Képeslapok a Plútóról – 6.

A legutóbbi intergalaktikus postabontás óta összejött egy jó paksaméta. Jöjjön hát egy eklektikus nyárindító válogatás a hazaitól a legnagyobbakon át a szerzői darabokig:

Batman Universe

Lassan két éve, hogy a DC beköltözött a Walmart üzletlánc polcaira. Ezek a 100 oldalas Giant füzetek újrakiadásokat tartalmazott főleg, de jutott egy kis friss, exkluzív anyag is mindegyikbe. A Batman Universe egy ilyen walmartos sorozatban, a Giant Batman lapjain jelent meg először, tizenpár oldalanként. Egyrészt már ezért is nagyon kíváncsi voltam rá, milyen sztorit rakott össze Bendis, na meg persze azért, mert ugyan rengeteg karakterrel dolgozott már, mégiscsak ez az első Batman története.

Aki arra számít, hogy a szakadó esőben, mocskos sikátorokban, végtelen éjszakában nyomozó komor, szótlan Sötét Lovagot kapja – mondjuk a Maleevel közös Fenegyerekből vagy a szerzői krimisorozataiból kiindulva – az egészen biztosan csalódni fog. Bendis Batmanjében van valami természetes könnyedség: természetesen továbbra is irdatlan profin nyomoz, remekül cukaharázik és virtuóz módon alkalmazza azokat a csodálatos játékszereket, sokkal közvetlenebb, sőt, egyenesen barátságos és jó kedélyű.

A történet egyszerre ügyesen felépített és faék egyszerű receptre épül: végy egy macguffint (itt egy roppant hatalommal bíró Fabergé-tojás), egy gonoszt, (Vandal Savage), egy hőst (tudjátok), egy maroknyi mellékszereplőt (Zöld Íjász, Zöld Lámpás…sőt, Lámpások!), pár egzotikus helyszínt (amennyiben egy DC olvasónak Gorilla város vagy Thanagar még egzotikusnak számít) és indulhat is a fogócska. Ami viszont a roppant ügyes részét illeti, az a felépítése. Az egyenként tizenkét oldalas felvonások mesterien kiegyensúlyozottak: szemernyi üresjárat nincs benne, mégis jut idő felvezetni az elején, majd egy (vagy egy oldalpárnyi) lezárással szépen visszavenni a tempóból. Ezáltal egyszer sem érezzük, hogy rohanás közben a terjedelmi megkötés miatt durván félbe marad a sztori, hogy aztán a következő rész elején meg azonnal belecsöppenjünk valami sodró tempójú eseménybe. Nyilván, ez akkor fontos igazán, ha hónapról-hónapra olvassuk a sztorit, de mindenképpen szuper megoldás: a ’40-es évek mozis sorozatainak a dinamikáját idézi meg.

Azonban igazán Nick Derington rajzai miatt szerettem meg a sztorit. Letisztult, határozott vonalvezetése kellemes és könnyed a szemnek, gondosan megszerkesztett oldalai és panelei egyszerűen követhetőek. Karaktereiben van valami meghitt báj, mintha Kirby Super Powers-ét gyúrná egybe Timm/Templeton/Cooke rajzfilmszerű stílusával. Ötletesség terén is brillírozik: az első füzet elején Bats szemén át, FPS nézetből rúgjuk ki magunk alól a Batmobilt, mászunk fel az épületek oldalán, lengünk a kezdő bunyó helyszínére. Igazi, hamisítatlanul dinamikus Batman-élmény. A virtuális, 3D-kivetített Denevérbarlang vezérlőközpont is olyan, amit egy 21. századi Denevérember mindenképpen hasznosnak találna, na meg piszok látványos is. Egyik gyengém ráadásul az egy helyszínen több mozgásfázist ábrázoló oldal, amiből egy nagyon látványos is jutott a kötetbe.

Összességében ugyan a Universe nem egy klasszikus Batman történet, mégis az utóbbi idők egyik legjobb Batmanes képregényélményét nyújtotta. (DC, 2018/19)
kóbor

Marvel 1985

Karantén alatt sikerült pótolnom ezt a lassan tizenkét éves minisorozatot. Az író Mark Millart nem kell bemutatnom, ahogy abba sem kellene igazán belemennem, hogy az Oxford szótárban a „hit-or-miss” kifejezés mellett valószínűleg az ő képét látjuk. Imádom tőle a Superman: Red Sont, a Vén Logant, az Újvilág Fantasztikus Négyest, a Marvel Lovagok: Pókembert vagy a Starlightot, és bűnös élvezetnek tartom a Különítményt. Ezzel szemben az Újvilág X-ment úgy, ahogy van, elfelejteném – mínusz talán a Proteus történet, ott sikerült elkapni valamit az eredeti varázsából.

Na, csak belementem.

Talán azért is, mert meglepő módon a Marvel 1985 egyik csoporthoz sem tartozik, egy szerethető, de feledhető képregény, amiben jóval több potenciál rejtőzik, mint amit az egyébként ötletmester Mark Millar kihozott belőle. Adott egy kisváros, egy képregényrajongó kissrác, annak jóindulatú, de mihaszna apja – aztán egyszer csak szupergonoszok jelennek meg, hogy kedvesen elősegítsék a felnőttéválás folyamatát. Ez egy zseniális alap, de Millar egy kicsit túl sok időt szentel a szupergonoszok mészárlására, így minden másra, amit ki kellene kicsit domborítani, már nincs ideje. Arról nem beszélve, hogy ennyi szupergonosz New Yorknak is sok lenne egyszerre, egy kisváros a félfogukra nem lenne elég.

Pedig így is vannak szeretetreméltó elemek, így Millar rá sokszor nem jellemző módon nagyon is kedvesen, árnyaltan mutatja be a karaktereit, és Tobey kiruccanása a Marvel Univerzumba is kifejezetten bájos lett. Emellett zseniális a képregényeladó figurája, aki egy nagyon is hiteles, életszerű karakter, de azért felismerni benne azokat a vonásokat, amiket a Simpson család Comic Book Guy-jal kifiguráz.

Egy kellemes, még ha nem is maradandó képregény. Többet vártam, de azért nem is vagyok csalódott.
Pusztai Dániel

Michael Chabon Presents. . .The Amazing Adventures of the Escapist, Volume 1

Bementem a plútóbéli raktárba, és kezembe akadt egy historizáló dokumentumokkal kiegészített képregényantológia. Egy karaktert, az Escapistet mutatta be annak történetén keresztül, szövegben és rövid képregényekben. Belemélyedtem. Nem olyan volt, mint a DC Comics Nagy Képregénygyűjteményben közölt régesrégi, egyformán panelezett, érdekességnek felmutatott sztorik. Úgy éreztem, modernebb, mégis tündöklően mutatja be ezt a naiv, mára zárvánnyá vált világot. Escapist kulcs a képzelethez. Michel Chabon fikciós valóságművében vagy valóságba ágyazott fikciójában tisztelettel, odaadással és erős kreativitással nyúlt a témához, a szuperhős-képregények aranykorához, írókhoz, rajzolókhoz és karakterekhez. Ha már megjelent magyarul is a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai, és én még angolul se olvastam, a The Amazing Adventures of the Escapist-tel átélhettem a nyüzsgő aranykorszellemet itt, a Plútó fekete, porlepte magányában. (Dark Horse, 2004)
Lénárd László

Star Wars: Empire (Volume 1: Betrayal)

Amikor a Disney megvásárolta a Star Warst, és ezzel egy kiterjedt, többek között könyvekből és képregényekből álló univerzumot (Expanded Universe) kukázott, rengeteg jó sztori ment a levesbe. Vagyis leves helyett a Legendák címkével ellátott fiókba, amiben az ember – ha egy kis nosztalgiára vágyik – örömmel kezd el turkálni. A Betrayal (Cselszövés címmel magyarul is megjelent a Semicnél, a Star Wars sorozat 36-37. számaiban) az Empire sorozat nyitótörténete, és bár nem váltotta meg a világot (ez mondjuk jellemző a filmek közti időszakot megéneklő sztorikra), egy emlékezetes széria kifejezetten szórakoztató indítása volt.

Mi másról szólhatna egy Star Wars sztori, mint a Jedik és a Sith-ek szembenállásáról? Például egy birodalmon belüli cselszövésről! Az Egy új remény előtti időszakban járunk, a Halálcsillag már épülget, Darth Vader küldetésre indul, egy távoli bolygón felbukkant jedit kell semlegesítenie, Palpatine pedig egyedül marad a Coruscant-on. Ezt használja ki egy felső vezetőkből álló titkos kör, hogy véget vessen a galaxis felett uralkodó páros teljhatalmának. Nincs szó a lázadók nemes céljairól, vagy egy új világról, ahol mindenki békében élhet – kétségünk ne legyen a felől, hogy ha hatalomra jutna, az egészet kiötlő Trachta moff hasonlóan kegyetlen módon irányítana. A többiekről nem is beszélve.

Scott Allie (a Dark Horse egykori szerkesztője, mérsékelten sikeres író, főleg a Robert E. Howard részleg körül legyeskedett, de volt köze a B.P.R.D. sorozathoz és például Abe Sapienhez is) ebből a felütésből egy közepesen bonyolult, de nagyon élvezetes kapcsolati hálót kreált, amiben csak az nem támadja hátba a másikat, aki nem akarja, vagy akinek annyi sütnivalója sincs. Mivel utóbbiakból viszonylag kevés van a Birodalom nagykutyái között, egy fordulatos, remek akciójelenetekkel teli, Ryan Benjamin rajzolónak köszönhetően pedig szemet gyönyörködtető képregényt kapunk – aminek élvezetében azért a nosztalgiafaktor is nagy szerepet játszik. A lezárás talán elsietett, vagy túlságosan is szimpla lett, de a fináléval kapcsolatban amúgy sem lehettek kétségeink: Palpatine és Vader párosa (még jó ideig) mindent túlél és mindenkin túltesz.
Farkas Dávid

Black Widow: SHIELD’s Most Wanted

Style over substance! Mark Waid Fekete Özvegy története pontosan azt hozza, ami egy apró cetlire ráfér a legfontosabb elemekből. Fény derül hősnőnk egy sötét foltjára, ezért kénytelen szembenézni a múltjával, miközben egykori szövetségesei üldözik, és próbál fogást találni az őt az árnyakból mozgató titokzatos figurán. Nem mondanám, hogy a történet sokáig elkísér minket. Ezzel szemben zseniális az, ahogy a képek, színek, panelkezelés megidézi a hetvenes évek kémfilmeit a vágásokkal, plánokkal, montázzsal, hogy szinte halljuk a fülünkbe hozzá az aláfestő zenét.
Pusztai Dániel

Coda

Lehet elcsépelt frázis, de ez a képregény a „meglátni és megszeretni” klasszikus esete volt nálam. Egyik nap, ahogy görgettem a madaras szocplatformot, az egyik alkotó megosztott egy képet Matías Bergaratól, nekem meg leesett az állam. A következő pár perc aztán azzal telt el, hogy az egyik képernyőn Bergara rajzait nézegettem, a másikon pakoltam is be a Coda mindhárom kötetét a kosaramba. Miután megérkezett, gondoltam elolvasom az első kötetet, aztán fel sem álltam, amíg nem végeztem a harmadikkal.

Tökéletesen megértem, miért jelölték Bergarát tavaly Eisnerre a Coda rajzai miatt: lendületes, friss és egyedi. Olyan gazdagon színezett, hogy szinte szivárvány csorog ki a kötetekből. A vadabbnál vadabb lényezetek, a gazdag – vagy éppen tragikusan sivár – környezetek, a remek mimikával ábrázolt karakterek és a rengeteg vizuális humor csodás ötvözete nem mindennapi élmény.

A történettel Simon Spurrier könyörtelenül kinyírta a high fanatasyt. Adott volt egy klasszikus kamuközépkori fantasy világ, lakói a szokásos hármasból álltak: emberek, elfek (ylves) és orkok (urken). A szokásos menetrend szerint haladtak a dolgok: a gonosz varázslók ármánykodtak és világuralomra törtek, a hősök meg fényes diadalt arattak fölöttük, pipálgatták a küldetéslistájukat és énekeltették meg nagy győzelmeiket. Aztán egy nap az egyik gonosz varázsló végül nem szúrta el a dolgot, vagy a hősök baltáztak el valamit, soha nem tudjuk meg, de a egy hosszú és véres csatát követően a mágia elpusztul. Vele halnak a gonosz varázslók (na meg a legtöbb jó is), az elfeket (majdnem) mind egy szálig kiirtják, és megszületik ez a posztapokaliptikus fantasy világ. A túlélők olyan madmaxesen különböző klikkekre szakadva próbálnak túlélni: egyesek foggal-körömmel ragaszkodnak a régi világhoz, mások a kietlen pusztákban fosztogatnak. A mágia hatalmas robbanásként pusztult el, sugárzásából torz lények születtek és népesítik be a világot. A legnagyobb érték az akker, ami elvarázsolt tárgyak és lények feldolgozásából gyártott folyékony mágia, ami ideiglenesen varázslatos erőkkel vértezi fel a használóját. Hum régen bárd volt (akinek neve valójában a nevét firtatóknak válaszként adott hümmentés), jelenleg kiégett, fanyar humorú férj és a történet főszereplője, aki pentakornisával a felesége kiszabadításán dolgozik. Természetesen ez ennél sokkal bonyolultabb, rétegeltebb és viccesebb lesz.

A kiváló humor, az egyedi atomszféra és a csodás képi világ miatt egyenesen letehetetlen képregény, ami egészen a végéig képes ügyes fordulatokkal meglepetéseket okozni. Az egyik legjobb dolog, amit idén olvastam. (BOOM!, 2018-19)
kóbor

Miles Morales: Spider-Man, Vol. 1: Straight Out of Brooklyn

Saladin Ahmed valami hihetetlenül zseniálisan elkapja Miles Morales mindennapjait, aki kisfiúból fiatalemberré érett a barátaival együtt. Peter Parker is a szemünk láttára nőtt fel, úgy illik, hogy Miles is ezt tegye, ráadásul ő is megkapja a nemezisét, csak kefebajszú főnök helyett a Meglógtam a Ferrarival Ed Rooneyját idéző igazgatóhelyettes formájában. Egyébként stílusát és szellemiségét illetően nagyon sokban hasonlít G. Willow Wilson Ms. Marvelére – talán nem véletlen, elvégre Ahmed viszi tovább azt a sorozatot is –, amelyben tiszteletét teszi számos régimotoros vagy azok ismerőse szövetségesként (Rinó telitalálat!), az újonnan kitalált ellenfelek pedig bevállaltan lelkes amatőrök, akik szeretnének labdába rúgni a régiek mellett, miközben erre esélyük sincs, ellenben kiváló lehetősége nyújtanak társadalmi kritikára. Kifejezetten friss, ötletes, lendületes, szórakoztató, ami képes friss vért önteni egy lassan hatvan éve futó történetfolyamba.
Pusztai Dániel

November #1

Matt Fraction és Elsa Charretier szerzői sorozata, ami három takaros, keménytáblás, 80 oldalas kötetben jelenik meg, elég különös olvasmány. Fraction sokoldalú író, aki „kölcsönkarakterekkel” is remek sztorikat tud elmesélni, (elég csak az Esiner és Harvey-díjas Hawkeye, vagy a jelenleg futó Superman’s Pal Jimmy Olsen sorozatokra gondolni) de akkor van igazán elemében, ha szerzői címein dolgozhat. A Casanova, az Ody-C vagy a Sex Criminals is hemzseg a zseniális/őrült ötletektől, az igazán váratlan csavaroktól és a szokatlan karakterektől.

A November ezekhez képest sokkal földhözragadtabbnak tűnik elsőre: a helyszín egy nagyváros, ahol három nő sorsát követjük figyelemmel. A főszereplők közt látszólag semmi kapcsolat nincs, történeteik mégis összefutnak egy ponton. Az egyes szereplők szegmensei nem időrendi sorrendben követik egymást, de a kötet végére sikerül összerakni, mi mikor történik. Az, hogy miért, az már más kérdés. Ami elsőre egy kicsit különösebb, standard kriminek indul mocskos zsarukkal és ármánykodó kormányügynökségekkel, valami sokkal érdekesebb rejtéllyé duzzad. A nagyszerűen megírt szövegek igazi ólomsúlyú hangulatát Elsa Charretier képi világa viszi tökélyre, ami szenzációsan idézi meg nagy példaképe, Darwyn Cooke stílusát.
Az első kötet végére rengeteg megválaszolatlan kérdésünk lesz, legfőképpen, hogy mi is ez az egész és hova tart. Olyasmi élvezet ez, mint Twin Peakst nézni. (Image,2019)
kóbor

Julio Cortázar: Fantomas a vámpírok ellen (Fantomas contra los vampiros multinacionales)

„Érdekes kísérlet ez a bő 40 éves kis könyv, amiben a valóság, egy képregény és egy politikai nyilatkozat szövődik egymásba” – spórolta meg nekem goggs85 a moly.hu-ra írt ajánlójával a nyitómondat felét a Fantomas a vámpírok ellen című Julio Cortázar művel kapcsolatban. A Nagyítás című regényről (vagyis az alapján készült Antonioni film által – talán így jobb) is ismert argentin író a szocializmusban hétköznapinak számító, mára elfeledett diskurzust elevenít fel az amerikai multinacionális vállalatok és kormányszervezetek összefonódásáról, a közösen a világban elkövetett politikai puccsokról, hétköznapi terrorról, aktivisták, újságírók, átlagemberek megkínzatásáról stb. nevesítve a fő bűnösöket, Fordot, Nixont, ITT-t, IBM-et, CIA-t, DEA-t, külügyminiszterként Kissingert.

Hogy jön ide Fantomas? Kábé úgy, ahogy Susan Sontag, Alain Delon, Shakespeare, Borges vagy… Chabon antológiájához hasonlóan valóság és fikció keveredik össze művében, más hangsúllyal, hiszen egészen különleges módon hívja fel a figyelmet az azóta se szűnő ipari embertelenségre, valamint az elit értelmiség és a nemzetközi szervezetek ezzel kapcsolatos fals válaszaira, tehetetlenségére. (Magvető, Rakéta Regénytár 1978)
Lénárd László

The After Realm Quarterly #1

Nem ez az első alkalom, hogy Michael Avon Oeming elhozza a norvég apokalipszist, hiszen rá hárult a feladat, hogy az Odinálomba küldje Thort az itthon Bosszú Angyalai: Káosz néven ismert esemény részeként. Legújabb szerzői sorozata poszt-Ragnarök játszódik, ami alapból érdekesebbnek tűnik, mint megakadályozni azt ezredszerre is. Persze, az elején kapunk egy kis ízelítőt az Oeming-féle Ragnarökből: az évekig húzódó, világokat felperzselő csatából, aminek Loki és csatlósai elfogásával vetett véget az elfek serege. Elfheim egy kis szegletét sikerült erős mágiával a haldokló világokról leválasztani, itt él a főszereplő Oona, aki a háború kezdetén elveszett barátját szeretné felkutatni. Ahogy haladunk előre a történetben, derül ki a visszatekintő narráció önostorozó jellegének magyarázata: mikor megismerjük, Oona eléggé mentes a hősi kvalitásoktól. Ugyan egész talpraesett, roppantul makacs és önző. Könnyű megérteni persze, hogy mi hajtja, de vele ellentétben mi már előre láthatjuk a katasztrófát, amihez meggondolatlansága vezet. Igazán a füzet vége felé indul be a történet, de ezt a kényelmes, kellemes sodrású felvezetést megengedheti magának: az 52 oldal így is szépen ki van tömve tartalommal, egyszer sem éreztem különösebben, hogy töltelékoldalakat etetnek meg velem. Oeming ráadásul kiváló formában van, aki egyszer rákapott egyedi stílusára, az minden bizonnyal elégedetten legelteti a szemét az oldalain – amik közt van pár nagyon ötletesen megszerkesztett. Akitől viszont ez az erős kontúrokkal operáló, rajzfilmszerűen stilizált ábrázolás távol áll, jobban járnak, ha kihagyják.

Ha rá vagy görbülve a különlegesebb fantasykre, az északi mitológiára, a gépfegyveres farkasdémonokra és Bruce Timm-től Mignola-ig tart az alfa és az omega rajzok terén, akkor ez a te sorozatod. (Image, 2020)
kóbor

Kretén 104

Már a 4. új Kretén is megjelent. Mindegyiket bezsákoltam, de az újraindító számot leszámítva ez volt az egyetlen, amelyiket elejétől a végéig elolvastam. Egyszerűen így alakult, nincs köze a bennük lévő anyaghoz. A nagy visszatérő számról részletesen írtam korábban. A mostani ugyanazt a csapásirányt követi, így elég csak vázlatosan átfutni rajta. Egyértelmű pozitívumok: a magas képregényes arány, a járványra gyorsan reagáló borító B-változata (Zsoldos Péter?), a külföldi anyagok – köztük több régi kedvenc, de az újabb nevek is gyökeret eresztettek már – megbízható minőségűek, magyarok közül pedig ismét kiemelném Őszi Zoltánt.
A negatívumok sem új keletűek. Gróf Balázstól ismét régi anyagot közöltek. Igaz, hogy ez már nem szerepel a Képregények kötetében, de mégis egy ismertebb képregénye, többször láthattuk Facebookon is, ha esetleg eredeti közlése (Est lapok?) elveszett volna emlékezetünkben. (Apropó: kb. 15 éve mondom, hogy kéne egy rendes Gróf Balázs omnibusz) Egyértelműen a negatívumok közé sorolnám a No Komplett lap rovatos feltámasztását. Gyanítom, hogy ezzel a húzással akarják javítani a magyar anyagok arányát, de ezek színvonala elmarad a régi Kreténétől. Nem tudom, hogy a mérleg ennek a serpenyőjére kell tennem azt, hogy egy-két poén számomra is beteg (bezárt gyerekek embert esznek…), de elfogadom, hogy a humorban mindenki máshol húzza meg azt a bizonyos határt.
zoli79

The Exterminators

Képregényt bármiből lehet készíteni, ez cáfolhatatlan tény. Ugyanakkor soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy remek szombat délutánt fogok eltölteni öt kötetnyi képregénnyel, aminek a főszereplői kártevőirtók. A The Exerminatorst Simon Oliver eredetileg tévésorozatnak szánta, de arra jutott, hogy egészen biztosan nem mehetne le a mezei tévécsatornákon, (2003-ban járunk, ekkor még a streaming szolgáltatások a kanyarban sem voltak) így kötött ki végül a Vertigonál. Azt leszámítva ugyanis, hogy kíméletlenül elbánnak mindenféle rovarral és rágcsálóval, a képregény meglehetősen agresszív, ledér, szókimondó és helyenként igazán gusztustalan. Hasonló élményt nyújt, mint mondjuk a Mimic – A Júdás faj del Torotól, de itt a tudomány mellett jelentős szerepet játszik a mitológia is. Még társadalmi üzenet és pár hétköznapi bölcsesség is kapott benne helyet, na meg persze egy nagy adag humor. Kifejezetten jól áll a képregénynek, hogy nem igazán veszi magát komolyan. A rajzokért túlnyomórészt Tony Moore felel, olyan beugrókkal, mint Chris Samnee, Ty Templeton vagy Darick Robertson. Dinamikus, erősen karikírozott, részletgazdag, rajzfilmes ábrázolás biztosítja az igazi zs-kategóriás horrorponyva szórakozást. (Vertigo, 2006-08)
kóbor

Zorro #3

Még kapható a plútói újságosnál a magyar szcéna egyik legfontosabb futó (ballagó?) projektjének legújabb, harmadik száma. Zorro története Tálosi András átiratában gyors és üres akciók helyett lassan kibontakozó karakterdrámát olvashatunk. A nemes szó újra értelmet nyer. Nemes az, akinek családtagja minden jóravaló ember. Nemtelen és aljas, aki csak a saját érdekével törődik. Cazares tábornok egyre kegyetlenebb tetteire Zorro megszületése a válasz. Nevéhez hűen ravasz, gyors, hidegvérű. Tálosi András kiváló párbeszédeket ír, kedvencem például Juan támadása után a tábornok motyogása, mely nagyon jól érzékelteti egy sokkban lévő ember állapotát. Látván az eredeti ceruzarajzokat, Vári Tamás rajzai a kihúzás után némi erőt veszítenek, kicsit nehéz megkülönböztetni az egyforma fizimiskákat. Egyébként szép, karakteres, illik a történethez. Vadas Máté továbbra is kiválóan színez. Moralizáló sorozat, többdimenziós karakterekkel fontos kérdések felé vezeti az olvasót. Remélem, a borítókból a sorozat végén lesz valami nagy közös poszter. (Goobo, 2020)
Lénárd László

Bog Bodies

Nem is egy képregényt olvastam már, amit Declan Shalvey rajzolt, íróként viszont most találkozom vele először. Nem okozott csalódást, habár ez a 90+ oldal gyorsan elfogy, nagyon hangulatos darab lett. A történet egy egyszerű kriminek indul: két ír gengszter üldöz egy fiatalabb harmadikat a lápvidéken át. A srác itt találkozik egy lánnyal, és együtt menekülnek tovább. A fordulatra, amitől az egész inkább egy visszafogottabb „Mesék a kriptából” részre hasonlít, egészen az utolsó negyedéig kell várni, és nem is éri az olvasót túl nagy meglepetésként. A párbeszédek és a hamisítatlan ír nyelvezet viszont igazán kiemelkedő, olvasás közben szinte hallani azokat a dallamos hajlításokat. Gavin Fullerton erősen stilizált stílusa remek választás volt a javarész éjszakai sötétségben játszódó sztorihoz. A minimális kékes-zöldes színek és az erős, fekete kontúrok – amik remekül megalapozzák az egész környezet hangulatát – mellett igazán kiemelkedő az arcok és az érzelmek ábrázolása. A lassan kibontott karakterek, az életteli párbeszédek és az ízes nyelvezete teszi elsősorban emlékezetessé ezt az erős 90 oldalnyi krimi-dráma-rejtélyt. (Image, 2020)
kóbor