Képeslapok a Plútóról – 1.

Terveink szerint ebben a rovatban/sorozatban találnak helyet olvasmányélményeink rövid, szöveges lenyomatai. Kis kitekintő külföldi kiadványokra, de nem szigorúan arra korlátozva. Nem szeretnénk túl sokat vacakolni vele, szeretnénk közvetlenebb formában tartani ezt a rovatot, ezért már most bocsánatot kérünk, ha túl nagy számban csúsznak be banális szófordulatok vagy – elképzelni is borzasztó! – gondolatok! És mint mindig: kommentben jöhetnek bátran a vélemények.

Kabul Disco, Volume 1

A frankofón képregények angol nyelvű izmosodását jelzi, hogy a belga/francia sci-fikben utazó Humanoids két új alkiadóba kezdett. Ezek közül az egyik a Life Drawn (magyarul kb. Élet Rajz), ami valódi emberek, valódi történeteit mutatja be. “Vissza a Földre” – hirdetik, és komolyan is gondolják, mert a bemutatott emberek és helyzetek a planéta minden szegletéből valók, a történetek is kellőképpen széles spektrumon mozognak.
Nicolas Wild francia képregényes, grafikus 2005-ben egy Afganisztánban betöltendő állás hirdetésére jelentkezett. Ez a képregény – ki nem találjátok – ezt a kalandját meséli el naplószerűen. Inkább anekdotagyűjtemény, mint kerek történet. Persze, kirajzolódik egy időrendben bemutatott történet is, de naplójellege töredelmessé teszi és gyanítom azt is, hogy a szerző szándékosan nem enged be minket túl mélyre a fejébe. Pedig gondolhatná az olvasó, hogy egy éppen célt vesztett ember afgán évei valamilyen szinten revelációval érnek fel. Saját magát sokszor mutatja be amolyan bohócnak, akin lehet nevetni, máskor meg idegesítőnek találjuk őt magát. Sőt, éppen erőssége ennek a képregénynek, hogy nem igyekszik magát jobbnak, bátrabbnak, nemesebbnek bemutatni – pedig ez sok önéletrajzi képregény hibája (pl. Perszepolisz) – hanem éppen ellenkezőleg.
Könnyen olvasható, szórakoztató munka, a rajzok is inkább haladósan készültek. Fő céljuk a közvetítés, nem az elkápráztatás, ennek ellenére a karakterek jól eltaláltak, profi munka. Ezért is zavar a kicsit vastag papír és tartalomhoz képest túl elegáns csomagolás, de a Humanoids mindig is adott a külsőre.
Egy ilyen munkától azt várná az ember, hogy (valós) élethelyzeteken keresztül jobban megismeri az ottani történéseket és sorsokat, amit részint teljesít is. Hamar egyértelművé teszi, hogy ő Afganisztánban a külföldiek buborékában él, tehát minden dokumentarista kísérlet csak fals lenne.
A szerző jelenleg a harmadik köteten dolgozik, én meg már a második kötet felét olvasom. (Humanoids / Life drawn 2018.)
SZZÁ

This One Summer

Ugye milyen jó visszaemlékezni gyerekkorunk legszebb nyaraira? Akárhogyan is, ezek mindig valami rég volt, érinthetetlen és utólag már elronthatatlan emlékként égtek az elménkbe. Egy ilyen nyárról szól Jillian Tamaki és Mariko Tamaki többszörösen díjnyertes, remek ifjúsági képregénye, a This One Summer is.

A történet szerint Rose a képzeletbeli Awago városában vakációzik a családjával. Így megy ez kiskora óta, az apja minden évben kibérel egy házat, ide menekülnek el az egész éves hajtás elöl. Tipikus vízparti kisváros, ami vélhetően csak ilyenkor telik meg élettel. Ide jár nyaralni Windy is, a Rose-nál valamivel fiatalabb lány, akivel gyermekkoruk óta barátnők, és minden évben, menetrendszerűen csak itt, Awago-ban találkoznak. Együtt elfogyasztott, indokolatlan mennyiségű gumicukor, megépített homokvár, végigbeszélgetett nappal és éjszaka – ez a program idén is, a bökkenő az, hogy a lányok már megint egy évvel idősebbek lettek.

Rose és Windy a tinédzserkor küszöbén állnak, annak minden nyűgével együtt. A felnőttek problémái már betüremkednek a zárt világukba, a boldog felszín alatt komoly feszültségek izzanak. Rose édesanyjának újabb gyermek iránti vigasztalhatatlan vágya (és annak sikertelensége) például minden pillanatban ott lebeg, de a szülők veszekedése, vagy pedig az első (plátói) szerelem csúfos kudarca is mind egyre a felnőttkor felé lökdösi a főszereplőket. Akik erről igyekeznek nem tudomást venni: esznek amennyit bírnak, horrorfilmeket kölcsönöznek a helyi tékából, de nagyon úgy tűnik, ez az egész felnőttkor egy olyan dolog, ami elöl nehéz lesz kitérni.

A kötet alkotói unokatestvérek, és jellemzően külön utakat járnak. Jillian a The New York Timesnak és a The New Yorkernek készít illusztrációkat, illetve ő jegyzi a Boundless című graphic novelt, míg Mariko Tamaki dolgozott már a Marvelnek (X-23) és a DC-nek is (Supergirl: Being Super). A This one summer a második közös munkájuk, és ha egy együttműködés ennyire sikeres, talán nem az utolsó. Nincsenek benne nagy megfejtések, nincsenek körömlerágós rejtélyek vagy fordulatok. Szimplán két fiatal lány egyik, talán utolsó közös, gondtalan nyarának édes-keserű krónikája ez. (First Second 2014.)
FD

Head Lopper – The Island of a Plague of Beasts

Barra szigetét ellepték a szörnyetegek, és egy gonosz varázsló az özvegy királynő trónjára pályázik. Szerencsére arra sodródik a címszereplő, tagbaszakadt fehér hajú barbár Norgal, hogy irdatlan szablyájával rendet vágjon a gonoszok közt. Ebből az agyonhasznált felütésből Andrew MacLean író-rajzoló egy roppant elborult és vicces kard-és-mágia fantasyt hozott létre. Norgal egy lépést sem tesz meg utálatos ellensége, Agatha a Kék Boszorkány levágott feje nélkül. Jól is teszi, mert kettőjük civódó párbeszédjei az egyik legkiemelkedőbb hangulati eleme a képregénynek. A másik az eszméletlenül jól eltalált, stilizált képi világ, ami szinte szétpattan a humortól. Ugyan első ránézésre egy tipikusan Mignola-szerű címkével el lehetne intézni, de MacLean önnön jogán is olyan rajzoló, akit érdemes megjegyeznünk. A történetből kifolyólag rengeteg kaszabolásnak leszünk szemtanúi, és Norgal – aki sokszor csak egy hatalmas szakáll egy testen – mozgásfázisainak ábrázolása egy olyan dinamikával ruházza fel a rajzokat, hogy egy filmszerű élményben lehet részünk. Őrülten szórakoztató darab, bátran tegyetek vele egy próbát. (Image 2016.)
kóbor

Masereel, A művészet kiskönyvtára LXV., írta Bortnyik Sándor

Idézet a fülszövegből: “Masereel korunk egyik legnépszerűbb művésze. Fametszeteit az egész világon ismerik, és a művész neve nemcsak e műfaj reneszánszát jelzi, hanem összeforrott a XX. századi társadalmi harcok történetével is. Masereel képregényei a humánum győzelméért küzdő emberek mutatják be az élet számtalan pillanatában.” Nem hallottam róla, míg ezt a kiadványt nem láttam. Cserébe tényleg zseniális. Képregény fametszetekből. (Corvina 1965.)
LL

Dick Tracy – Dead or Alive

Chester Gould világhírű hőse megélt már jó pár feldolgozást. Szegény Warren Beatty-film nem kapott túl sok szeretetet és még Max Allan Collinsnak is sikerült magára haragítani a keményvonalas rajongókat. Miközben a strip megszakítás nélkül, sikeresen fut a mai napig – (Joe Staton és Mike Curtis párosa kiváló munkát végez), a képregényes próbálkozások nem arattak túl nagy sikert – kivétel ez alól a filmhez kapcsolódó három füzet, amit Kyle Baker rajzolt. A stripeket pofás keménytáblás sorozatban összegyűjtő IDW aztán tavaly év végén kihozott egy eredeti, négy füzetes minit. Biztosra mentek, és az Allred-klánra bízták a projektet, akik Rich Tommaso rajzolóval közösen a modern és a klasszikus tökéletes elegyét hozták létre. Dick Tracy rács mögé juttatt egy csalót, aki a város „érinthetetlenjei” közé tartozik, ezért jutalmul kirúgják a rendőrségtől. A korrupt városi vezetés viszont szeretné azt a látszatot kelteni, hogy mindent megtesznek a bűnözés visszaszorítása érdekében, ezért felbérlik Tracyt, és csip-csup ügyekre állítják rá. Így indul a négy füzeten át tartó száguldó tempójú hullámvasút, amit leszámolások, robbanások, kiváló akciójelenetek tesznek még pörgősebbé. A képi világ mondhatni tökéletes, Tommaso a stripek egyszerűségét vette alapul, és adott hozzá egy kis részletességet, finoman egyensúlyozva a határokon. Dick Tracy világa időtlenné vált, ahol a harmincas évek autói mellett megférnek a plazma tévék, a kéz a kézben jár a mobil telefon és a Tommy Gun. Minden panelből süt a képregények és a karakter iránt érzett végtelen szeretet és tisztelet – nagyon könnyen magával ragad olvasás közben. (IDW 2019)
kóbor

Beasts of Burden – Wise Dogs and Eldritch Men

A Burden Hill kisvárosát- és egyben a világot – túlvilági fenyegetésektől megvédő hős állatok története több, mint tíz éve kezdődött, és idén végre folytatás is kap majd, az időközben szuperbefutott és ezért szuperleterhelt Jill Thompson visszatér egy „stafétaátadós” füzet erejéig. Addig is itt van ez a spin-off sorozat, amivel Evan Dorkin író és a sorozat új rajzolója Benjamin Dewey (Autumnlands, I Was The Cat) kiterjesztik a Beasts of Burden világát. Új helyszínen, új főhősökkel vetjük magunkat az kalandba, ami kicsit talán még sötétebb is, mint az eredeti sorozat. Egy egyszerű feladattal indul az egész: a Bölcs Kutyák tanácsa egy csapdába esett tűzszalamandra okozta erdőtüzet fékeznek meg Burden Hill mellett, A környéket azonban hamarosan ellepik a mágikus teremtmények, furcsa csapdákba botlanak, és egy rövid vendégeskedés hatalmas mészárlásba torkollik. Dorkin csúcsfomrában van, a sztori szórakoztató és egy igazi rémtörténet egyben, remek csavarokkal. Dewey kiváló választás volt a rajzoló feladatára, szemet gyönyörködtető képeskönyv-horrort alkotott. A Wise Dogs méltó kiegészítése a BoB univerzumnak, amit új olvasók és régi rajongók egyaránt élvezhetnek. (Dark Horse 2019)
kóbor

Judenhass

Judenhass. Zsidógyűlölet. Dave Sim alapvetése, hogy minden nem zsidó képregényesnek is legalább egyszer meg kell emlékeznie a holokausztról. Ha már a képregény alapját zsidó szerzők jelentik, akik ugyanúgy ott lehettek volna Auschwitzben, Buchenwaldban vagy más táborban kizárólag a származásuk miatt. Erős mondatok Luther Mártontól, Istóczy Győzőtől, Voltaire-től, Churchilltől és másoktól.
Itt letölthető. (Dave Sim: Judenhass, Aardwark-Vanaheim Inc, 2008.)
LL

Feine! – Hagyjatok aludni #2

Tavaly az Alfabéta-díjak előzsűrizésekor akadt a kezembe az első Feine füzet, aminek nagyon tetszik a ceruzarajzos világa, nagy fekete és fehér formákkal, gömbölyű formákkal. Szóval vártam a második füzetet, amit a tavaszi börzén meg is vettem. Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor Alfabéta-jelölésekre kerül a sor, a házi készítésű képregények hátránnyal indulnak a színes-szagosokkal szemben, én mégis nagyon szeretem őket. Nagyon jó olvasni, ahogy nem profik képregényben gondolkodnak és gondolatokat vetnek papírra, vizuális ötletekkel kísérleteznek. A Feinében is vannak egyenetlenségek, de az egészből árad, hogy az alkotója szereti a képregényét.

A Feine! második részében nem kisebb kérdés áll a középpontban, mint hogy mi a művészet és mire való. Van persze rablás is meg gengszterkedés, de mindennek valami egészen más, nem anyagi tétje van. Élni kell megtanulni benne, úgy, ahogy érdemes, hogy sok benne a zene és a művészet. (szerzői 2019)

Szép Eszter

Facebook Hozzászólások