Kingdom Come – Csak egy újabb világvége elnapolás?

Eljő a mennyek országa, de előbb az Apokalipszis még feldúlja a Földet – és ennek bekövetkeztét éppen legnemesebb fiai, leghatalmasabb hősei fogják okozni. Alex Ross és Mark Waid négyrészes minisorozata a DC Univerzum disztopikus víziójáról alapvetésnek számít a mainstream képregények történetében: 12 éve jelent meg, és kis túlzással szinte azonnal klasszikussá érett. A ’90-es évek egyik legtöbbet emlegetett, legnépszerűbb sztorijáról van szó, állandó hivatkozási alapról, ami máig képes megdobogtatni a rajongók szívét. Mégis kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy a képregények közt kivívott pozíciója nagyrészt Ross szokásosan csodálatos, hiperrealisztikus festményeinek köszönhető, nem pedig történetének, amit végül Mark Waid vetett papírra. Nem arról van persze szó, hogy a sztori bármilyen szempontból gyenge volna, inkább csak arról, hogy az alkotók túl nagy célokat tűztek ki maguk elé, és ezeknek nem mindig sikerült megfelelniük. A Kingdom Come egy rendkívül élvezetes képregény, épp csak roppant messze van attól, hogy joggal hasonlítsuk olyan mérföldkövekhez, mint a témájában némileg hasonló Watchmenés a The Dark Knight Returns – még ha sokan így is tesznek.

20 évvel járunk a DC Univerzum jövőjében. Superman már egy évtizede szögre akasztotta köpenyét, miután a Joker egy nap besétált a Daily Planet szerkesztőségébe, és meggyilkolt mindenkit, akit ott talált, beleértve Loist is. Most a világtól elzártan él, távozása pedig a többi hőst is visszavonulásra késztette – ám a helyükbe lépett új kosztümös héroszok már nem rendelkeznek elődeik erkölcsi tartásával, felelőtlenül, bírókként és ítéletvégrehajtókként, az ártatlan tömegek életével sem törődve ámokfutnak a világban. Egy ebből következő, szörnyű tragédiát követően, amelyben egész Kanses radioaktív senkiföldjévé válik, Csodanő végre rá tudja venni Kal-Elt, hogy újra lépjen porondra, alapítsa újra az Igazság Ligáját, és tanítsa móresre a fiatal, felelőtlen „igazságosztókat”. A szuperhősök visszatérését azonban nem nézik jó szemmel az emberek, attól félnek ugyanis, hogy a hatalmasok összecsapásának majd ők isszák meg a levét. Háború készül több szinten is: az új hősök a régiek ellen, a kormányok, és a Lex Luthor vezette kiváltságosak minden emberfeletti hérosz ellen – az események pedig egyenesen a világvége felé tendálnak.

Az apokaliptikus témának megfelelően Waid minden részt egy idézettel kezd a Jelenések Könyvéből, és hogy a párhuzam még nyilvánvalóbb legyen, a történet középpontjába rángatja az egyszerű halandót, Norman McCay lelkészt is, aki a haldokló Sandmantől megörökli annak látomásait az eljövendő napok hozta pusztítást illetően, és innentől kezdve a Spectre oldalán a vészterhes események tanújává válik. A Kingdom Come azonban jóval több kíván lenni egy egyszerű „szuperhősök megpróbálják megakadályozni a világvégét” sztorinál. Waid és Ross a zsáner morális alapjait vizsgálják, és arra a kérdésre igyekeznek választ adni, hogy meddig tarthatók fenn a szuperhősök által kőbe vésett erkölcsi normák kivételesen szélsőséges szituációk alatt. A miniben mind a három fő karakter (természetesen a DC Nagy Hármasáról, Supermanről, Batmanről és Csodanőről van szó) szembesül ezzel a konfliktussal, és karakterüknek megfelelően, mindhárman másképpen reagálnak rá, nemegyszer szembekerülve egymással is.

Waid kísérletet tesz az ikonikus figurákkal kapcsolatos abszolútumok elhagyására, de legalábbis módosításukra (enélkül a morális konfliktus hiteltelen volna, hiszen alapvetően szoborszerű, megingathatatlan karakterekről van szó – és az Acélember esetében az író talán még így is kicsit messzebbre megy a kelleténél). A világtól elszigetelt, és az emberi oldalától lassan távolodó Superman például egy gulágot hoz létre az elfogott ellenségeknek, ahol megpróbálja saját eszeméinek megfelelően átnevelni őket (kommunista és orwelli megoldás), Batman pedig, akinek gyermekkori tragédiája szóba sem kerül, valóságos rendőrállammá alakítja Gotham városát, ahol a föld alól, szövetségeseivel és robotjaival tartja fenn a rendet. Vagyis hőseink már a sztori elején olyan megoldásokhoz folyamodnak, amik bizony megkérdőjelezhetőek, és a legjobb ezzel kapcsolatban az, hogy Waid meg sem kísérel ítélkezni, vagy válaszokat keresni a felmerülő kérdésekre – hagyja, hogy az olvasó maga döntse el, az öregedő héroszok helyesen, avagy helytelenül cselekszenek-e, ezzel is ügyesen azonosulásra késztetve őt McCay-jel, akinek feladata az, hogy a látottak alapján ítéletet hozzon a szereplők felett.

Ezzel a húzással (vagyis, hogy az olvasó a szemlélődő halandó, és nem pedig az aktív hősök nézőpontját teszi magáévá) hirtelen minden sokkal kiszámíthatatlanabbá válik, mint általában: kívülről figyeljük az eseményeket, olyan érzésünk van, hogy bármi megtörténhet, bármelyik hős elhullhat a jövőért vívott csatában. Waid pedig erre még rá is tesz egy lapáttal, és elidegeníti a főszereplőket az olvasótól: Csodanő önfejű és agresszív, Superman vezetésre képtelen, bizonytalan kiscserkész, Batman pedig a konfliktusban semleges öregember, aki ráadásul egy ideig látszólag Luthor oldalát erősíti. Waid ügyesen írja ezeket a karaktereket, tetteiken és döntéseiken keresztül definiálja őket, végül pedig teljes kört zár be velük, és az utolsó oldalakon megmutatja, kik is ők igazából, milyen emberek valójában, ha eltekintünk a köpenytől és a hősködéstől (talán ez az egész mini legemberibb pillanata).

Van azonban a Kingdom Come-nak két komoly problémája. Először is, az említett három főszereplőn kívül Waid számára mindenki más csak ágyútöltelék (rengeteg, a kiadónál egyébként fontos karakter egyetlen sor nélkül bukkan fel itt-ott, a háttérben), ami pedig meglehetősen kiábrándító egy olyan epikus mű kapcsán, ami az egész DC Univerumot csatarendbe állítja. Az író túl erősen koncentrál a nagy, teljes képre, a morális dilemmákra, az ideológiák ütköztetésére, illetve a hősök és az emberek világának szembeállítására, és közben megfeledkezik a részletekről, a mellékkarakterek álláspontjainak és reakcióinak lehetséges sokszínűségéről, amik pedig nagyon sokat árnyalhattak volna a történeten. Mondhatnánk persze, hogy az alkotóknak erre nem volt helyük és idejük, de láttunk már ennél jóval tömörebb és eseménydúsabb sztorit legalább ilyen jól megírva úgy, hogy közben sokkal több karaktert mozgatott. De az igazi gondok a befejezéssel adódnak.

Waid mesterien vezeti fel a finálét, jó ideig csak eszmék, nézőpontok ütköznek, majd a harmadik részben hirtelen száguldani kezd a cselekmény, és máris ott vagyunk az Apokalipszis peremén, amit a Föld két leghatalmasabb lénye, Captain Marvel és Superman grandiózus összecsapása is szimbolizál. A képregény itt igazán letehetetlenné válik, a súlyosan vészterhes hangulat határozottan a világvégét vetíti előre, az útközben felvetett morális dilemmákra nincsenek megoldások, a kínos kérdésekre nincsenek válaszok, de amikor itt volna az ideje, hogy leszakadjon az ég, Waid csak csettint egyet, és romba dönti önnön koncepcióját. Persze, történik egy kis tragédia, de csak akkora, amekkorának nagyon muszáj, egyébként pedig minden probléma elsimul, minden rendbe jön, és nem másért, csak azért, mert a szereplők így akarják. A kiengesztelhetetlen ellentétek, a „szuper” és az „ember” egymástól való, reménytelen eltávolodása hirtelen mind nem számít, mert érvényesül az örök amerikai szemlélet: bármit elérhetsz, csak igazán akarnod kell. Ám közel 200 oldalnyi kilátástalanság, reménytelenség, és egyértelműen a végső katasztrófa felé építkező dramaturgia után ez a kényelmes félmegoldás rettenetesen hamisnak hat. Mintha csak átverés áldozatai lennénk, mintha csak a Hamlet végén a címszereplő Claudius megölése után elfoglalná a jól megérdemelt trónt az élő és viruló Opheliával az oldalán.

Természetesen Ross modellekről készült, szinte háromdimenziós hatású festményei részben kárpótolnak Waid ballépéseiért, de csak részben. Ugyanis a szemkápráztató külső bizony néha ellentmondani látszik a baljós hangulatú történetnek. Nem ártott volna, ha Ross kicsit gyakrabban mártogatja ecsetét sötétebb tónusú színekbe, vagy ha kicsit kevésbé ábrázolja a hősöket szinte minden képen megingathatatlanul magasztosan és áhítatosan – ez a Marvels esetében tökéletesen működött, hiszen az a dicső múltba vitt minket, itt viszont egy sötét disztópiáról van szó, így ide más megközelítés illett volna. Ennek ellenére persze érdemes elveszni Ross képeinek részleteiben, már csak azért is, mert a festő alaposan teleaggatta munkáját utalásokkal és cameókkal (hogy mást ne mondjak a végső csata előtti képeken még Pókember, Thor és Amerika Kapitány is feltűnik), amikre minden rajongó kedvére vadászgathat.

Kár a szirupos befejezésért, ami az eredetiség és a bátorság helyett a megalkuvást és a legtipikusabb „mondanivalót”, az erőszakellenességet és a moralitás győzelmét választotta. Ha nem így tett volna, a Kingdom Come-ból valóban egy felejthetetlen mestermű lehetett volna. Így csak egy gyönyörű képekkel illusztrált, izgalmas, jól felépített, élvezetes sztori, ami inkább csak hírneve miatt mondható kötelező olvasmánynak.

7/10

Olórin, 2008. november 21.

Megjelenés: 1996 (négy rész + egy utólag kiadott epilógus)
Történet: Mark Waid
Rajz: Alex Ross
Cím: Kingdom Come – A te országod
Szerző(k): Mark Waid, Alex Ross
Kiadó: Fumax
Ár: 8495 5950 Ft
Formátum: keménytáblás kötet
Terjedelem: 240 oldal
Megjelenés: 2019.03.31.
Megvásárolható: Közvetlen a kiadótól
Online vásárlás: fumax.hu