Képeslapok a Plútóról – 2.

Ismét jelentkezik kötetlen villámkritika rovatunk.

MANGA Plus: Bakuman

Jó, oké, a nyomtatott papír illatát, egy gyönyörű kiállítású könyv látványát nyilván nem helyettesítheti semmi, de ha olyan újdonságokba botlunk, mint a japán Shueisha kiadó appja, az ember ráveszi magát a képernyőn olvasásra. A huszonegyedik század kihívásaihoz igazodva már régóta próbálkoznak a mangakiadók a kalózkodás visszaszorításával, de az idén elindult MANGA Plus mobilos applikáció a legnagyobb dobás ezen a téren. Egy teljesen ingyenes, legális, angol nyelvű (a spanyol is elindult nemrég) projektről van szó, amiben a kiadó katalógusának legmenőbb címeit olvashatjuk: Dragon Ball, Dragon Ball Super, One Piece, Naruto, Bleach, Death Note, JoJo’s Bizarre Adventure, és még sorolhatnánk, a jelenleg is futó sorozataik legfrissebb epizódjait pedig a japán eredetivel azonos időben követhetjük.

Nehéz bármit kiragadva ajánlani, érdemes végigfutni a kínálatot, de az egyik kellemes meglepetést egyértelműen a Death Note alkotópárosának másik szériája, a Bakuman jelentette. Óba Cugumi és Obata Takesi képregénye két iskolás srác kálváriáját mutatja be, amint amatőrként a szárnyaikat bontogatják a japán mangaiparban. Tehetségesek, elhivatottak, de ez még nem garantál semmit, hosszú az út a világhírig. A fókusz azért elég gyakran van a sulis problémákon, a tini szerelmeken és hasonló toposzokon, legalábbis az eddig elérhető 10 fejezet alapján, de azok a pillanatok, amikben a sztori konkrétan az ipar működésével, az alkotók mellé rendelt szerkesztőkkel, azok gondolkodásával foglalkozik, kifejezetten érdekesek. A Death Note talán jobban berántotta az embert, de ebbe is könnyű beleszeretni. (Shueisha, 2019.)
FD

Corto Maltese – Beyond the Windy Isles

Az IDW új, európai képregényekre szakosodott alkiadóján keresztül néhány éve belekezdett a Corto Maltese sorozat angol nyelvű újrakiadásába. Ennek már többen is nekifogtak az elmúlt évtizedekben, de a köteteket kézbe véve rögtön lejön, mennyi szeretetet fektettek ebbe a projektbe, azonnal választ adva az újabb sorozat értelmét firtató kérdéseket. Nincs feleslegesen túlflancolva: se keménytábla, se slipcase, se számozott példányszám, amelyek miatt elkérnek mostanában 50-60 dollárokat (és fölfelé) legendás alkotók legendás munkáinak retrospektív gyűjteményeiért. Viszont pont annyi extrával rendelkezik, amely által valóban többet nyújt elődeinél: frankofón albumokhoz képest (amerikai kiadásokhoz képest pláne) túlméretes oldalak (ami által pont megfelel az eredeti méretnek), új fordítás, bevezető, használhatatlan, de szép térképek a belső borítóoldalakra, valamivel vastagabb műnyomó lapok – ennyi elég is, hogy kiérdemeljen egy Eisner jelölést 2015-ben a legjobb külföldi képregény újrakiadásáért. (Valami Blacksad vitte el előle a díjat. Szerintem a béna borító az oka…) Ja meg persze zseniális alapanyag! Gyakran ismételt állítás, hogy Hugo Pratt teremtette meg a felnőttigényű képregényt a Corto Maltesével, amit sem megerősíteni, sem cáfolni nincs kedvem, viszont az biztos, hogy olyan magasra helyezte a lécet, hogy azt azóta sem sokan tudták megugorni. Ugyanakkor, olvasva munkáit, olyan érzésünk van, hogy nincs is kedve senkinek. A kalandba oltott vándor- és bohémköltészet az ő saját pályája.
Ezúttal a negyedik, Beyond the Windy Isles c. kötetét olvastam, ami folytatja és lezárja az előző kötetben megkezdett Dél-Amerikai ciklust. Ebben nagyobb teret kapnak olyan témák, mint Eldorádó keresése, a volt gyarmatok felszabadulása, az I. világháború távolról ide szűrődő zaja. Az előzőnél érdekesebbnek találtam, könnyebben olvastam, mélyebben magába szippantott. Az első két kötet egyébként még nem jelent meg, azokat az Euro Comicscsak később hozza ki. A legújabb, 9. kötet néhány hete jelent meg.
(IDW Publishing / Euro Comics 2015.)
SZZÁ

Sora! – Puff ide

Kovács Viktória Midori füzetkönyve (aki fogja, érti), a Sora! – Puff ide a legjobb példa a magyar gyerekképregény létezésére (Haui József több évtizedes munkássága mellett). Nem felnőtt, nem ifjúsági, hanem gyerekképregény. Attól a kortól kezdve ajánlható, ahogy olvasni tudnak. És még a Lakatos István-korszak előtt. A korai olvasástanításról itt van egy cikk, anyukám nem látta, de emlékszem, hogy óvodában már olvastam, és úgy vélem, nem vagyok ezzel egyedül. Hogy örültem volna egy ilyen vicces, békés, aranyos és gyönyörű képregénynek! Bár akkor még mindennek örültem. A spenót, a sóskát és a kelkáposztát meg az óvodát kivéve. Felnőttként is örülök, hogy van. Bizonyíték. Lélek, szív, ötlet, minőségi, mangába hajló, de európai szemmel is könnyen értelmezhető és gyönyörködtető rajzok. (Kovács Viktória Editor’s Award-ot érő munkája a Silent Manga Audition pályázaton)
(Szerzői, 2019)
LL

Mata Hari

„Az eredeti femme fatale eddig ismeretlen története” – hirdeti borítóján magáról az 5-részes füzetmini. Így utólag ezt nehezen tudom értelmezni, mert nem volt olyan érzésem, hogy ebből bármi is „korábban el nem mesélt” lett volna. A csupa női alkotók jegyezte képregény a Berger Booksnál (Karen Berger saját vezetésű alkiadója a Dark Horse-nál) jelent meg, vagyis minden adott volt ahhoz, hogy a történet feminista olvasatát kapjuk, de ez itt még annak se mondható (egy-két kiszólástól eltekintve). Annyit azért elértek, hogy némi szimpátiát keltettek a főhősnő iránt, de ez nem volt nagy kunszt, tekintve, hogy Mata Hari minden ellentmondásossága mellett mégsem egy sorozatgyilkosvolt. Elég volt ehhez az ő szemszögéből tálalni a történetet.
Rendkívül zavaros volt az előadásmód. Egyrészt a szövegrétegekből volt túl sok: egy objektív narrációs doboz (idő és helyszín), két szubjektív narrációs doboz (a nyomozóé és a kémnőé), ami néha kiegészült egy-egy szereplőével, valamint a párbeszédes buborékok. És ezek legtöbbször egy oldalon belül jelentkeztek. Többször éltek azzal a trükkel, hogy a következő oldalon látható szereplő szövege megjelenik az előző oldalon, mintegy azt felvezetve, vagy éppen fordítva. Iszonyatosan idegesítő és felesleges. A katyvaszra rátett még egy lapáttal, hogy szinte oldalanként váltottak időt, helyszínt, valamint beraktak egy nagyon béna „asztrálsíkot” is, ahol a táncosnőt láthatjuk, amint Shivának mutat be valamilyen áldozati rituálét. Ez hivatott jelezni a történet mélységét. A sok előre-hátra ugrálásnak az volt az értelme, hogy az utolsó füzetre maradjon meg kémténykedésének vázlatos bemutatása. Mindaddig az odáig vezető utat és az azt követő börtönnapjait ismerhettük meg, ami önmagában még nem lett volna hatalmas gond, ha a felvezető 4 füzet nem lett volna szájbarágós és önismétlő („ártatlan vagyok!” / „tudom, hogy bűnős!” – tudhattuk meg sokszor).
Kár, ennél sokkal több rejlett a témában.
(Berger Books/Dark Horse Comics, 2018)
SZZÁ

Will Eisner’s The Spirit: The Corpse-Makers

Will Eisner 2017-ben lett volna éppen 100 esztendős, a Dynamite Entertainment és Francesco Francavilla pedig remek ajándékkal készültek az akkori évfordulóra: egy új, öt füzetes, gyönyörűen rajzolt Spirit kalanddal! Francavilla retrós, ponyva hatású rajzaival elég szép rajongótábort gyűjtött magának, ráadásul a szemfedős-kalapos bűnüldöző nagy rajongója is, így keveseket lephetett meg igazán, hogy ő lesz a The Corpse makers című képregény írója és rajzolója is egyben. Imádja Eisner és Darwyn Cooke munkáit, és ahogyan azt kell, ezt is nekik ajánlotta.

A The Corpse-makers története egyszerű. Talán túlságosan is az, Darwyn Cooke a 2007-es szériájában (nahát, akkor meg épp 90 éves lett volna Eisner!) ezt valószínűleg egyetlen füzetben elintézte volna. Furcsa bűnesetek történnek Central Cityben, amik között semmi összefüggés nem látszik: emberek halnak meg, vagy tűnnek el, jellemzően olyanok, akik senkinek nem hiányoznak. Mikor Ebony White egyik ismerőse is nyom nélkül felszívódik, Spirit beleveti magát a nyomozásba, és naná, hogy a rendőrség előtt pár lépéssel járva göngyölíti fel az ügyet.

Ömlik az eső, árnyékokból is jócskán kijutott, Francavilla igazán otthon érezhette magát ezen a terepen. A cselekmény nem több korrektül, kézikönyv szerint összerakottnál, ami olykor szépen kacsintgat a misztikus krimi irányába, de azt hiszem abban nincs vita, hogy a The Corpse-makers sokkal inkább Francavilla rajzai miatt marad emlékezetes. Amik mintha magukhoz ragadnák a hatalmat, a valódi fenyegetést, az izgalmakat, a suspense-t eredeti fordulatok híján szinte tisztán a rajzok, a kontrasztok, az erős színek adják. Azokat pedig nehezen felejti el az ember. (Dynamite Entertainment, 2017.)
FD

Snow Day

Kivételesen valami egészen frissről számolhatok itt be! A Life Drawn újabb kötete egy hólepte kisváros seriffjének egy nevezetes napját meséli el, amikor is úgy dönt, hogy azt teszi, amire papíron megkapta kinevezését. Hamar kiderül ugyanis, hogy a gyakorlatban leginkább azt várják el tőle, hogy ne tegyen semmit. …már azon kívül, hogy hóekével takarítsa az utakat. Gyanítom, hogy a nagyon fellazított mesélésével (ld. decompressed storytelling) nem csak az elmúlt évtizedek trendjének akart megfelelni a két alkotó, Wazem (forgató) és Aubin (rajz), hanem egy lassan hömpölygő altmanos hangulatot szerettek volna megteremteni. A McCabe and Mrs. Miller adja is az összehasonlítást. Ez is egy havas western, ami kiforgatja a műfaji kereteket. Főhősünk kitartó és bátor ugyan, de nem egy keményöklű vagány, pisztolyát sem igazán láthatjuk használat közben, ráadásul még szemüveges is. Az ő taktikája az, hogy felszólítást követően előveszi bilincseit, és a rossz emberek maguktól nyújtják kezüket. Többet nem mesélek, inkább visszatérek a tempóra: az az igazság, hogy fogalmam sincs, mennyire működik ez így. Nem tudom, hogy a sok leíró kép, fáziskép mennyire lassítja a tempót, mert a képregény nem úgy működik, mint a film: ott neked pontosan abban a másodpercben kell látnod azt a képet, hallanod azt a hangot, mint amikor a rendező, operatőr, vágó beléd diktálta. A képregény ezzel szemben egy demokratikusabb forma: ha sok a szövegnélküli, egymáshoz hasonló kép, nem feltétlenül egy Tarr-Jancsó-stb.-hatás alá kerülünk, hanem gyorsabban lapozunk. Vagy, ha olyan vagy, mint én, akkor töröd a fejed azon, hogy mi a különbség a két nézet között, miért szükséges ez, mit akart mondani a költő – ami megint csak kizökkent. Akárhogy is, ettől még sikerült lekötnie, hangulata belém ragadt, szóval elképzelhető, hogy sikerült elérnie hatását – én már nem tudom.
Aubin havas rajzai jól eltaláltak, érdekes volt nézegetni, hogyan oldja meg a feladatát fekete-fehérben – gondolom sok havas tanulmányrajzzal kezdte a munkát, mert látszik, hogy egységes koncepció szerint vezette végig a paneleket. Azért meg kell jegyezni, hogy mégsem találtam hibátlannak, időnként nehéz volt eldönteni, hogy valami hóval takart vagy éppen ellenkezőleg. Nem gondolnánk, de mégis igaz, hogy egy tiszta fehér tájnál is sokat segíthet az értelmezésben a színezés.
A képregény legnagyobb erőssége az első harmada. Személyesen is átéltem hasonló helyzeteket. Az ember még valahogy lenyeli, ha szakmai felettese olyan utasítást ad, amivel morálisan nem egyezünk, de ha egy olyan munkáltató (nem felettes) teszi ezt, aki nem jogosult a szakmai munkádba beleszólni és még meg is fenyeget, azt már sokkal nehezebben. Nagyon aktuális, ennek a jelenetnek minden kockája arany.
(Humanoids / Life Drawn, 2019.)
SZZÁ

Grizzly Shark

Nos, ha valaki a címét elolvasva arra gondol, hogy ez micsoda marhaság, nem téved. Ez bizony az. Vegytiszta baromság. Csodálatos.

Ryan Ottley az Invincible és a Pókember rajzolója írta és rajzolta ezt a három füzetnyi blődséget. A stílusa pazar, iszonyatos csonkolásokon és belezéseken ennyit még nem kacarásztam önfeledten. Maga a kötet gyakorlatilag egy egyszeri poén, egy vicc, könnyed kis butaság. 80 oldal csurig töltve irdatlan retinába mászó erőszakkal és agypusztító poénokkal. Azt nyújtja, amit a címe alapján gondolhatunk: erdőben vérengző cápákat. Meg tengeri medvéket – mármint igazi, tengerben élő medvét. Meg turistákat – darabokban – és helyi suttyó keménylegényeket. Vért és beleket, egy kádnyit. Elképesztően abszurd mennyiségben. Némi szégyenérzetet, hogy kontrollálhatatlanul rád tör a röhögés, miközben ezeket a sületlenséget olvasod.

Önfeledt perceket és teliszájas röhögéseket okoz. Szörnyen buta, és szörnyen pihentető.
(Image Comics, 2016)
kóbor