Képregényszemle 48-49. hét

Action Comics #15

Supes legutóbbi Marson tett látogatása olyannyira kirítt Grant Morrison az olvasót már eleve próbára tevő sagájából, hogy félve kezdtem bele ebbe a számba. Aztán minden a helyére került. Megértettem az olyan első blikkre holtvágányoknak tűnő karakterek és koncepciók szerepét, mint Drekken the Evolver, Suzie Tompkins, Nimrod the Hunter, a Pantom-zónából kitört foglyokból álló Anti-Superman Army, illetve az ultra- és interdimenzionális gonosztevő: Vyndktvx. Megértettem, hogy az 5. dimenzió arany-, s ezüstkorba illő csínytörténeteinek olyan epikus olvasatát készítette elő mindezzel Morrison, ami nem pusztán Kal-El hősi vonásait teszi próbára, hanem egész egzisztenciáját, múltjában, jelenében és jövőjében egyaránt. Gyakran éri kritika a Superman történeteket, miszerint sokszor tét nélkülinek tűnnek, mivel a karakter túl nagy hatalommal bír, végső soron egy emberalakba foglalt istenség. Nos, itt olyan egész pályás letámadásnak lehetünk szemtanúi, ahol már nem az a kérdés, hogy Superman megment-e minden veszélyben forgó életet vagy ő maga túléli-e a megpróbáltatásokat: Superman létezése forog kockán, s így minden más élet is, amit valaha megmentett és meg fog menteni valamikor a jövőben. És pontosan ez a történet Akhilleusz-sarka, ugyanis nehezen tartom elképzelhetően, hogy Morrison valóban túl tud lépni az ilyenkor bevált klisén, nevezetesen hogy a főgonosz fatális hibát vét, amit a hős azonnal ki is használ. Ezen felül most már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy az itt látott Morrison-féle kompressziv narratíva a végeredményében teljes run-on átívelő motívumaimmal karöltve rendkívül ambivalens a befogadás szempontjából. A hónapról-hónapra történő megjelenés mellett rendkívül nehéz minden olyan apró mozzanatra emlékezni, ami valahol elővezette az aktuális konfliktust, ám a trade-be történő kiadás éppen az egyes számok tömörített, befelé zárt egységét csorbítaná (eddig mindössze az első 8 számot egybegyűjtő Vol.1. jelent meg). Értem én, hogy Morrison kényszeresen a médium határait kívánja feszegetni, ám nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ez a törekvés feltétlenül az olvasó javára válna. Vagy Morrison tényleg abban bízik, hogy minden AC-t követő rajongó tucatszor elolvassa az egyes számokat, amíg az új megjelenésre vár? Nem tudom melyik lehetőség (öncélúság vagy önhittség) vett rosszabb fényt az íróra. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogyan verekedik ki ebből az önmagának állított slamasztikából.

Dial H #7

Kevés bejelentésnek örültem annyira, mint amikor megtudtam, hogy egyik kedvenc íróm, China Miéville is tiszteletét teszi a DC istállójában, s nem is akármilyen cím apropóján. A felhasználóját rövid időre random hőssé alakító H-Dial olyan koncepció, amivel a kimondottan elborult ötleteiről elhíresült new weird klasszis igazán szabadjára engedheti képzelőerejét, s az első arc-kal nem is okozott csalódást. Ettől függetlenül hazudnék, ha hibátlan jelzővel illetném Mateus Santolouco-val közös szerzeményét: az irodalomból érkező írókra tipikusan jellemző allűrök alig észrevehetően ugyan, de jelen voltak az első 5 számban, továbbá Santolouco valóban zseniális képi világa ellenére a vizuális történetvezetés gyakran tűnt inkoherensnek, darabosnak (ettől függetlenül az 5. szám egyik kétoldalas panorámája jogosan pályázna az idei év legjobb spread page-ének címére). A második arc-ot bevezető 6. szám új premisszával kecsegtet: az emberi roncs Nelson Jent és Mantau, a tárcsák szakértője szövetségre lépnek, hogy a tulajdonukban lévő utolsó működőképes hőstárcsát felváltva használva versengés nélkül élhessék ki szeszélyeiket. Igen, az H-Dial különös függőségi állapotot eredményez hőseinknél, ami nem is olyan meglepő: ki nem akarna emberfeletti tetteket végrehajtani, hogy cserébe ideig-óráig az emberek imádatában fürödjön? Igen ám, csakhogy a tárcsa által megidézett karakterek valóban mindenféle formában érkeznek: vannak olyanok, amelyek megbotránkozást, sőt félelmet kelthetnek a hétköznapi emberekben. Nem marad más hátra: újabb tárcsák felderítésére adják a fejüket, ami egy különös, a tárcsákat évszázadok, talán évezredek óta szent ereklyékként tisztelő szekta nyomaira vezeti őket. Eközben nem csak Nelsonék az egyetlenek, akik az H-Dialra pályáznak. Az önmaga kontinuitásában előre és hátra ugrálni képes Százlábú az egyik legelborultabb villain, akihez valaha szerencsém volt. Egy szó, mint száz: minden újdonságra kapható képregényrajongónak bűn lenne kihagynia a DC jelenleg futó legeredetibb sorozatát.

Avengers #1

Hype – The Comic. Nem túlzok, ez az egész szám nem szól másról, mint hogy felvezesse az Avengers új Hickman-féle paradigmáját, nevezetesen hogy nem a klasszikus alapító tagok, nem is egy maximum tucatnyi főből álló osztag, hanem mondjuk ki, egy komplett szuperhős hadsereg menedzselését vállalja fel az író. Jól jelzi a képregény ambícióit, hogy a Marvelnél újabban felzárkóztatásra (recap) szánt első oldal kvázi a teremtést hivatott összefoglalni négy képkockában, az ezután következő Earth’s Mightiest Heroes címet viselő (jobb kifejezés híján) ikonográfiai konstelláció mindjárt 18 (!) karaktert előlegez meg. Na de mi is történik itt voltaképp? Nos, ha hihetünk a múlt idejű narráció által sugallt távlatoknak, minden soron következő Avengers történet elvben már kőben van vésve, a párhuzamos univerzumból érkező Hyperiontól kezdve, a Shi’ar Birodalom Őreinek bukásán át, Ex Nihilo marsi missziójáig bezárólag. Ismerős ezek közül bármi is? Gratulálunk: ön látja a jövőt. Én egyszerű halandóként csak a fejemet vakargathatom. Adott ugye egy eddig soha nem látott rosszfiú trió, akik játszi könnyedséggel teperik le a nyári mozifilmben látott szereplőgárdát, de azért hírvivőként szabadjára engedik Capet, hogy általa üzenjék meg az emberiségnek: a Mars már miénk, ti következtek földlakók! Szerencsés véletlen, hogy pont egy hónapnak ezelőtt villant fel Tony agyában a gondolat, hogy hé, eventről-eventre egyre kedvezőtlenebbek számunkra az erőviszonyok, lehet, terjeszkedni kéne, vazze. Az utolsó oldal tanúsága szerint nem is tétlenkedtek Cappel, minden jól ismert nagyágyúra jutott legalább egy olyan karakter, akit különböző internetes enciklopédiák és Marvel által kiadott hivatalos guide-ok nélkül be sem tudnék azonosítani. Nem tudok ítéletet mondani erről az első számról, ugyanis még a prológus feltételeit sem teljesíti igazán, tényleg nincs más szerepe a hype-on kívül. Annyi mindenesetre biztos, hogy (egyelőre) önállóan is értékelhető történetnek nézünk elébe, az eddig megjelent NOW! számokkal ugyanis teljességgel összeegyeztethetetlen a kontinuitása. Annak eldöntése, hogy ez jó vagy rossz dolog-e, mindenki saját ízlésére van bízva.

Thunderbolts #1

Expendables – The Comic. Ross tábornok valamiképp foglyul ejtette Frank Castle-t, hogy felajánljon egy pozíciót az újonnan verbuvált Thunderbolts-ban. Fő tárgyalási alap a beszélgetésüknek helyt adó raktárépület körül gyülekező több száz olasz maffiózó, akik Ross segítsége nélkül nyilván végeznének Frankkel. A jelenetet flashbackek szakítják meg, amelyek azt hivatottak elmesélni, Ross hogyan sorozta be többi tagot (Venom, Mercy, Deadpool, Elektra, így ebben a sorrendben). Ennyi, három mondatban összefoglaltam a cselekményt, a maradékot bárki kitalálhatja, amennyiben látott legalább egy 80-as évek béli akciófilmet. Set up számnak megteszi, tisztességes iparosmunka Daniel Way-től, se több, se kevesebb. Még Steve Dillon rajzait sem jellemezném kiugróan jónak vagy rossznak (Elektra keblei is csak kiugróak), ami néhány újabban tőle kikerülő artwork-öt látva akár előrelépésnek is nevezhető, ám személy szerint jobban örülnék, ha a borítóért felelős Julian Totino Tedesco neve szerepelne Way-é mellett. Tekintettel arra, hogy semmit sem tudunk meg a Thunderbolts újbóli felállásának okairól, illetve hogy az egyes karakterek miért térnek vissza klasszikus megjelenésükhöz, inkább várnék még pár számot az ítéletalkotással.

Oldalak: 1 2