KomiXérum #18

Húsz minusz kettedik kiadásához érkezett jóképű kis rovatunk. Mivel minden nap alkalom, a mait ismét egy nem elég szerény összefoglalóval ünnepeljük. Nem lesz benne köszönet! Jó olvasgatást!

Amazing Spider-Man #600

Történet: Dan Slott, Stan Lee, Mark Waid, Bob Gale, Marc Guggenheim, Joe Kelly, Zeb Wells
Rajz: John Romita Jr., Marcos Martin, Mario Alberti, Colleen Doran
(Marvel Comics)

[toc]Pókembernek volt pár cudar születésnapja. A századik számban 6 karja nőtt, a kétszázadikban ismét szembe került a Betőrővel – azzal a bizonyossal -, majd a háromszázadikban belépett az életébe Venom, a négyszázadikban pedig May néni adta fel a harcot. Eddig mondhatni egyetlen kellemes, kerek jubileumot ülhettünk meg, mi Pókember rajongók, ez pedig az ötszázadik szám volt, mikor Peter találkozhatott Ben bácsival. A nagyfőnökök odaát talán rájöttek, mindenkinek jobb, ha az ilyen ünnepi kiadások kellemes hangulatban telnek el, így a hatszázadik számra nem maradt más, mint, hogy May néni újra elnyerje a boldogságot, és másodszor is férjhez menjen.
Több mint száz oldal, súlyos kiadás. A képregény felét a Slott által írt, és Romita Jr. által rajzolt, a kontinuitás részét képező, akciósztori teszi ki. A füzet hátralevő részében pedig az élő legenda, Stan Lee, és az utóbbi évek folyamát meghatározó írók kis etűdjeit találjuk. A különböző történeteket ötletes módon olyan vicces borítókkal választották el, melyek akkora marhaságokat ábrázolnak, hogy rá merték írni: „ezt sosem fogjátok látni”. Az olvasó pedig csak elnézően mosolyog, és azt gondolja: „ó, ugyan kit akartok becsapni, srácok?”.
A fő történet, – ahogy azt már a beharangozókból és előzetes utalásokból tudni lehetett – Oki doki visszatérést tárja elénk, mint alapkonfliktust. Szegény Octavius haldoklik, így, mivel már csak pár hónapja van hátra, szeretné valami maradandóval, igazán nagyszerűvel megajándékozni New York városának polgárait. Ám a doki sosem a józan ötleteiről volt híres; a bomlott elme ezúttal azt ötölte ki, hogy milyen jó is lenne, ha a New yorki infrastruktúra irányítása egyetlen kézben összpontosulna – méghozzá az övében. Szándékai szerint az emberek életét könnyítené meg, de miután átveszi az uralmat a város felett, és nekilát Pókember levadászásának, hamar kitör a káosz. Ilyenkor nincs is jobb, mint a szuperhős team-up: felbukkannak a Bosszúangyalok, de a piszkos munkát Peter és Fáklya végzik el. Oktopusz doktort persze nem nehéz elagyabugyálni, így igazi drámára és izgalomra is szükség van: Te jó ég, valaki szabotálja a Jameson-Parker esküvőt!
Slott sztorija igyekszik annyira ünnepi lenni, amennyire csak lehet, ám sajnos csakis klisék felsorakoztatására futja, így az egész leginkább olyan lesz, mint egy giccses karácsonyi bolti kirakat. Van itt minden, mint a vurstliban: szupergonosz, rakás fölösleges mellékszereplő, klasszikus Pókember-dumák, amiket már milliószor olvastunk („el kell adnom pár képet, a hálóm anyaga nem terem csak úgy a fán”), a hősködést meghálálni képtelen, undok járókelők, túszdráma, majdnem kudarcba fulladó álomesküvő, és még ki tudja mi minden. Ám a legérthetetlenebb a további fejlemény szempontjából teljesen irreleváns nyitány, ahol is Póki és a Fenegyerek szétvernek egy szuperbűnözőknek fenntartott, illegális klubot. Végül is… megtehetik. Ha már Slottnak csak arra futotta, hogy néhány elhasznált történetelemet előkotorjon a spájzból, szerencse, hogy a partnere az épp remek formában lévő, érezhetően kitörő lelkesedéssel dolgozó John Romita Junior. Nem túlzás állítani, hogy ez a hatvan oldal élete egyik legjobb munkája. Egyszerűen brillírozik, akár pörgős, látványos akciójelenetekről, akár intim hangulatú párbeszédekről legyen is szó. Precíz, részletgazdag paneleket ad ki a kezei közül, Peterje szeretnivaló, mint mindig, ám May nénit még ugyanolyan rondára rajzolja, mint korábban bármikor, ez már sosem változik, csak közben ironikus azt olvasni Slott tollából, hogy „May néni, még sosem voltál ilyen gyönyörű!”. Hogy melyikük ötlete volt a New yorki rendőrség baseball sapkáját rátenni szegény öregasszony fejére, nem tudom, de a rajongók ezt a merész húzást is emlegetni fogják egy darabig, úgy érzem.
Bár Romita nagyot alakít, és a sztorit is jóformán megmenti, az Amazing Spider-Man #600 nagy dobása akkor is a nagy visszatérés: Stan Lee újra Pókembert ír. De méghozzá milyen jól, kérem szépen! Senki számára nem lehet kétség, hogy a pali egy zseni, de ilyen kreatív, játékos, humoros, jópofa kis szösszenetre nem számítottam tőle. Kicsit negédes, öreges szentimentalizmust vártam, ehelyett itt ez az innovatív megoldásokat felvonultató kis epizód, melyben Pókember identitásválság tüneteivel keres fel egy pszichiátert. Póki előadja neki legmeredekebb külső és belső transzformációit, a szerencsétlen doki pedig végül a díványon fekve köt ki – kezelés alatt. Stan bácsi olyan lendületesen dobálja a poénjait, hogy a végére a rekeszizmunk is elfárad, kétségtelenül a Pókdisznó verzió a legkomolyabb, amit valaha láttam, ám ez nagyban köszönhető Marcus Martinnak is, akit a megtiszteltetés ért, hogy megrajzolhatott egy ilyen instant klasszikust – remekül helyt állt.
A másik részlet, mely egyértelműen kiemelésre méltó, a Mark Waid írta, szívet melengető epizód, melyhez Colleen Doran szállítja a gyönyörű rajzokat. A Ben bácsi által narrált történet az ő és a kis Peter apa-fiú kapcsolatáról szól. Ízlésesen szép, emberi történet, melyben láthatjuk, hogy Ben bácsi nem az a tévedhetetlen szent, akinek szeretik ábrázolni; ebben a néhány oldalban megjelennek kétségei, hibái, igazi hús-vér karakterként elevenedik meg előttünk. A többi négy történetből kettő kellemesnek mondható, a másik kettő viszont abszolút mellőzhető lett volna. Gale és Alberti ismét tesznek egy kört azon a számtalanszor végigfutott úton, hogy vajon tényleg csupa móka és kacagás lehet-e Pókembernek lenni, vagy bizony komoly felelősséggel, rengeteg gonddal és bajjal is jár? Bár a történet nem tesz semmit hozzá az örök kérdéshez, Alberti rajzai igazán gyönyörűek, elmosódott, álomképp-szerű paneljei remekül mutatnak diszkrét pasztellszínekkel. Zeb Wells egy humoros pároldalassal járul hozzá az összegészhez, méghozzá viccet csinálva a sokszor felhánytorgatott, kínos emlékű Pókmobilból, majd az egészet sikeresen tereli a szentimentalizmus irányába, ám a fordulaton egyedül Peter hatódik meg, az olvasó aligha – azért a pár poénért viszont megérte.
Gondolom, nem árulok el meglepetést, ha azt írom, Guggenheim ismét mellélőtt. Csöpögős, szirupos jelenete nem csak azért felesleges, mert rosszul megírt, hanem mert ugyanez a motívum – miszerint May a néhai Ben áldását kéri a Jay-el kötött frigyre -, magában a Slott által írt főtörténetben is megjelenik – csak ott jóval diszkrétebben. Miután a mi Marcunk adott egy pofont az ünnepi hangulatnak, az utolsó oldalakon a Kelly által előrevetített sztori előzetesét láthatjuk, ami izgalmasnak ígérkezik, a rajzok nagyon tetszetősek, egyedül az merül fel bennünk, hogy mégis mi a francot keres ez itt? Egy ilyen előzetesnek nem itt a helye. Egyszer már kaptunk egy kliffhengert, nem kellene aggódnia a kiadónak amiatt, hogy a következő számokat nem fogjuk elolvasni, nem kellene még ilyenkor is a promóciót az arcunkba tolni!
Vegyes érzésekkel fejeztem be ezt a bőséges megjelenést. Természetes, hogy minden rajongónak kihagyhatatlan ez a különleges kiadás, ám azt hiszem mind jobban jártunk volna, ha az éppen bemelegedett Joe Kelly tarthatja magánál az írói tollat, Romitával alkotott párosuk biztosan ütőképesebb lett volna. A 600. Amazing ellenben már csak Stan Lee miatt is figyelmünkre érdemes, de a lényeg persze maga a Közkedvelt és barátságos hálószövő. És hát mindannyian tudjuk, hogy ez a hatszázadik különleges, egyszeri és megismételhetetlen, avagy ha úgy tetszik, történelem.
Tungsram

Captain Britain and MI13 #15

Történet: Paul Cornell
Rajz: Leonard Kirk
(Marvel Comics)

Sajnos ennyi volt – 15 rész után megszűnik Paul Cornell elképesztően tökös, hardcore szupershőssorozata. Hiába, sajnos nincs benne Vörös Britannia Kapitány, a címszereplő egyetlen kozmikus lényt sem vág pofán egy kétoldalas panelen, és úgy általában, hiányoznak belőle a teljesen értelmetlen megabunyók, a gusztustalanul erőltetett pózolások és a bicskanyitogató logikátlanságok. Viszont van épkézláb története, és úgy tűnik, az ilyesmi manapság csak szerény 17 ezres eladásokra elég. Fél éve a Marvel még megnyugtatott mindenkit, hogy ennek ellenére kitartanak a Captain Britain and MI13 mellett, de ez az álláspont nem maradt fenn sokáig, a Vampire State című sztori utolsó felvonása egyben az egész sorozat hattyúdala is. És micsoda hattyúdala! Igaz, Cornell kicsit átvert minket, és nem feltétlenül jó értelemben: korábban elvileg elpusztult valami, ami hatásos fegyver lehetett volna az Angliát lerohanó vámpírok ellen, ám mint most kiderül, az a valami mégis sértetlen, és az író egyfajta deus ex machinaként húzza elő a kalapból. Ezzel együtt az is világossá válik, hogy minden, amit a szereplők eddig tettek, csak elterelés volt, hogy a mesteri stratégának számító Dracula ne jöjjön rá, mit terveznek. A kis csalás ellenére nagyon jól van felépítve a történet: tökéletesen illik az ellenségeiket durván, lelkiismeret-furdalás nélkül lemészároló csapathoz, hogy az inváziós sereg még a Föld légkörét is épphogy csak eléri, mielőtt elhamvad – ezekkel a fickókkal nem jó ötlet ujjat húzni. Ugyanakkor a támadás csírájában való elfojtása ide vagy oda, mégis maximálisan megvan a feszültség, az epikus hangulat, a kellő mennyiségű brutalitás és a véres közelharc. Zseniális, ahogy Pete Wisdom egykedvűen piknikez, maximális (és persze megalapozott) bizalommal a győzelemben, miközben sok ezer kilométerrel a feje fölött folyik a harc a közelgő flotta hajóinak fedélzetén. Az egyetlen apró hátulütője ennek a számnak, hogy az elmúlt egy évben nagyszerű karakterré formálódott Faiza túl könnyen, egyetlen kardsuhintással vet véget Dracula pályafutásának – na jó, nem akármilyen kardot suhint meg, hanem az Excaliburt, de mégis. Gyors, nagyszabású, dögös lezárása ez a sztorinak, és Leonard Kirk részletgazdag, szép rajzaira sem lehet panaszunk. Hiányozni fog ez a sorozat.
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4