KomiXérum #15

Star Wars: Invasion #1

Történet: Tom Taylor
Rajz: Colin Wilson
(Dark Horse Comics)

Újabb SW-minisorozat indult odaát, ami minden körülmények között örvendetes hír, hát még, ha abban az érában játszódik, amelyikben az Invasion. Ott van ugye a messzi múltból táplálkozó KotOR, a Birodalom első évei alatt kibontakozó Dark Times és a jövő Skywalkerét a középpontba állító Legacy. Az Invasion azonban időben az eredeti trilógiához áll legközelebb: a yavini győzelem után 5 évvel, a Birodalmat legyőző Lázadás erejét egy Új Köztársaságba kovácsoló hősök főszereplésével indul a széria. A címbeli invázióért pedig a Bővített Univerzum (Expanded Universe, röviden EU) egyik legfontosabb civilizációja: a Yuuzhan Vong felelős.
Ez az a faj, amellyel már Exar Kun is kapcsolatba került, Palpatine is tudott róluk, de végül Luke-ékra hárult a feladat, hogy a kasztokba szerveződött, vallási fanatikus agresszorok támadását visszaverjék. A két évig tartó háborúskodás után a szép reményű Új Köztársaság némileg a hitét vesztette – egy évszázaddal később már teljesen más a status quo, de hát ezt a Legacy olvasói jól tudják. Talán csak rajongói elfogódottságom mondatja velem, de eszméletlenül izgalmas korszaka ez a SW-nak: egy egészen másfajta fenyegetés ez, mint a Birodalomé, és az elhárításához szükség van (persze nem egyidejűleg, hanem a teljes képet nézve) az ősi Sith örökségre, Palpatine ördögi zsenialitására, a Skywalkerek és Solók összetartására, és még így sem sikerülhet teljes mértékben győzelmet aratni.
Na de miért is nem térünk rá végre a képregényre? Nos, azért halasztgattam ezt ennyi ideig, hogy jól látsszon: nem akármilyen elvárásokkal kezdtem bele az Invasionbe. A felfokozott várakozás pedig megint megbosszulta magát: az új sorozat az első szám után még nem annyira jó, mint lehetne. Sőt, erősen közepes. Igaz, hogy a Yuuzhan Vong hódítók színre lépése kellően nagyszabású és epikus (az elsőként megtámadott bolygó egy újabb Naboo-szerűen idilli hely, az Artorias), de sem Luke megjelenésekor, sem az ellenállás megkezdésénél nem éreztem azt az átütő erőt és a sztoriban rejlő óriási lehetőségek kellő kihasználását, amire annyira készültem. Ez főként azért lehet, mert a képregények világában újonc Tom Taylor messze nem olyan jó író, mint a Vong-tematika pápájának tekintett Timothy Zahn. Főleg a füzet első felében találja nehezen a ritmust: narrációs megoldása felesleges és zavaró. A rajzoló, Colin Wilson is tud ennél jobbat, bizonyította már több SW-címnél is. Most sem végez rossz munkát, képei mozgalmasak (a színezés is remek), de néhány közelinél elnagyoltak az arcvonások – ez így csak alig jobb az átlagosnál. De bízom az alkotókban, abban, hogy nem fognak szégyent hozni a Csillagok háborúja univerzumának erre a fantasztikus szeletére, és a tétova kezdet után olyan képregényt kapunk majd, amire sok rajongó hosszú évek óta tűkön ülve vár.
Czben

The Great Fables Crossover pt. 7-9

Fables #85, Jack of Fables #35, Literals #3

Történet: Bill Willingham és Matthew Sturges
Rajz: Mark Buckingham, Russ Braun és Tony Akins
(Vertigo)


Múlt hónapban lezárult a mesehősök világának megsemmisülésével fenyegető crossover utolsó harmada is, mivel folytatódnak a címek, nem volt nehéz kitalálni, hogy nem lesz itt világvége, na de milyen történetet kaptunk? Nézzük a mérleget.
A Fables részről az amúgy rendkívül hangulatos borító mindent elmond, ez tulajdonképpen egy kitérő a végső nagy leszámolás előtt és megint arra kell utaljak, mint a crossover középső harmadánál: időhúzás. Ezt kevesebb részben is meg lehetett volna oldani. Aki pedig csak a Fables-t vagy csak a Jack of Fables-t (bár kétlem, hogy valaki csak az utóbbit követi, a főcímet meg nem) követi, annak a crossover gyakorlatilag egy kiruccanást jelentett a másik lapba, a szereplők cseréje miatt, nyilván ez is volt a cél, átcsábítani az olvasókat. Ennek a feladatnak közepes mértékben felelt meg a rész, Jack igazi szemétláda volt a crossover alatt, ahogy a saját sorozatában, így akinek bejön egy minden felelősség alól kibúvó hedonista, annak tetszeni fog, ugyanakkor nem kínált olyan nagy kalandot, mint Jack egy-két korábbi saját története. A rajz viszont nagyon olvasóbarát, Akins grafikája bátran felveheti a versenyt Buckinghammel, a Fables legtöbb számának rajzolójával. Emellett két rövid, de a végkifejlet szempontjából nagyon is fontos mozzanatban lendítette előre a rész a cselekményt, hogy a kritikus szereplők a megfelelő helyen legyenek a megfelelő időben.
A Jack of Fablesben visszatérünk a Műfajok családjához, a különböző irodalmi műfajok megszemélyesítőihez (aki furcsállja, hogy Science-Fiction vagy Western mit keres a több ezer éves vagy még inkább az idők kezdete óta létező literalok között, erre az a magyarázat, hogy folyamatosan létrejönnek, ahogy a szükség diktálja őket, amire még visszatérek a vége fele), akik szolgáltatnak néhány humoros közjátékot. Erre szükség is van, mert a rész második felében a cím megszolgálja a Vertigora jellemző felnőtt besorolást, olyan vérfürdőt láthatunk. A humoros megjegyzések és az áldozatok halhatatlan volta se sokkal csökkenti a tényt, hogy Bigby széjjelcincálja őket, premier plánban. Mivel ezt még a kislány formájában teszi, ez még abszurdabbá teszi a tényt és sejthetjük, hogy nem kell teljesen komolyan venni, ennek ellenére jó, hogy felnőtt besorolású.
A Literalsra végre minden összeáll és a húzott-halasztott világvége tényleg már csak egy tollvonásnyira van. Úgy néz ki, már semmi sem mentheti meg hőseinket és hiába tudjuk, hogy valahogy úgyis túl kell éljék, egy kicsit izgulhatunk, hála az elnyújtott feszültségnek, amikor is szerephez jut a nemrég behozott új szereplő és megmenti a helyzetet. Mondhatnánk, hogy deus ex machina húzás és igazunk is lenne, ha nem jutna szerephez később a valódi Deus Ex Machina, Dex, aki szintén egy személy, ezzel mintegy kihúzva a széket azon vádak alól, hogy a cselekmény túl szerencsésen alakul, minden az utolsó pillanatban megoldódik, mert itt ez az elv maga is egy szereplő! Egyszer már láthattuk korábban Dexet és meg is jegyzi, hogy túl gyakran nem tűnhet fel, de ez a füzet végére már nem is lesz gond. Ugyanis a literalok legtöbbje egy új univerzumba (!) távozik a sztori végére és a miénkből teljesen kiveszik az erejük, az ismertebb szereplők, mint Gary és a Page lányok, akik a maradás mellett döntenek, pedig emberként élnek tovább (a történet egyik legérdekesebb kérdése ezeknek a halhatatlan szereplőknek a döntése, hogy a halandóságot választják, de sajnos itt ez nem kerül kellően kibontásra, nem kap elegendő súlyt). Cápaugrás, mondhatnánk és részben egyet is kell értsek. Egyrészt, hiába szerepel Dex, túl nagy blöfföt még az ő nyakába sem szabad varrni és egy új univerzum kikelése egy tojásból annak tűnik. Két dolog menti a helyzetet: a kultúrális referencia a tojásból kikelő világegyetemre és az, hogy a tojás a legelső részben is szerepelt már a Fables lapjain, Willingham pedig célzott rá egy interjúban, hogy szerephez jut majd, na de aki azt nem olvassa, annak ez elég légből kapott ötlet, még ha vissza is nézheti az első számban.
Másrészt, az ilyen kaliberű univerzumméretű erőkhöz a 80-as 90-es évek szuperhős képregényeiben volt szerencsénk, ahol egész világegyetemek teremtődtek és pusztultak el egy gondolattal vagy irányította őket egy kocka. A Fables-höz nekem nem illik egy egész új univerzum létrehozása, ezek földhöz ragadt karakterek, maradjanak is meg annak. Szerencsére ez egy egyszeri esemény, az írók biztosítanak minket a történetben, hogy nem lehet visszacsinálni és nincs átjárás. Ez is lehetett a crossover egyik célja, a lassan már túl fontossá váló literalok eltakarítása és ezt tulajdonképpen teljesítette. Azonban az eddig elhangzottak alapján, amit ez a rész is megerősít, a literalok úgy keletkeztek, hogy a szükség hozta létre őket, ezért voltak elpusztíthatatlanok és kötődtek ahhoz az érzelemhez vagy irodalmi eszközhöz, amit megszemélyesítettek. Ennek homlokegyenest ellentmond a történet befejezése, hogy tudniillik maradéktalanul távozhatnak a mi univerzumunkból és nem fognak újra keletkezni. Sajnos itt a saját farkába harapott az érvelés, szebb lett volna, ha egy ilyen megbicsaklás nélkül tudják az írók feloldani a történetet. Ugyanide tartozik az egyik mellékszereplő kárhozatra ítélése a főgonosz által, aki a világ elpusztítására készült. Ha az egész világot eltörli, minek egy perccel előtte valakivel bajlódni? Egyszerűen nem volt indokolt, személyes harag ide vagy oda. Az viszont elegáns, hogy az említett szereplő a rasszista sztereotípiát testesítette meg, eltűnése ezért az ilyen történetek kiveszését magyarázza a világunkból. Az utolsó részre egyébként még a megszokottnál is jellemzőbb volt a kikacsintgatás, a 4. fal áttörése, ezért aki ezt az eszközt nem kedveli, annak még kevésbé tetszhetett. Megnyugatásként: a literalok távoztával elvileg ennek is ki kell vesznie a világunkból így a jövőben egy szereplő sem élhet a 4. fal áttörésével.
Összességében egy jól követhető, de kicsit szélesre nyújtott, közepesen szórakoztató történetet kaptunk, amely komoly változást csak Jack címében hozott, de ott nagyon.
Geomailer

Witchfinder #1

Történet: Mike Mignola
Rajz: Ben Stenbeck
(Dark Horse Comics)

Elérkezett a Dark Horse kiadónál réges régen bejelentett Witchfinder ongoing ideje is, meglepő módon a Hellboy, valamint B.P.R.D. füzetek túlnyomó többségéért felelős Mike Mignola irányítása alatt ütötte fel először fejét Sir Edward Grey, egy különálló füzet lapjain. Nem hiába számít manapság az egyik legmegbízhatóbb névnek Mignola mester, mert miközben mindenki saját készítésű Hellboy füzetek miatt rágja a fülét, ő ehelyett az írással törődik, és a saját maga által kitalált kis univerzumban képes, ha nem is folyton megújulni, mert az ugye lehetetlen, de egy viszonylag magas színvonalon tartani egyszerre több címet is. A B.P.R.D. legutóbbi többszörösen összetett és oltári hosszú történetfüzére az egyik legjobb példa erre, annak ellenére, hogy így visszagondolva kicsit kusza és ritmustalan, de havi adagokban nagyon is élvezhető egésszé állt össze, az addig felhalmozott sok-sok motívumot pedig maga előtt görgetve jutott el mindig valami meglepően kielégítő végkifejletig. Tehát Mignolában lehetetlen csalódni, így majd teljes nyugalommal ültem le Witchfindert olvasni. Na ez a cikk sem lesz a meglepetések cikke, és ezt a határtalan öröm mondatja velem: remek, az univerzumba hangulata alapján is passzoló felütéssel van dolgunk, ami magában foglalja mindazt, amit a horrortörténetekből egy átlagosnál professzionálisabb rajongó kiolvashat és szerethet. Szerethető a főhős, aki annak ellenére lesz szimpatikus, hogy szinte semmit nem csinál, és csak sodródik az árral, a nyomokat sem képes még összerakni. Ezt támasztja alá az is például, hogy egy nagyon fontos, és vélhetően a későbbiekben kulcsfontosságú karddal szemben is tehetetlen, a mellékszereplők pedig csak beszélnek és beszélnek, mi pedig olvasunk, Edward Grey pedig hallgat. De nem hat furcsán, szótlanul bontakozik ki szép lassan a Dark Horse újabb kultikus nyomozója, akiből nem lehet eleget kapni: a Witchfinder címszereplője bőven megérdemli a figyelmet. A füzetben bármilyen meglepő, de rejtélyes gyilkosságok után nyomoz hősünk, akinek segítségére egy ugyancsak bajszos, egyedül a haja alapján különböző férfi lesz, aki a történet szerves részeként képes megfelelő számú információval szolgálni, hogy aztán ő is csak egy újabb rejtéllyé váljon a történet forgatagában. Van itt persze furcsa ördögszerű lény, a már említett titokzatos kard, de amiket még nem mondtam, és a legjobbak: egy elveszett város kint a sivatagban, elátkozott és ismeretlen eredetű csontváz, ősi kultúrák, valamint legyekként hulló emberek. Ennek aztán képtelenség ellenállni, hát még azoknak a paneleknek, amelyek a hosszas párbeszédek után felüdülésként egy üldözéses jelenetet hivatottak magukba zárni. A háztetőn időző tehetetlen Grey zseniális, ahogy a szokás szerint közbeszúrt teljesen elütő, oda nem illő képkockák is azok, melyeknek a későbbi füzetekben lesz csak meg a folytatásuk. Szóval igényes ponyvát mindenkinek, bármekkora képzavar is most ez. A rajzokért Ben Stenbeck felel, aki teljesíti a kötelezőt, a színek pedig a sokszor istenített Dave Stewartnak hála lettek élénkek, a ruhák pedig Perwollal mosottak. Akik nem olvassák el itt ezt a sort, azoknak fél, a többieknek pedig teljes szívvel ajánlom: remek felvezetése ez egy újabb kultesélyes DH-karakternek.
Fdave

Oldalak: 1 2 3