KomiXérum #15

JLA: Cry for Justice #1

Történet: James Robinson
Rajz: Mauro Cascioli
(DC Comics)

A fene tud kiigazodni ezen a James Robinsonon… A legendás Starman sorozat (és a nagyszerű Face the Face című Batman sztori) szerzője ugyan kétségkívül jó munkát végez a World of New Kryptonnal, de azt Greg Ruckával közösen írja – és közben saját történetei elég gyengén muzsikálnak. Igen, a tavalyi Superman-sztorira, a dögunalmas és fantáziátlan The Coming of Atlasra gondolok, ami mellé úgy tűnik, odaállíthatjuk majd a Cry for Justice-t is. Persze sosem szeretek egy új sorozatot rögtön az első száma után megítélni, de ez egy röhejesen gyenge, összecsapott és érdektelen felvezetésre sikeredett. Pedig az alapkoncepció, noha láttunk már ilyet, egyáltalán nem rossz. Néhány szuperhős, akiknek elegük lett abból, hogy társaik és barátaik, mint a legyek hullanak körülöttük, úgy döntenek, ideje kezükbe venni az igazságot, és utánamenni azoknak a szemétládáknak, akik büntetlenül járják a nagyvilágot, miközben jó emberek vére tapad a kezükhöz. E koncepció mentén egy új JLA csapat alakul majd, és az első sztori értelemszerűen erről a megalakulásról szól. Ez így eddig rendben is van, de nagyjából semmi más nincs. Robinson a létező legprimitívebb megoldást választja, és lelketlen, gépiesen elosztott oldalakon sorra bemutatja a szereplőket, azt, hogy miért kiáltanak igazságért, és aztán… aztán azt, ahogy adott esetben, a róluk szóló utolsó panelen ténylegesen igazságért kiáltanak (valójában bosszúért – de ah, ne akadjunk fenn a szemantikán). Ez nem sztori, hanem egyszerű felsorolás, pipálgatás egy névsoron, ami Hal Jordannel kezdődik és (ó, te jó ég) Congorillával ér véget. Ráadásul ezt a felsorolást rémisztően rosszul megírt dialógusok tarkítják. Jordan szájából nyolc oldalon keresztül csupa sablon fröcsög, Ray Palmer rosszfiús keménykedése a röhejesség skálájának egy új tartományát fedezi fel, és az sem világos, hogy a JLA többi tagja miért ellenzi olyan hevesen a Zöld Lámpás tervét. Elvégre nem azt indítványozta, hogy öljék halomra az ellenségeiket, hanem azt, hogy ahelyett, hogy ülnek a seggükön, és várják, hogy lecsapjanak, a változatosság kedvéért indítsanak hajszát utánuk. Miért nem tehetnek így, mégis milyen lehetséges indokból utasítja ezt vissza Superman és a többi JLA-tag? Erre nincs válasz, de a kérdés persze amúgy is költői, nyilván Robinson valamiért úgy gondolta, hogy coolabb lesz a képregény, ha Jordan és barátja, Ollie (aki persze mellé áll a vitában – ez nagyjából az egyetlen karakterhű mozzanat az egész füzetben) a többieknek ellenszegülve, felpaprikázott hangulatban hagyja el a JLA-t. Egyébként már az is vicces, hogy az egész „szakítás” legfeljebb öt percet vesz igénybe, és hogy a karakterek úgy viselkednek, mint egy csapat ovis – elvégre felnőtt emberek érvekkel vitáznak, nem pedig úgy, hogy „ezt kell tennünk”, „nem tehetjük”, „de igen”, „de nem”, „akkor szevasztok”. De még ez is csak azokra vonatkozik, akik egyáltalán megszólalnak. A többiek csak díszletnek vannak ott, és a háttérben pózolva bámulnak ki a fejükből. Legalább annyit elmondhatok, hogy ha olvasni nem is, nézegetni mindenképpen jó élmény a Cry for Justice-t. Mauro Cascioli (rajzoló, kihúzó és színező is egyben) képei gyönyörűek, erőteljesek, részletgazdagok, realisztikusak, anatómiailag is pontosabbak, mint a legtöbb szuperhős-képregény, a színvilág pedig egyenesen lenyűgöző. Ami azt illeti, kár erre pazarolni.
Olórin

Marvel Divas #1

Történet: Roberto Aguirre-Sacasa
Rajz: Tonci Zonjic
(Marvel Comics)

Szex és New York és szuperhősnők! Ezt a csapásirányt jelölték ki a Marvel új minisorozatának reklámjai. A négy, más esetben a középpontba ritkán kerülő főhősnő: Captain Marvel (vagy Foton, mikor melyik), Pokolcica, Fekete Macska és Tűzcsillag. A konfliktusok: pasizás, karrier, futó kalandok (romantikus és skrullokkal csatázós értelemben egyaránt), és a végén egy betegség árnyéka. Kell ez nekünk? A válasz nem egyértelmű.
Patsy Walker épp befejezte legújabb könyvét, amiben arról ír, milyen nehéz szinglinek és szuperhősnek lenni a Nagy Almában. A könyvbemutatóra eljönnek a legjobb barátnői is, hogy aztán együtt eltöltsenek egy görbe estét valamelyik trendi (sőt, trendy) manhattani bárban, és közben sztorizgassanak. Ez természetesen bántóan felületes és gyenge történet, de hát az alapkoncepció pont ennek az életvitelnek a bemutatása volna szuperhősnők körében. A rutinos – és méltatlanul keveset foglalkoztatott – Aguirre-Sacasa tudatában van annak, hogy ez minden értelemben kevés, és nem is próbálja komolyan venni magát: gátlástalanul lenyúlja a Szex és New York-epizódok forgatókönyvét, témáit és karaktereit (ez utóbbi hiba), cinkos mosollyal taglalja hőseinek szexuális életét (sajnálatos evidencia, hogy korhatáros részletek nélkül) és ügyesen reflektál a Marvel-univerzum különböző eseményeire. Témái abszolút dialógusközpontúak, és e téren az író nagyszerűen helytáll: párbeszédei sziporkázva peregnek, viccesek és élettel teliek. Kár, hogy a képregény semmi mást nem tud felmutatni ezen kívül. Itt lett volna az alkalom, hogy valamelyik realisztikus stílusú, nagymellű nőket előszeretettel pózoltató rajzoló a művészetének élhessen, ehelyett megkapjuk az újonc Tonci Zonjicet, aki tipikusan kevés vonallal dolgozó, mangás-karikaturisztikus megoldásokat használó, meglehetősen középszerű alkotó. Hol van Frank Cho? Tyler Kirkham? Valamelyik Kubert? Még Greg Land is jó lett volna, mert nem érdekel, hogy próbababák a szereplők, ha egyszer ilyen sokat lehet őket bikiniben mutogatni. Valószínűleg nem vagyok egyedül ebbéli kérdéseimmel, mert a többségben lévő férfi olvasók kedvére tett volna a kiadó egy megfelelő rajzolóválasztással. Zonjiccel inkább a nőkben bízhatnak, de ők meg egyrészt kevesen vannak, másrészt miért érdekelné őket képregényben ugyanaz, amit már megnéztek a tévében Sarah Jessica Parkerék előadásában? Merthogy kimondottan a szuperhősökre jellemző konfliktusokal az első szám nem szolgál. Ez így erősen a „két szék között a pad alá” tipikus esetének tűnik. Nagy baja senkinek nem lesz belőle, ha elolvassa, mert az ütős dialógusok elszórakoztatják az embert, de egyelőre feleslegesnek tűnik a Marvel Divas – hátha később fejlődik valamelyest.
Czben

Secret Six #11

Történet: Gail Simone
Rajz: Nicola Scott
(DC Comics)

Sajnos egy hónappal ezelőtti összefoglalónkból kimaradt a Titkos Hatos sorozat tízedik epizódjáról szóló ismertető, annak ellenére, hogy gyanítom, vannak még olyan létformák ezen a bolygón, akik nem olvassák Amerika legjobb szuperhős-képregényét. Itt az ideje tehát, hogy felvegyük a fonalat a júniusban indult új történettel, mely új kihívások, kalandok elé állítja a Scandal-ből, Bane-ből, Catmanből, Deadshot-ból, Jeanette-ből és persze Ragdollból álló csapatot.
Bár Simone meglehetősen szórakoztató kis etűdöket írt az utóbbi hónapokban, itt volt a legfőbb ideje, hogy egy újabb, hosszabb lélegzetvételű sztori induljon el; bár a csapat egyes tagjait még mindig nyomasztják a Junior okozta horrorisztikus rémtettek emlékei, új megbízást kapnak egy vállalkozótól. Hamar kiderül az úrról, hogy a történelem legnagyobb építési projektjeinek titkát a hatékonyan szervezett rabszolgamunka alkalmazásában látja, és ezt igyekszik átültetni ő is a gyakorlatba. Kegyetlen, emberhez nem méltó körülmények között dolgoztatott rabszolgái láttán számtalan morális kérdés merül fel főszereplőinkben, melyen új megbízójukkal, Mr Smyth-szel, illetve az ő hű segítőtársaival merengenek el. Ám egy amazon fogva tartása váratlan feszültséget indukál a csapategységben, mely végzetes következményt von maga után, és a DC egyik legnagyobb hőse is feltűnik a színen.
Fantasztikus, ahogy szinte láthatjuk a zseniális írónőt, amint kedvére gyurmázgatja figurái személyiségét; a történet ezúttal kevésbé az őrült akciókra és a buggyant humorra, sokkal inkább a karakterizálásra koncentrál, melyeket morális kérdésfelvetések több szemszögből való megvilágítása mentén valósít meg Simone. Érdekfeszítő látni, hogy ez a hat gonosztevő hogyan viszonyul az embertelenség ilyen szörnyen brutális fokához; nem ítélhetik el egyértelműen és azonos mértékben, hiszen ott van Scandal, mind közül talán a legemberibb, vagy a mindig gyakorlatias Deadshot, vagy a teljesen elborult elméjű Ragdoll. Saját elvetemültségük határait sem ismerik, és végtelenül szórakoztató ezt az utazást az olvasónak együtt megtenni ezekkel az imádnivaló karakterekkel. Simone annyira jó munkát végez a pro és kontra dialógok megírásával, hogy még az alapvető emberi jogok iránt érzékeny olvasót is sikerül elbizonytalanítania, és a történelem legnagyobb, gyakorlatiasan gondolkodó alakjaira felhívni a figyelmet, akik akár emberáldozatok árán is, de kitörölhetetlen értékeket alkottak. Miközben ilyen súlyos morális kérdéseket feszeget, a történet nem veszítheti a fókuszpontját a csapatkohézió illetve az egyes tagok egymás iránt táplált személyes, kusza érzelmeik témaköréről. A két rideg szerető, Jeanett és Lawton is megmutatták emberibb arcukat, Bane és Scandal pedig továbbra sem tudják eldönteni, hogy is éreznek igazán; apa-lánya kapcsolat ez, vagy kölcsönös, gyengéd érzelmek kötik össze őket? Amit nem éreztem szerencsésnek, hogy a csapat – az előző nagy sztori fináléját megelőző epizódhoz képest – túl hamar esett ismét egymásnak, mintha csak az a jelenet köszönt volna vissza. A végkimenetel persze teljesen más, és egy ilyen társaságban még szép, hogy sűrűk a konfliktusok, mégsem ártana újfajta feszültségkeltő eszközök után kutatnia az írónak.
Scott ismét megbízhatóan teljesít, rajzai továbbra is tökéletes kiegészítői Simone sztorijának, a karakterek kibontásában pedig legalább ugyanakkora feladat hárul rá is, hiszen a testbeszéd és a mimika ábrázolásával az író nagy felelősséget rak partnernője vállára. Legtöbbször az egyszerű mondatoknak a különböző arckifejezések adnak nyomatékot, vagy éppen módosítják azok jelentését. Lássuk be, kevés mainstream képregény engedi meg magának, hogy szereplői teszem azt ironikusak vagy gúnyosak legyenek, hiszen ez is olyan módja az emberi megnyilvánulásnak, amit a műfaj szabta keretek miatt igen nehéz hűen, érthetően visszaadni. De nem a Simone-Scott párosnak. A rajzoló oktathatná a teljes panelt betöltő, illetve a háttérben megjelenő, kisebb arcokon ábrázolandó arckifejezések megalkotásának technikáját. Öröm, hogy kedvenc sorozatom nem hagyott cserben, és sikerült tovább haladni azon az úton, melyért megszerettem, így továbbra is bátran tudom ajánlani a Secret Six-et minden igényes képregény-kedvelőnek.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3