KomiXérum #01

Witchblade #124-5

Sztori: Ron Marz
Rajzok: Stjepan Sejic
Borító: Stjepan Sejic, Chris Bachalo (variant)
(Image)

Ezalatt a két rész alatt szembeállítják a Witchblade két hordozóját, Sarát és Danit, ami elég mesterségesen keltett konfliktusnak tűnik, csak hogy lehessen köztük egy nagy bunyós story-arc ezt követően. Abból indul az egész, hogy Dani magánakcióba kezd egy barátnője megsegítésére, aztán önvédelemből valakit megöl. Ezt láthatta Sarától is, aki viszont ahelyett, hogy megértő lenne a lánnyal, jól lehordja, miután elsimította rendőrként az ügyet. Pedig Sara magát is okolhatná, mivel a felelősség felét rábízta a lányra és tudja a Witchblade mivel jár, ő is megtapasztalta ezt, mikor még új volt neki, de ő inkább rázúdítja a haragját Danire. Szóval itt nehéz Sara pártját fogni.
A következő részben már megértőbb oldalát mutatja, mikor hamarosan szabaduló húgát látogatja meg a börtönben és meghívja lakjon vele, majd elárulja, hogy Gleasonhöz mégse vonzódik annyira, mint amennyire eddig gondoltuk, inkább csak kényelmes kapcsolat, ez is kicsit furán hat az eddigiek után és a várható konfliktust készíti elő. A két Witchblade-hordozó ebben a részben nem találkozik, a következő rész vélhető összecsapását megelőző vihar előtti csendet látjuk most. A rész nyomozós szála egy emos üldözése, aki vámpírnak adta ki magát, valójában azonban egy tényleges sejtelmes alak is ott rejtőzik a sötétben, követve Sara lépéseit, majd összecsap Angelus követőivel. Azért a gazdatest nélküli Angelus is mozgolódik, nagyon úgy néz ki, hogy Dani biszex barátnőjét nézte ki új testnek, hogy még tovább bonyolódjanak a kapcsolati szálak.
A rajz a szokásos digitális, szép munka, bár a nőalakok lehetnének egyedibbek, a hajtól eltekintve majdnem mindenkinek ugyanolyan vonásai vannak. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy ahogy a nyitóoldalon Sara „felépíti” magára a Witchblade-et a megszokott módon, az az egyik legszebb ilyen jelenetsor.
A háttérsztoriban Gleason látogatja meg a Curatort és a sorsról, végzetről folytatnak eszmecserét, nem is rossz érveléssel, valamint bepillantást nyerünk az eljövendő eseményekbe egy duplaoldal erejéig.
Összességében a 125. szám nem volt túl eseménydús, inkább amolyan előkészítő jellegű, a Bachalo borító azért dobott rajta.
Geomailer

X-Men: Manifest Destiny – Nightcrawler

Sztori: James Asmus
Rajzok: Jorge Molina, Adrian Syaf, Victor Olazaba, Vicente Cifuentes
Borító: Brandon Peterson
(Marvel Comics)

James Asmus képregénye eredetileg Nightcrawler: Quitting Time címen bukkant fel az előzetesek közt, de az utóbbi egy-két hétben valahogy átkeresztelődött Manfiest Destiny: Nightcrawlerre. És nagyon erős a gyanúm, hogy ez nem csak egy egyszerű címváltoztatás volt, hanem a történet újraírása vonta magával. Hogy miért, az elég egyértelmű: Árnyék karaktere már hónapok óta a kétkedés és önsajnálkozás közt ingázik az X-Men lapjain, az írók meglehetős tudatossággal készítettek elő egy „nagy” eseményt a német mutáns életében. Hősünk ugyanis az utóbbi időben folyton úgy érezte, hogy nincs már hasznára az X-eknek, nem tud semmivel hozzájárulni a csapat erejéhez, ügyességéhez – voltaképp csak egy holtsúly, kolonc a többiek nyakában. Ebben nagy szerepe volt egy másik teleportáló, Pixie érkezésének (akit még a Yost-Kyle duó mutatott be az azóta sajnos lelőtt New X-Menben, és akit aztán Brubaker és Fraction tettek az Uncanny X-Men teljes jogú tagjává), aminek köszönhetően ugye már Árnyék képességei sem egyedülállóak bajtársai között. És tényleg úgy nézett ki, hogy a szerkesztőség kiebrudalja hősünket az X-Menből, még ha csak átmenetileg is. Ez az egyrészes képregény pedig láthatóan ennek szellemében íródott, hogy aztán minden logikát nélkülöző, bosszantóan erőltetett csavarral az egész sztorit, az egész többhónapnyi felvezetést semmissé tegye, és kijelentse: nem változik semmi, minden marad a régiben. Árnyék a sztori elején valóban elhagyja az X-Ment, és visszatér abba a félreeső németországi falucskába, amelynek dühöngő csőcselékétől X professzor megmentette, még annak idején a Giant Size X-Menben – és ahol most nem kis meglepetésére nyílt egy Árnyék-múzeum. Ez a gyökerekhez és régi félelmekhez való visszatérés ugyan egyszerű, de hatásos ötlet, viszont ezután minden egyre rosszabbul alakul. Az említet Winzeldorfban megint egy szörnyetegtől retteg a lakosság, akiről persze hamar kiderül, hogy éppúgy csak a körülmények szerencsétlen áldozata, mint Árnyék volt régen. Először is, azt már megszokhattuk, hogy a kommersz amerikai művekben Közép- és Kelet-Európa úgy jelenik meg, mint valami koszos, középkorban ragadt, fejletlen, műveletlen pöcegödör, de most már Németország is ebbe a kategóriába esik? Pocakos, borostás parasztok fejszével, vasvillával (!) és fáklyával (!!) a kezükben? A XXI. században? Asmus talán túl sokszor olvasta el a Frankensteint. A múzeum ötlete pedig meglehetősen abszurd egy ilyen helyen, és nincs is igazán kihasználva, csak egy dramaturgiai szükségszerűség, ami indokolttá tette Árnyék visszatérését a faluba – de azt ennél ügyesebben is meg lehetett volna oldani. Aztán ott van még a lakók által űzött szörny, akinek sorsa rendkívül sablonos és erőltetett, valamit Mephisto felbukkanása, ami (amellett, hogy felemleget egy évekkel ezelőtt félbehagyott sztorit) megintcsak arra jó, hogy a démon kínos gyorsasággal kikövetkeztethető módon legyen olyan hülye, hogy annak ellenkezőjéről győzze meg hősünket, amiről eredetileg akarja. A kegyelemdöfés pedig Árnyék visszatérése az X-Men soraiba. Kitaláljátok, hogyan? Hát persze! Pont akkor ér vissza San Franciscóba, amikor a csapat egy olyan ellenséggel harcol, akit csakis és kizárólag Árnyék képességeivel tudnak legyőzni. Mérhetetlenül ostoba az egész. Az összhatáson nem segítenek a szálkás, szögletes, legkevésbé sem szimpatikus rajzok, meg semmi más sem. Kár volt az ötletért, az időért és a papírért.
Olórin

X-Men: Sword of the Braddocks

Sztori: Chris Claremont, Adam Warren
Rajzok: Scott Clark, Rick Mays
Borító:Alex Garner
(Marvel)

Psylocke one-shotja nem egy kiemelkedő képregény. Amiért mégis elolvastam, az egy fórumtárs véleménye a grafikáról, kíváncsi voltam tényleg olyan rossz-e, valamint az érdekelt, hogyan jut vissza a 616-os univerzumba, na erre nem kaptam választ. Csak egy látogatást tett a mi Földünkön, de aztán visszatért, úgyhogy ez még nyitott kérdés, valószínűleg az Uncanny-re vár a megválaszolása.
Az első, hosszabb történet az exiles-os cselekmény kifutása, gondolom, merthogy nem olvastam, olyan rossz volt Claremont stílusa és itt is ezt folytatja sajnos. Túljátszott drámaiság, agyonírt párbeszédek, természetellenesen ható szövegek, ismerjük már, emellé a Jet Li féle One-ból nyúlt Claremont sztorit. Psylocke végül felülkerekedik a gyengeségén és megöli Slaymastert, ennyi a lényeg. Azért volt egy vicces momentuma, bár gyanítom, hogy Claremont nem annak szánta: Betsy szerint a tetsvére többször halt már meg, mint ő. Hát igen, nehéz komolyan venni egy ilyen mondatot, ez is csak egy X képregényben fordulhat elő. (Na jó, nem, de a mutánsok korábban és gyakrabban halnak, mint a mosónők.) A rajzokat személy szerint nem tartom olyan vészesnek, a textúrák túl fényesek, az alakok idealizáltak, de amúgy nincs vele gond, az legyen a legnagyobb bajunk, hogy a félmeztelen Betsy-t kell 20 oldalon keresztül figyelnünk. Pláne ha egy hihetőbb történetet is kapott volna.
A második, rövidebb sztorit már nem Claremont írta, jobb is lett. Rozsi visszaemlékezését látjuk, mielőtt még Psylocke „meghalt” volna, anélkül, hogy Rozsomákot egyszer is látnánk direktben, az ő szemszögéből ülünk Betsy-vel szemben egy pubban. A két karakter akcentusát kicsit túlspilázta Adam Warren, de ettől eltekintve jól ragadta meg a jelenetet, vicces a csipkelődésük. Bár nem tudom láttuk-e valaha Psylocke-ot, mint nagyivó, böfögő, tökös csajt. A rajzok egyszerűbb vonalvezetésűek, de semmiképp sem rondák.
Geomailer

Egyelőre ennyit, így elsőre! Köszönjük a figyelmet, várjuk véleményeiteket, észrevételeiteket, kérdéseiteket! Jó hetet mindenkinek!

2009. 04. 01., Sápi Márton

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7