KOMIXÉRUM #30

Irredeemable #7

Történet: Mark Waid
Rajz: Peter Krause
(Boom! Studios)

Mark Waidnél hatásosabban és érzékletesebben még senki nem mesélte el, hogy milyen pocsék lehet Supermannek lenni. Persze tudjuk, hogy a világmentés és a felelősség nagy teher, amit minden szuperhős emberfeletti erővel cipel a vállán, de Waid az Irredeemable-ben ennél jóval tovább megy. Ez a sorozat azt mutatja meg, hogy mi történik, ha egy Superman-kaliberű, egyébként az egész világ által hőn szeretett, patyolattiszta és jóságos hős bekattan, és megmentőből tébolyult, és hatalmas erejének köszönhetően megállíthatatlan pusztítóvá és tömeggyilkossá válik. Waid párhuzamosan bontja ki ennek a pálfordulásnak az okait és a következményeit. Miközben a többi szuperhős kétségbeesetten próbálja megállítani egykori társuk és barátjuk őrjöngését (mindeddig hasztalan), folyamatos bepillantásokat nyerünk a múltba is, hogy megértsük Plutonium viselkedését. Az író nem ragad le egyetlen kiváltó oknál, ami teljesen logikus: ez a karakter végülis Superman tökéletes analógja, megszólalásig hasonló képességekkel, eredettel és jellemvonásokkal, így nyilvánvalóan egy roppant összetett problémának kell állnia a háttérben. Waid ezeket boncolgatta már az utóbbi részekben is (stressz, szerelmi csalódás stb.), de most csap csak igazán a lovak közé. A hetedik szám kényelmetlen hitelességgel mutat rá a Superman-lét embert, sőt, szuperembert felőrlő árnyoldalára. Ha felelősnek érzed magad az egész világ jólétéért, és szuperhallásodnak köszönhetően fültanúja vagy szinte minden atrocitásnak, ami a Földön történik, hogy kezeled egyrészt azt, hogy nem vagy képes mindenkit megmenteni, másrészt azt, hogy szó szerint nincs egyetlen pillanatnyi nyugalmad sem? Hisz valaki mindig segítségért kiált. És akkor még nem is beszéltünk a hálátlan megmentettekről, mint az a jacht tulajdonos, aki követeli Plutoniumtól, hogy tüntesse el a hajóján keletkezett golyónyomokat (Te mennyire érzed magad szuperhősjellemnek? Mert én már itt szénné égettem volna a fickót). Waid megtévedt hősének gyötrődése mélyen átérezhető, ahogy valóban a jó szándék vezeti őt mind előbbre a pokolba vezető úton. Amikor a folyamatos, elviselhetetlen „zaj” elől pár percre a Holdra menekül (enyhe Watchmen utánérzés), és visszatérvén egy szörnyű katasztrófát talál (természetesen a kontroll nélküli emberi tudásszomjnak köszönhetően), amit megakadályozhatott volna, ha a Földön van, jobban megértjük őt, mind addig bármikor. Waid így eléri, hogy egyik pillanatban mélyen együttérezzünk vele, a másikban pedig elhűlve nézzük gonosz vigyorát és gyilkos tekintetét. Mesteri történetmesélés, a dinamikus akciók és gördülékeny dialógusok már „csak” a habot jelentik a tortán – azt ugyan nem tudom, hosszútávon mennyire életképes ez a koncepció, de egyelőre tökéletesen működik. Az egyetlen panasz Peter Krause képeit érheti, mert azok sokkal derűsebbek, sablonosabbak és átlagosabbak, mint amit a sztori megérdemelne (a borító meg kifejezetten ronda és ötlettelen).
Olórin

Punisher: Frank Castle Max #75

Történet: Tom Piccirilli, Duane Swierczynski, Peter Milligan, Gregg Hurwitz, Charley Huston
Rajz: Laurence Campbell, Tomm Coker, Das Pastoras, Goran Parlov, Ken Lashley
(Marvel Comics)

Mintha a Marvel nem tudná, hogy mit is akar kezdeni a Punisher MAX sorozattal, amióta Garth Ennis tavaly elhagyta a címet. Sztorinként cserélték az alkotói gárdát, év elején Punisher: Frank Castle-re keresztelték a képregényt (azt máig nem értem, ez miért volt szükséges, min változtatott, és hogyan), most pedig, ezzel a 75. számmal befejezik – hogy novemberben újrakezdjék a számozását Punisher Max címmel, Jason Aaronnal és Steve Dillonnal. Nos, legalább ez utóbbi egy határozott, és főleg, jó döntésnek tűnik, és addig is, amíg az ígéretes alkotópáros munkáját kézbe vehetjük, itt van nekünk a sorozat fináléja, a szokásosnál kétszer nagyobb lapszámmal. A 75. rész egy antológia, ami öt rövid sztorit tartalmaz, melyek mindegyike ugyanazon központi téma, a főhős családjának évekkel korábbi lemészárlásának utóhatásai köré épül. És bár neves írók is közreműködtek a képregényben, sajnos egyik sem igazán meggyőző. A legkorrektebb a Ghoul című sztori Duane Swierczynskitől – ebben egy korrupt zsaru Frank családjának véres „ereklyéit” (pl. a pólót, amiben a fia meghalt) árulja az interneten, ami persze nem tetszik a főhősnek, és meglátogatja a meggazdagodásban reménykedő eladót. Jól megírt, egyszerű, hatásos történet, Tomm Coker hangulatos rajzaival. A Dollsban (Tom Piccirilli tollából) Frank egy gengsztervezér elleni merényletre készül, amikor kénytelen lesz segíteni egy síró, elveszett kislánynak a szülei megtalálásában. Kicsit erőltetett a párhuzam, amit az író a Megtorló múltjával húz, és így erőltetett a lecke is, amit a figyelmetlen apukának ad a főhős, de Laurence Campbell szokásosan nyers, hatásos rajzainak erőteljes hangulata feledteti a koncepció elnagyoltságát. Gregg Hurrwitz Gateway című szösszenete viszont említésre is alig méltó: a maffia egy közvetítőjéről szól, akinek Frank cafatokra lövi a fejét, mert ő kézbesítette azt a kivégzési parancsot, aminek teljesítése közben ottmaradt a családja. A közvetítő szemszöge (ő csak egy jelentéktelen porszem a gépezetben, aki nem felelős semmiért, csak hozza-viszi az utasításokat, és éli életét a feleségével és gyerekeivel) viszonylag érdekes, de az, hogy a fröccsenő vér egy halálfejet rajzol ki Frank fehér pólóján, olyan röhejes megoldás, hogy azzal az egy panellel hazavágják az amúgy sem túl izmos történetet. A Father’s Day (Peter Milligan és Goran Parlov) és a The Smallest Bit of This (Charley Huston és Ken Lashley) nem mesélnek el konkrét sztorit, csak hangulati elemeket dobálnak egymás után. Mindkettő a családgyilkosságot köti össze valami mással (Frank kislányának utolsó levelével, és a Megtorló egy különösen nehéz és véres munkájával), és nem különösebben érdekes egyik sem, sem az ötletet, sem a kivitelezést tekintve. A problémának része maga a téma, a koncepció is: Frankkel kapcsolatban általában véve bőségesen elég az, ha egy-egy ide-oda beszúrt panellel vagy félmondattal utalnak tragikus múltjára, mert a karakter egyszerűen nem igényli az effajta direkt megközelítést. Teljesen kihagyható képregény.
Olórin

Oldalak: 1 2 3