Kedves kis semmiség: Marvel Kapitány

Aranyos, kedves, helyén van a szíve, éppen csak híján van minden élnek, és ennek következtében tökéletesen súlytalan. Ez a legnagyobb hibája a Marvel Kapitánynak, ami viszont pont elég, hogy ne emlegessük egy lapon az igazán jó szuperhősfilmekkel, mindössze elintézzük annyival, hogy korrekt, oké alkotás.

Pedig az ember szeretné kiemelni, szeretné megdicsérni azt a filmet, amit már azelőtt elkezdtek lepontozni, hogy a főszereplőt játszó Brie Larson elejtett volna egy szerencsétlenül értelmezhető megjegyzést. Mégsem lehet különösebben felmagasztalni, mert az egész alkotás egy nagy biztonsági játék, ami egyszerűsít és lekerekít éleket, csakhogy véletlenül se sértsen meg senkit.

Ennek köszönhető az, hogy Ben Mendelsohn ide vagy oda, már megint nem kapunk értékelhető ellenfelet. Miért is kapnánk? A jó ellenfél titka, hogy képes kényelmetlen kérdéseket feltenni. Ez volt a titka Thanosnak, Keselyűnek, Erik Killmongernek. Itt kínosan ügyelnek arra, hogy a néző nehogy egy pillanatig is kényelmetlenül érezze magát – a szexizmust leszámítva, amit azonban nagyon is eltaláltak az alkotók.

De ez utóbbi kevés, hogy elvigyen a hátán egy filmet. Már a 2017-es Wonder Woman filmnél is a történet egyik pillérét alkotta, ami emellett körbejárta az emberiség hajlamát a háborúra. Ez utóbbit a Marvel Kapitány nagyon is könnyedén elintézi. Az igazság akkor is nyilvánvaló, ha a történetben van egy csavar, és ezen nem segít az, hogy Carol Danvers amnéziája bőven elég ahhoz, hogy a karakter sokáig ne kötődjön senkihez, és így a téteket se érezzük.

Pedig közel húsz évvel ezelőtt az X-men Loganjének is volt amnéziája és nem akart kötődni senkihez, csak őt merték sebezhetőnek és esendőnek ábrázolni. Ahogy bizony Diana is esendő és sebezhető volt a Wonder Womanben. Emellett mindkét film árnyaltan kezelt egy konfliktust. A Wonder Womanben Árész háborút szít, de az ember nélküle is hajlamos a pusztításra. Az X-menben mind Kelly, mind Magneto motivációi érthetők valahol, de attól még mindketten képesek ártatlanokat feláldozni a céljaik eléréséért. Az első két Vasember filmben is az amerikai és külföldi ellenfelek egymástól függetlenül rohadékok tudtak lenni, és egyébként a Marvel rendelkezik egy olyan női karakterrel, akiben megtalálhatóak a fent leírtak: Fekete Özvegynek hívják. Persze Marvel Kapitány kicsit más irányt képvisel, és ez rendben is van.

Az viszont már kevésbé, hogy a fent említett kérdések terén a film habcsók-könnyű válaszokat ad, ahogy ezt teszi a Marvel filmek zöme, és igazából itt jön be a másik probléma: a történet olyannyira rutinból hozza a Marvel-formulát, hogy az már egy instant leves megfőzéséhez hasonlít, amit hiába tupíroznak fel kicsit, attól még érződik az ízén. A humor sok helyen igyekszik a Whedon-Gunn filmekét idézni, akkor is, ha nem válik előnyére. Emellett a legtöbb harc tökéletesen súlytalan, mert tudjuk, hogy a hős különösebb testi-lelki sérülés nélkül megússza. A film közben jutott eszembe, hogy a Marvel tényleg hanyagolhatná azt, hogy a hőseit látványosan legyőzhetetlennek ábrázolja, és mielőtt még valaki megjegyzi, ez messze nem itt kezdődött, de kétségtelenül itt tetőzik.

Pedig a filmnek számos olyan apró erénye van, ami miatt az ember szíve szerint megdicsérné. Nagyon aranyos Carol (Brie Larson), valamint Maria barátnője (Lashana Lynch) és annak kislánya, Monica (Akira Akbar) hármasa (és basszus, ennyi idő után végre kapunk Monica Rambeaut!) Annett Benning tudósnő karaktere nem első a zsánerben, de kevés jelenete ellenére kétségtelenül az egyik leghitelesebb. Emellett nagyon szép a tisztelgés Stan Lee előtt.

És az is bennem van, hogy igen, számos kislány most Marvel Kapitánynak öltözik, és ez megint olyan, ami miatt szeretném jobban szeretni ezt a filmet. De ezt nem tudom úgy, hogy végig azt érzem, hogy a Marvel filmekre elég rendesen ráférne a vérfrissítés.

Kár, hogy az internet jórészt attól fog visszhangozni, hogy a film azért rossz/jó, merthogy nő a főhőse, és így értékelhetetlen/hibátlan, aki meg mást mond, az libsi/szexista bunkó. Kár, hogy manapság az identitáspolitika annyira ránőtt a filmek megítélésére, hogy az emberek többet pörögnek egy karakter nemén, minthogy a történet döccenőivel foglalkozzanak. Kár, hogy egyik félnek hiába magyarázzuk, hogy ha huszonöt fehér férfi mellé odaengedtél öt fekete nőt, akkor nem küldtél ki senkit, a másiknak meg hogy pont az esendőség tesz szerethetővé minket, és ez nemtől függetlenül igaz. Kár, hogy ezt már kénytelen voltam megírni a Marvel Kapitány kapcsán, holott egy külön cikket érdemelne.

A Marvel Kapitány olyan, mint moziban megnézni egy kilencvenes évekbeli sorozat átlagos epizódját, amit nagy költségvetéssel forgattak. Persze, hogy megnézzük, már csak megszokásból is, de nem marad sokáig velünk. Ez nem azt jelenti, hogy Marvel Kapitányra nincs szükség. Ez azt jelenti, hogy többet érdemel.

Stan Lee cameó: ez bizony csillagos ötös, és nem fogom elárulni, miért.

Facebook Hozzászólások