KomiXérum #01

Johnny Monster #1

Sztori: Joshua Williamson
Rajzok: J.C. Grande
Borító: J. C. Grande és Jason Ho
(Image Comics)

Az Amber Atoms mellett egy másik sci-fi (illetve horror) ponyva sorozat is elstartolt februárban, és ahogy az, úgy ez is az Image-nél – és ahogy az, ez is bőven hagy kívánnivalókat maga után, az egyébként ígéretes koncepció ellenére. Joshua Williamson képregénye egy olyan alternatív világban játszódik, ahol a szörnyek a hétköznapi élet részei, és egy-egy óriás ocsmányság naponta végigcaplat a Times Square-en – vagyis igazából nem sokban különbözik a Marvel és a DC univerzumaitól. Illetve annyiban nagyon is, hogy itt nincsenek szuperhősök, akik a rémek tyúkszemére lépjenek, csak kemény, tökös szörnyvadászok, akik kíméletlenül lemészárolják az emberek közé tévelygő prédáikat. A tinédzser Johnny Monster azonban más módszerrel tisztogatja az utcákat: elkábítja a rémeket, és később, humánus módon segíti őket örök álomba. Legalábbis ezt hiszi a közvélemény, aminek a szemében Johnny természetesen egy igazi (és mellesleg szívtipró) hős. Valójában azonban a fiú egy biztonságos területen, távol a civilizációtól szabadon engedi az elfogott szörnyeket, akiknek ráadásul a nyelvén is ért – ugyanis azok nevelték fel, miután bébikorában egyedüli túlélője volt családja kísérletének, hogy elutazzanak a Föld középpontjába. Egy riporternő azonban megneszeli az igazságot, és közben a srác Rawke báró és kegyetlen szörnygyilkos csapata szemében is szálka. Megintcsak egy iszonyú dögös borító invitál beljebb minket, hogy aztán rájöjjünk, a tartalom sokkal kevésbé értékes, mint hittük. Alapvetően a Johnny Monster szórakoztató, tökéletesen megfelel egy kellemes tízperces olvasmánynak, ha épp nincs más dolgunk, de képtelen igazán megragadni a figyelmünket. J. C. Grande rajzai túl egyszerűek, elnagyoltak és dinamikátlanok, a színezés pedig túl élénk és stílustalan. Johnny karaktere szintén nem egy nagy eresztés: egy jó lelkű srác, egy fiatal sablonhős, aki teszi a dolgát, és ennyi. Nincsenek vicces beszólásai, rossz szokásai, cinikus megjegyzései, nem lóg állandóan cigi a szájából, és nem káromkodik – hiányzik belőle mindaz, ami egy igazán élvezetes B-hőssé tehetné (talán Rawke báró bandája majd jobban megfelel ezeknek a követelményeknek, rájuk most még csak egy-két pillanat jut). Legfeljebb a szörnyekhez fűződő viszonya lehetne érdekes, de az meg egyelőre nincs kellően kifejtve. Mindent összevetve, nem tudom, mi Williamson célja. Aki a rajzokra néz, az egy gyerekeknek szánt, szuperhős-szerű, vicces kis sztorira tippelhet, de humor és stílus nélkül száraz és élettelen az egész. És minthogy ez egy háromrészes minisorozat, nem sok idejük maradt az alkotóknak, hogy javítsanak a renoméjukon…
Olórin

Kull #5

Sztori: Arvid Nelson
Rajzok: Will Conrad
Borító: José Villarrubia
(Dark Horse)

Tovább bonyolódik a cselszövések, merényletek és szövetségek hálója a valusiai királyi udvarban. Kull félig-meddig felépült az előző szám tróntermi csatájában szerzett sérüléseiből, de elhagyni készül Valusiát, ami érthető is: nekem is elegem lenne, ha folyton ronda kígyóemberek törnének az életemre. Vakációját azonban kénytelen elhalasztani, mert zajlanak az események. Egy kósza merénylő marad az 5. számra is – Kull és pikt segítője, Brule rövid úton kivégzik -, de úgy tűnik, a Nagy Kígyó szolgái (mintha valami fantasy-pornóban lennénk) ezúttal más taktikát választanak. Küldöttséget küldenek Kullhoz, amiben biztosítják róla, hogy nem ők felelősek a merényletekért (higgye el, akinek hat anyja van), valamint utasítják a Hódítót, hogy adja ki nekik a pikt nagykövetet, bizonyos Ka-Nut egy mágikus ékkőért, a Rettegés Szeméért cserébe. Egy uralkodónak pedig gondolnia kell a diplomáciai kapcsolatokra, így Kull ahelyett, hogy kardélre hányná az egész pikkelyes bagázst, fontolóra veszi az ajánlatot. Brule azonban nem hagyja annyiban a dolgot, és belopózik a Kígyótemplomba, hogy megszerezze a Szemet…Nagyon kalandosan hangzott az utolsó mondatom, de tulajdonképpen itt erről is van szó: nonstop ármánykodások, fortélyok, mágia és vér – csupa örömteli fantasy-kellék. A bevált receptet követi Arvid Nelson, mikor ezeket az összetevőket alkalmazza, és nem felejti el hozzátenni az eddigi részekben következetesen fel-felhozott problémákat: Kull feszélyezettségét a királyszerepben, az udvar megbízhatatlanságát, a folyton lázadozó főurakat. Will Conrad szokás szerint remekül ábrázolja a barokkosan túldíszített, fojtó levegőjű palotabelsőket, a villanó szemű harcosokat és a lapos pillantású félember-félállat ellenséget. A kígyólények küldöttségénél nagyon elemében van: tekergő, egymást átfonó rajzolatok és taszítóan hideg figurák kerülnek elő – öröm nézni. Szokás szerint kellemes olvasnivaló a Kull, őszintén sajnálom, hogy az áprilisi 6. szám jó ideig az utolsó is lesz egyben. De azt a részt addig is izgalommal várom.
Czben

New Avengers #51

Sztori: Brian Michael Bendis
Rajz: Billy Tan
Borító: Chris Bachalo
(Marvel Comics)

Végre! Végre valaki megunta a sehová nem vezető pöcsölést Pókember karakterével, bemutatott Joe „ez mágia, nem kell megmagyarázni” Quesadának, és finoman, fű alatt közölte a véleményét az egész baromságról, amit a szerkesztőség jóindulatúan One More Dayre keresztelt. Brian Michael Bendis ugyanis úgy döntött, felfedeti Pókemberrel identitását az Új Bosszú Angyalai csapattagjai előtt. Először is a hősök megválasztják vezetőjüknek Sólyomszemet, vagyis Ronint, szóval Clint Bartont (már ez is egy remek jelenet, amiben az író szépen, logikusan végigmegy a választási lehetőségeken, és a karakterek dialógusain keresztül bemutatja, ki miért lehet, és ki miért nem lehet nagyfőnök), aki aztán közli, hogy addig nem tudnak 100%-ig megbízni Pókiban, amíg le nem veszi előttük a maszkját, és el nem árulj nekik az igazi nevét. Így hát megteszi, és Bendis persze nem mulasztja el lecsapni a labdát Jessica Jones és Peter régi kapcsolatát illetően (előbbi ugyebár fülig szerelmes volt utóbbiba a középiskolai évek alatt – ha ezt nem tudtad, nem olvastad az Aliast, és legfőbb ideje, hogy pótold… most rögtön!) Fantasztikusak a dialógusok, és helyén van a humor is (Luke, mint hitetlenkedő komikus mellékzönge frenetikus), szóval Bendis a lehető legjobban játszotta ki ezt a kártyát: elintézte, hogy lekerüljön a maszk a hálószövőről, de nem csinált nagy ügyet belőle, inkább a poénok irányába vitte el a jelenetet. Sőt, elvileg még csak nem is ez ennek a képregénynek a lényege, hiszen ez egy új sztori kezdete, aminek a végén kiderül majd, ki lesz a mágikus tudományok új mestere – minthogy Dr. Strange már nem birtokolja ezt a címet, viszont elég sokan vannak, akik az elnyerésére pályáznak. Így például a Hood, akit ilyen félelmetesen még senkinek nem sikerült ábrázolnia, mint most Chris Bachalónak (az a kép, amin rátámad Strange-re, gyönyörűen hátborzongató) – na jó, az segít, hogy a karakternek immár nem egészen emberi arca van… És igen, nem csalás, nem ámítás, Chris Bachalo rajzolta a képregény felét – egész pontosan azt a felét, ami a Hoodról és Strange-ről szól, míg a Bosszú Angyalaival kapcsolatos események Billy Tannek jutottak, aki úgy tűnik, a Secret Invasionnel kezdődően a sorozat állandó rajzolója lett. Szóval újabb nagyszerűen megírt számot kapunk, és egy ígéretes sztori kezdetét. Ja, és nem bírom megállni, hogy ne írjam le még egyszer: eddig tartott, hogy „senki nem tudja Pókember titkos identitását.” He-he.
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7