Képességektől leszedálva: Project Power

A kilencvenes években, a hollywoodi akciófilmek aranykorában a tévében minden vasárnap este ment egy film Stephen Seagaltól, Jean Claude Van Damme-tól, Chuck Norristól vagy Lorenzo Lamastól, ami érezhetően nem nagyvászonra íródtak, és a tétek is éppen annyira voltak átélhetőek, mint amennyire a karakterek hitelesek. Kicsit ezekre a filmekre emlékeztet a Project Power is a szuperhős zsánerben, igaz, az említett alkotásoknál azért jóval színvonalasabb, csak maga a történet éppen ugyanannyira felejthető.

Pedig már a három főszereplőt játszó színész elvinné a hátán a filmet, és igazából az ő érdemük az, hogy érdekel a figurák sorsa. Mind Jamie Foxx, mind Joseph Gordon-Lewitt csípőből hozzák a kedvelhető karaktereket, az igazi meglepetés azonban mégis a fiatal Dominique Fishback, aki hitelesen és szerethetően alakítja az ifjú drogdíler Robint. Emellett akadnak kifejezetten ötletes jelenetek a filmben, amik többé teszik egy kétórás X-men homázsnál. Ha már itt tartunk, éppen a főkoncepció az, ami köré fel lehetett volna építeni egy olyan X-men filmet, ami Mr. Sinistert teszi meg gonoszának.

Épp csak sok minden lóg a levegőben. Néhány jelenetet azért megérne, hogyan került be Robin ebbe a bizniszbe, már azon kívül, hogy anyja beteg, őt felfalja a rendszer, és kuzinjának becéz egy olyan terjesztőt, akivel egy közös jelenetük sincs. Ugyanígy a rendőr Frank pirulafüggősége is kidolgozatlan – persze ennek következtében képes felvenni a versenyt a szupergonoszokkal, és éppen ennek köszönhetően ismerheti Robint is. De képzeljük el azt, hogy egy rendőr szolgálatban kokózik, hogy ezzel hergelve magát menjen neki a rosszarcoknak, és ezt egy kiscsajtól szedi úgy, hogy a narratíva mindezt egy vállvonással elintézze, ahelyett, hogy körbe járná az ebből fakadó kérdéseket. Ha ehhez hozzávesszük a pirula eredetét, akkor hamar rájöhetünk, hogy nagyon, nagyon sok morális dilemmáról nem vesz tudomást úgy a film, hogy közben azért ezerrel moralizál.

Nem baj, tegye is, vannak dolgok, amikről beszélnünk kell, például, hogy mennyire nem oké az embereket kísérleti nyúlnak használni – de itt is kicsit bele lehetne merülni az etikátlan tudósok „a cél szentesíti az eszközt” mentalitásába, aki szerint a beleegyezés úgyis csak hátráltató tényező. Vagy akkor már nem lehetne eladni egy szórakoztató filmként, mert túl kényelmetlen lenne? De hát az elmúlt évtized pont arról vált híressé, hogy számos bevállalósabb alkotás készülhetett képernyőre. Lehet, hogy ez is megért volna egy néhány részes sorozatot.

Kárt, mert egyébként egy határozottan nézhető alkotás, pár jópofa akciójelenettel, és a kémia is működik a főszereplők között. Csak hát ez az ötlet jóval többet rejtett. Ki tudja, talán majd a folytatásban előveszik újra és leporolják ezt a koncepciót.

És itt kell megjegyeznem, hogy, nem tartom elég gyalázatosnak a magyar alcímet, aminek egyetlen bűne, hogy semmi köze a valósághoz, hiszen kapszulát szednek be, nem port szívnak fel. Akkor már inkább tegyünk mindent fel egy lapra, és legyen magyar keresztségben: Virul a pirula!

Pusztai Dániel