Kalyber Joe: Angyalok a pokolban #2

Pilcz Roland egyre népszerűbbé váló saját gyártású sorozatának harmadik részében főhősét szócsőként alkalmazva, a közönségének szóló kikacsintás keretében így jellemzi saját művét: „Az alapgondolatom az volt, hogy direkt hagyjak fel a klasszikus, jól bevált történetvezetési stílusokkal. Egyes jeleneteket szándékosan komolyra veszek, míg más részeknél kimondottan blőd hangvételt alkalmazok. Pont, mint az élet, nem?” Igaza volt az ott leírtakban, hiszen a Kalyber Joe képregény egyik fő erénye valóban a humor és a dráma közti hatásos, mindennapi életünkre is jellemző egyensúly megteremtése. A „jól bevált történetvezetési módszereket” azonban – még ha célja is lett volna – nem sikerült felrúgnia. Szerencsére.

A fönt idézett, 2008-as Álmodozók óta sok minden változott Kalyber világában. Az azóta elindult, és a novemberben megjelent második füzettel le is zárt „Angyalok a pokolban” ciklus kevesebb popkulturális utalást tartalmaz, azonban sokkal letisztultabb, átláthatóbb, ezáltal szórakoztatóbb cselekményvezetéssel operál. Hőseinket egy festmény holt királyok kincsének nyomára vezette, ám az út rögös, veszélyes és embert próbáló. Az előző epizód Indiana Jones-os, trópusi kalandozós, sűrű akciókkal, üldözéssel, zuhanással tarkított cselekményét egy kemény sivatagi zarándokút váltja fel az Angyalok a pokolban második, most megjelent részében. Kal, Kay és Hugo a sivatagban tevegelve kezdenek kifogyni a vízből, elvesztik a kincshez vezető ösvényt és egy szörnyű homokvihar is próbára teszi őket. Meglepő elszántsággal, vakon követik a Majomkirály sírjáról szóló utasításokat, az életüket kockáztatják az anyagi javakért, a halál torkából megmenekülve Kay és Kal azonban ismét bölcsebbé válnak együtt.
Egyiptomi helyszínek, tevék és fáraók ide vagy oda, az Angyalok a pokolban #2 történetvezetése leginkább Karl May tesztoszteronnal dúsított vadnyugati fantázia sztorijait juttathatja eszünkbe, mikor Old Shatterhand és a többi legyőzhetetlen hős fizikai tűrőképességeik határait feszegetve vándoroltak a prérin. A víz elfogyott, lovukat már rég megették, egyetlen reményük a szerencséjük, és az egymásban vetett hitük.

Az eddig megjelent öt Kalyber képregény képi világát az egyre részletesebbé váló emberábrázolás jellemzi, a karakterek azonban az új epizódban is megőrizték szerethető, néhány vonalból felépülő, jellegzetes jegyeiket, bár az alkotó nem következetes; oldalról oldalra változik a kidolgozottság, ugyan közel sem olyan zavaróan, mint az első két kötetben, ám még mindig van mit csiszolni. Az előző füzet arra engedett következtetni, Pilcz Roland kissé belefeledkezett a digitális színezés és effektezés csodáinak és lehetőségeinek végtelen tárházába, és az új füzet olvasásakor is inkább az egérrel, mintsem a tollal való kísérletezés hatása hagyhat nyomot a figyelmes olvasóban. Kevesebb digitális erőfitogtatás jót tenne az egyszerű-nagyszerűségével hódító képi világnak, a közvetlen hangulatnak!

Az Angyalok a pokolban második része egy fontos dologban különbözik minden korábbi Kalyber kötettől. Eddig a dráma, romantika, humor és akció jelenetről-jelentre való váltakozása jellemezte a történetvezetést, ezúttal mindez mintha panelről-panelre történne. A legelkeserítőbb, legkilátástalanabb helyzetet is egyből humorral oldja fel a szerző, hogy a túlzott jópofáskodásnak ismét egy izgalmas, akciódús fordulat vessen véget. A jól megszokott, , pehelysúlyú férfibölcselkedés a szabad ég alatt ezúttal sem hiányozhat, ez már a sorozat egyik védjegye.

Hibák vannak tehát a műben, de mi sem természetesebb egy ilyen magabiztosan járt út ennyire korai szakaszában. Az olvasmányélmény még így is kitűnő, a sorozat pedig epizódról epizódra rohamosan fejlődik, mind a rajzok, mind pedig a történetmesélés terén. Ez még azonban nem magyarázza a siker titkát. Az egyes hazai képregények szörnyű hiányosságait az újító szándékkal, a kísérletező kedvvel szokás mentegetni. Pilcz azonban véletlenül sem adna erre okot, meglehetősen klasszikus, sőt romantikus alapkonfliktus ugyanis az egzotikus tájakon való kincskeresés. Az író-rajzoló hősei halált megvető bátorsággal mentik meg egymást a veszélyhelyzetekben, a földi javakat félredobva ismét gyakorlati tapasztalatokkal szerzett bölcsességekkel lesznek gazdagabbak, barátságuk erősödik, és persze minden jó, ha vége jó. Mi menti meg Kalybert attól, hogy úgy süppedjen közhelyekbe, mint Hugó a futóhomokba? Maguk a remek érzékkel összeválogatott klisék, és annak a varázsa, hogy ezt magyarul, magyar alkotótól, színes nyomtatásban tarthatjuk a kezünkben. Van ugyanis egy sajátunkként szeretett, hazai képregényhősünk, aki kincsek után kutat, van egy vakmerő és egy kelekótya haverja, együtt messzi tájakon kalandoznak, öreg bölcstől kérnek tanácsot, festmények, medálok, varázskönyvek szegélyezik útjukat. Jól ismert típusfigurák, jól ismert történeti elemek köszönnek vissza legendás filmművészeti és irodalmi alkotásokból. Kit érdekel, hogy mindezt külföldi fazonok már jóval korábban és jóval nagyobb bevétellel véghezvitték, ha Pilcz úgy ötvözi a Star Wars és az Indiana Jones legizgalmasabb mesei elemeit, ahogy előtte soha senki? A hangsúly itt a hazai szellemi és piaci terméken van. A kalandok színtere a nagyvilág, a magyar íz azonban végig érezhető. Ez vezetett ahhoz az eredményhez, ami az ötödik füzet megjelenése után bizonyosan látszik, és tagadhatatlan. Megszületett egy olyan magyar képregényhős, egy olyan hazai sorozat, amire sokan vártunk, amire voltak már mesterséges és önálló próbálkozások, ám egyelőre Kalyber Joe az egyetlen olyan „újkori” képregénykarakter, aki kiállta az eltelt néhány év, és a piac viszontagságainak próbáját. Ez immár nem csak egy bátor kezdeményezés; Kalyber Joe áttört egy bizonyos képzeletbeli gátat, és megnyitotta az utat a populáris, de nem igénytelenül kommersz, a könnyeden szórakoztató, mégsem hiteltelen akciókkal vagy olcsó poénokkal bélelt alkotások számára. A Kalyber Joe érték, biztos pont a hazai képregények között. De merre tovább?

A szerző egy panel erejéig mintha ismét értő rajongóihoz szólna: „Talán túl messze kerültem a valóságtól?”. Kalyber a füzet végén egy, a kalandjai kiindulópontjának helyszínéül szolgáló Headstone felé tartó buszjáraton távozik. Vajon meddig bírja ki szerző és főhőse egzotikus tájak, femme fatale-ok, titokzatos rejtvények, értékes kincsek nélkül? Reméljük a főiskolai témához való visszatérés csak új kezdőpont egy még őrületesebb kaland elindulásához, nem pedig visszalépés az első kötet már rég felülmúlt minőségi szintjéhez képest. Hősünk akkor van ugyanis elemében, mikor a legtávolabb jár a realitástól; Kalyber az űrben? Egyszer még ez is megeshet!

Sápi Márton 2009. december 14.

Facebook Hozzászólások