KomiXérum #11

Scalped #29

Történet: Jason Aaron
Rajz: R. M. Guéra
(Vertigo Comics)

A Scalped röviddel indulása után az aktuálisan futó amerikai sorozatok egyik (?) legjobbjává vált, és ez azóta sem változott. A 29. rész a High Lonesome című sztori lezárása, bár azt tudni kell, hogy itt nem annyira egy összefüggő történetről, mint inkább több kisebb sztori füzéréről van szó. A középpontban az utóbbi számok után most ismét a főszereplő, Dashiell Bad Horse áll, aki – azt hiszem, minden túlzás nélkül mondhatjuk – itt eléri a totális mélypontot. Az FBI beépített ügynökeként élete finoman szólva nem ér már szart sem. Nem csak a lebuktatni kívánt gengszterfőnök, Lincoln Red Crow jelent számára fenyegetést, de saját, személyes vendettát kergető felettese is. És miközben elmerül a mocsokban és vérben fürdő rezervátum vígasztalan világában, a „romantika” sem hoz számára enyhülést, sőt. Üvöltözésre, szitkozódásra és vad, keserű szexre korlátozódó kapcsolata gyermekkori szerelmével drogfüggőségbe taszítja, amitől még sokkal szánalomra méltóbb figura lesz, mint eddig bármikor. Dashiell elvileg már rég túl van azon a ponton, amin még bármilyen joggal részvétet kérhetne az olvasótól, de Aaron azzal, hogy elsősorban a körülmények, és nem saját ostobáságának áldozataként ábrázolja, mégis képes érdekeltté tenni minket a sorsában. És akárhogy nézzük is, innen már nincs lentebb: a teljesen magába zuhant, drogmámoros állapotban lévő Dashiellt a kaszinó kirablására kényszeríti egy bűnöző, akit régen letartóztatott, és aki így tudja, hogy beépített ügynökként sumákol Red Crow köreiben. Az eddig aktív, cselekvő főszereplő magáról nem is tudva, üres, koszos emberi roncsként, négykézláb kúszik-mászik a rablás alatt, szánalmasan, tehetetlenül remeg, és rángatózik, amikor fegyvert fognak rá, hogy megöljék, és csakis a puszta véletlennek, a vakszerencsék buta egybejátszásának köszönhetően menekül meg. Alighanem ez az a mélypont, amit Aaron arra használ majd fel, hogy továbblökje a szereplőt sorsának saját kézbevétele felé. Látjuk a szemében a felismerést, hogy tisztában van vele, elkúrt mindent, amit eddig csinált, látjuk benne az elhatározást, hogy most véget vet az egésznek (félelmetes, ahogy dühtől forrongva, adrenalintól feldobva egyenesen belesétál a rablók tűzvonalába, a legcsekélyebb tekintet nélkül saját testi épségére), és tudjuk, hogy a sztori a fordulópontjához közeleg – ha ennyi alapján nem tudnánk, a cliffhanger akkor is egyértelművé tenné. R. M. Guéra pedig fantasztikus kontrasztot rajzol a földön vergődő, és a végletekig elszánt főszereplő között. Fontos pillanat ez a karakter, és valószínűleg az egész sorozat történetében. Csak abban reménykedem, hogy Aaron most már tényleg túllendíti Dashiellt a holtpontján. Mert bár szarrá ment élete, csupa fájdalommal és szenvedéssel teli múltja szerves része a karakternek, és nem lehet megfeledkezni róla, de most már eleget volt előtérben. Ideje, hogy megismerjük azt a Dashiellt, aki végre ura akar lenni életének. És elszabadulhat a pokol…
Olórin

Superman: World of New Krypton #4

Történet: Greg Rucka, James Robinson
Rajz: Pete Woods
(DC Comics)

Vessetek egy pillantást a borítóra, aztán meg a képekre belül – mennyivel jobb volna a World of New Krypton, ha Gary Frank rajzolná Pete Woods helyett… Nem mintha utóbbi olyan rossz munkát végezne (sőt, a panelekkel különösen jól bánik), de elnagyolt, durva vonásai bizony jócskán elmaradnak Frank gyönyörűen elegáns stílusa mögött (ellenben Brad Anderson színező munkájába nehéz belekötni). De lássuk a sztorit! Greg Ruckának és James Robinsonnak három egészen érdekes és ügyesen megírt részbe telt felvázolni azokat az állapotokat és erőviszonyokat Új Kriptonon, amik majd egy vélhetően komoly konfliktusban csúcsosodnak ki – és ennek a konfliktusnak első igazán nyilvánvaló jegyei ebben a negyedik számban jelennek meg. A Zöld Lámpások érkezése újabb érdekeket és szempontokat kavart bele a lassan de biztosan bonyolódó szálakba, és bár dolguk végeztével vissza is vonulnak, remélhetőleg az írók következetesek lesznek, és szánnak még majd szerepet nekik a későbbiekben. Superman feladata itt az, hogy földi hőstársainak megmutassa, Új Kripton jó kezekben van, és nem jelent fenyegetést senkire – de a bolygónéző túra hamar egy vad üldözésbe torkollik, amikor a Fantom Zóna egyik egykori, gyilkos foglya felbukkan a színen. Az illetőt körözik a Zöld Lámpások, ám közben persze Zod is igényt tart rá – pontosabban a hullájára. Az akció rövid, és bár nem kifejezetten látványos, azért kellően lendületes, és egyébként is, az írók helyesen teszik, hogy nem építenek rá egy egész füzetnyi cselekményt, hiszen valójában csak egy dramaturgiai eszköz, aminek segítségével Supermant végre nyíltan szembeállíthatják Zoddal. A szépen megalapozott és felépített történet innen lesz majd igazán érdekes, és tekintve, hogy még mindig nem tudjuk, egészen pontosan mik Zod tervei, Ruckáék tucatnyi irányba vihetik a szálakat. Az mindenképpen örvendetes, hogy nem egy egyszerű, gyilkos gonoszként írják Superman egyik nagy nemezisét, hanem inkább egy „cél szentesíti az eszközt” elvét minden morális gát nélkül valló szélsőséges hazafiként, aki a maga szempontjából Új Kripton érdekeit tartja szem előtt. Mindent összevetve, a The World of New Krypon továbbra is élvezetes olvasmány, és ha a sztori úgy istenigazából beindul a következő pár részben, akkor akár még maradandó élmény is lehet belőle…
Olórin

The Rapture #1

Történet: Michael Avon Oeming
Rajz: Szóma Taki
(Dark Horse Comics)

Ismét új sorozatba kezdtek a Sötét Lónál, de a recept nem teljesen ismeretlen. Az író, Mike Oeming a Brian Michael Bendis-szel közösen jegyzett Powers rajzolójaként és társírójaként vált ismertté. Új hatrészes minijének hátteréül pedig egy, a Powersben látotthoz hasonló világot választ, és a kiindulási alapként ábrázolt szituáció is onnan lehet ismerős. Oeming viszont – szerencsére – elég tapasztalt és tehetséges alkotó ahhoz, hogy Bendis nélkül is megállja a helyét: erre jó példa a Rapture első száma.
Immár egy évszázada dúl a háború a világ szuperképességgel rendelkező hatalmasai között. Csatározásaik közepette gyakorlatilag mindent a földdel tettek egyenlővé, a történet indulásakor pedig – mintegy dolguk végeztével – el akarják hagyni a bolygót. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben, az ételhiány miatt kannibállá váló útonállók és szétrombolt városok között próbálják meg szerelmes főszereplőink, Evelyn és Gil újra megtalálni egymást. A lányra azonban nem kívánt felelősség hárul: egy természetfeletti lándzsa birtokosa lesz, amivel neki kell úrrá lennie a káoszon.
Nehéz meghatározni, miben áll a Rapture erőssége. Nem a nehezen beinduló sztoriban, annyi szent, noha a „szuperhősök átlagemberek szemével” sablonját ügyesen keresztezi az író a magánélet és a világ megmentéséért folyó kétfrontos harccal. Ami viszont tényleg nagyon jól áll a sorozatnak, az a független-képregényes szellemiség, ami egyrészt a szabadabban kezelt dramaturgiában nyilvánul meg (nemlineáris időkezelés, újságcikk- és dalszövegrészletek beillesztése, életszerű párbeszédek), másrészt Oeming feleségének, Szóma Takinak nagyszerű, de ránézésre is az „indie” vonulathoz tartozó rajzaiban. Sodró lendületű, határozott kontúrozással és egyszerű, de pontos mimikaábrázolással átélhetővé tett képeket kapunk – Oeming hálás lehet az asszonynak. Meg Bendisnek is, akitől történetszövésben láthatólag sokat tanult, bár sajnos a sziporkázó párbeszédek tekintetében nem tudja megközelíteni kollégáját. De így sem kell bánkódnunk: a Rapture mindenképp figyelmet érdemlő sorozat, úgyhogy mi is visszatérünk még rá.
Czben

Oldalak: 1 2 3 4