fontos összetevőjét magába olvasztva. Hiszen mindenki tudja így felnőtt fejjel, hogy az igazán jó mesék nem csak gyerekeknek szólnak, azon túl, hogy valami mesés elemet, csodát helyeznek reális környezetbe, az erőszak ugyanúgy jelen van, sőt néha túl is csordul. Emlékezzünk csak Lewis Carroll acid tripjére az Alíz csodaországban című könyvében (ahol mondjuk pont az ellenkezője történik, ám a lényeg ugyanaz), vagy az ettől kissé eltérő, de ugyanezt a hagyományt felelevenítő, ám inkább a groteszk humort előtérbe helyező Tony Millionaire Sock Monkey sorozataira. Ugyanezt tartalmazza e füzet is, elég csak a borítót szemügyre venni, ami ambivalenciájával sokatmondó, de az olvasásban egyre előrébb haladva sokkal inkább lesz katarziserejű, ahogy megértjük annak mikéntjét és legfőképp miértjét. A cselekményből nagyon nem szeretnék sokat elárulni, így a legalapabb dolgokra szorítkozom csak: egy gyerekszoba, egy fiú és rengeteg játéka a „kellékek” a nyitásnál. Aztán a fiút elragadja a nemzetközi irodalomban oly népszerű, itthon kissé tompítva annak ijesztő hangzásán mumusra ferdített Boogeyman, a játékok pedig elhatározzák, hogy a segítségére sietnek. Ezen expedíció történéseit hivatott elmesélni a képregény játék-, mégis húsvér szereplőkkel megtámogatva. Az alapötletet még csak-csak lehetne átlagosnak hívni, de a benne rejlő lehetőségeket az alkotók zseniális módon aknázzák ki. Szinte mindent kisajtolnak az alapfelállásból, amit lehet, és itt sajnos megint csak szűkszavúnak kell maradnom, hisz a felfedezés öröme mindenkié. Annyit viszont elárulok, hogy a fontosabb, tekintéllyel bíró, vagy épp anélkül létező játékok eredeti funkcióit csavarja ki az író, és teszi meg a cselekmény egyes fordulatainak sarokköveivé, erősítve a sztori komplexitását: itt-ott elejtett okos párhuzamok a fiú és a játékok természete között, satöbbi. Itt mindenki lélegzik és él, a fikció a történelmi valósággal játszi könnyedséggel keveredik, a háború pedig több fronton zajlik. A normandiai háttér csak keret a játékok egyenruhát nélkülöző, más hovatartozás alapján elszeparált csoportjai harcainak, de a jó és a rossz szinte egész végig könnyen elkülöníthető. Boogeyman megjelenésével aztán dominánsabb filozófiai szállal gazdagodik a képregény, és az első igazán drámai fordulatok is innentől kezdve következnek be sorra. Ami az egyszerűen zseniális írói tehetséget megközelíti, az a rajzoló munkája. Ceruzás színezetű panelek hada a fekvő papíron gyönyörű látvány, a játékok megjelenítése pedig nagyon találó. Írhatnék le olyan kliséket, hogy a történetet nagyban támasztja alá a rajz, vagy hogy kiegészítik egymást, de hát miért is ne, hisz igaz: gyakorlatilag együtt van az egész. Nagyon. A második rész szerencsére nemsokára követi is az elsőt, így hamarosan kiderül, mi lesz hőseink sorsa, valamint hogy sikerül-e a mentőexpedíció. Addig is: eddig idén ezt a képregényt olvastam a legszívesebben. Kihagyhatatlan.
Fdave

Oldalak: 1 2 3