KOMIXÉRUM #30

Menetrendszerű késéssel érkezik, repül, robban, suhan hozzátok az aktuális képregényes „megmondjuk a frankót”, szörnyekkel, szuperhősökkel, mutánsokkal és gengszterekkel. Hát kell ennél szebb csütörtök?

The Anchor #1

Történet: Phil Hester
Rajz: Brian Churilla
(Boom! Studios)

[toc]A Boom Studios egyre feljebb halad a ranglétrán! A Die Hard nemrég mondjuk pont visszavetette a kiadót a szimpátiaversenyen, de ha az egész idei évet nézzük, rengeteg igényes és szórakoztató címmel örvendeztették meg olvasóikat. Emlékszünk még az Irredeemable meglepő nyitányára, majd nem sokkal később a szekérderéknyi gyerekképregényre, melyek közül nem egyről cikkeztünk is e rovat keretein belül? A korszakalkotó, történelmet formáló képregények még elkerülték őket, ahogy egyik karakterük sem emelkedett igazi kultstátuszba, de mindez csak idő kérdése.
Itt van például a The Anchor című vadonatúj képregényük, ami korszakalkotó nemigen lesz, főszereplőjében viszont látszódik némi potenciál: kis szerencsével (és tehetséggel) nemsokára emberek százai fognak a karakterről mintázott pólókban feszíteni. Mint megannyi történet esetében, most sincs új a nap alatt: természetesen minden egyes fordulat szerepelt már ilyen-olyan médiumban, az alaphelyzetet pedig így fejből össze tudnám rakni két-három, jelenleg is futó cím egyes elemeiből. A pokolban játszódó kezdő jelenetben megismerjük a főszereplő melákot, aki különböző démonok ellen készül csatázni. Zord külseje sokat megért, konok egyénnek mutattja őt, szótlansága pedig titokzatosságot kölcsönöz neki. Az itteni narráció például az egyik pozitívum a sok közül: egy ismeretlen démon gondolatai sorjáznak a melákhoz egyre közelebb vivő paneleken, pátosszal és félelemmel átitatott, tiszteletteljes mondatai gyönyörűen megírtak és élvezetesek. A lassú felvezetés után (némi 300 utánérzéssel) jön egy gyors váltás: a Földön vagyunk, Reykjavík épp egy Godzilla-szerű szörny (persze nem úgy néz ki, de jobb hasonlatot nem találtam) pusztításától szenved. Egy földalatti, kórházként üzemelő terem nyújt menedéket néhány betegnek és botcsinálta ápolóiknak, a főszereplő pedig valamilyen csoda folytán itt is megjelenik. A trükk mellékhatása az, hogy a pokolban sínylődő lelke vívja tovább a démonok elleni csatát, a Földön rekedt teste viszont minden egyes sérülést megérez. Mondtam én, hogy van itt ismert fordulat bőven, ahogy a későbbi, jeges szörny elleni küzdelem is bármelyik képregénybe beleférne. Mi is keveredik itt tulajdonképpen? Van egy jó adag Goon, csipetnyi Hellboy (Hulkot is mondanám, de a kommentek száma megugrana), a sztori pedig kis híján Mignola mester fantáziájának a szüleménye. Az egész némi túlzással úgy másolja a Hellboy füzeteket történetben, mint ahogy az R13 tette nemrég azt azok küllemével. Mindehhez jön még némi idézethalmaz a keresténységből, illetve egy éppen csak felvázolt titok a Clemnek becézett melák által hordott (és a cím alapján meg is idézett) medállal kapcsolatban.
Az író, Phil Hester ügyesen csapkodta egymás után paneljeit, és az összkép minősége még azt is elfeledteti velünk, hogy szereplői egyáltalán nem ébresztenek bennünk szimpátiát, valójában csak megmozgatott, de mélységgel egyáltalán nem rendelkező karakterekről van szó. Azonban amint kudarcba fúlna, vagy épp összeomlana a Hester által épített “vár”, valami erőteljes jelenetre vezeti szemünket, egy néma csata itt, egy jól eltalált párbeszéd ott, és már el is telt a huszonnégy oldal. Churilla rajzai pedig gondoskodnak arról, hogy a Hellboy és B.P.R.D. füzetek szerelmeseinek ne kelljen újabb stílus megszokásával bajlódniuk, munkája kétségkívül szimpatikus és szemet gyönyörködtető. Bár a borítót távolról elnézve meg mertem volna rá esküdni, hogy Guy Davis követte el, de hát Churilla ilyen ügyes kopírozó. Dave Stewart keze munkáját most csak a borítón érhetjük tetten, de Matthew Wilson is odatette magát. Szóval újabb kellemes sorozat a láthatáron!
Fdave

Blackest Night: Batman #3

Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Ardian Syaf
(DC Comics)

Azzal kellene kezdenem, hogy ez az egész mini meglehetősen feleslegesnek tűnik, minthogy semmit nem tesz hozzá az egész Blackest Night eseményhez – de ez sokszor így van az efféle nagy crossovereknél, úgyhogy nem biztos, hogy érdemes ezredszer is felhánytorgatni. És végül is ez a háromrészes sztori egy „muszáj-tie-innek” teljesen korrekt olvasmány, még ha nagyon messze is van attól, hogy hibátlannak nevezhessük. A történetben az új Batman, Dick Greyson, és az Európából ideiglenesen visszatért Tim Drake (ld.: Red Robin) saját, Fekete Lámpásokként „feltámadt” szüleikkel kénytelenek szembenézni, Deadman és Etrigan (akaratlan) segítségével. Tomasi itt a hősök érzelmi világát próbálja felkavarni, hogy a sztori ne csak egy kötelező bunyóból álljon, hanem szóljon is valamiről (reményről, veszteségről, beletörődésről), és kihasználja a visszatérő rokonok koncepcióját. De a megoldás, amit választ, veszélyesen kétélű. Tim, de főleg Dick, érettebb és tapasztaltabb annál, semhogy bedőljön efféle átlátszó elmejátékoknak: a szüleikként domborító Fekete Lámpások újrajátsszák saját halálukat, bizarr jeleneteket eredményezve, amikben Dick halott anyjával és apjával lengedezik a kötélen, Tim pedig apja és Bumeráng Kapitány mindkettejükre nézve végzetes összecsapását éli újra. Itt van egy gyönyörűen eltalált utalás az Identity Crisisre (Tim úgy tartja karjaiban „megmentett” apját, ahogy annak halála után Batman tartotta Timet), de egyébként ez a koncepció meglehetősen lerombolja a főszereplők nimbuszát – egyszerűen hiteltelen és túlzó, hogy a Lámpások ilyen könnyen megvezetik őket. Viszont a lezárást illetően jeleskedik az író. Nyilván a Supermannek és a Zöld Lámpásoknak is (eddig) legyőzhetetlen ellenségeken nem kerekedhet felül holmi Batman és Robin, úgyhogy a finálé problémás volt – de Tomasinak egy ügyes ötlettel sikerül feloldania a dilemmát, és nem fél nyíltan kimondani, hogy hőseink egyáltalán nem rúghatnak labdába a feltámadt holtak elleni harcban (így is necces volt egyébként, hogy három számon keresztül állták a sarat mindössze pár lángszóró segítségével). Ardian Syaf tipikus, de hatásos szuperhősös képi világa, határozott panelkezelése teljesen rendben van – összességében egy egyszer olvasható, rutinosan megírt képregénnyel van dolgunk.
Olórin

Oldalak: 1 2 3