Jurassic World

Jurassic-World-Mosasaurus
Az első kép, amit a filmből látunk, egy tojásból kikelő dinoszauruszfióka. Semmi extra, az első rész felütése kicsit baljósabb volt, ugyanakkor több szempontból is a helyén van, hogy az új rész legfőbb ellenfelével így találkozunk először. A második kép, amit a filmből látunk, először egy dínólábnak tűnik, majd kiderül, hogy egy madárhoz tartozik. Ez viszont határozottan jópofa minden tekintetben. Ezzel a két első képpel a film ki is jelöli az irányt, ugyanis a történet központjában mégis csak az áll, hogyan viszonyulunk mi, emberek a dinoszauruszokhoz. Nemcsak az őslényőrültek, hanem a laikusok is, kicsik és nagyok egyaránt.

Ugyanakkor a történet főhőse, a tízéves Gray Mitchell (Ty Simpkins) nagy őslényőrült, kívülről fújja az összes felfedezett dinoszaurusz rendszertani besorolását, és lelkesen nézi dinós diáit, mielőtt az anyja finoman jelezi, hogy ideje készülődniük. Nem mellesleg, ez a film harmadik képe. Gray kimondottan lelkes, mivel készülnek meglátogatni a Jurassic World állatkertet, ami az eredeti Jurassic Park továbbfejlesztése. Bátyja, Zach (Nick Robinson) már kevésbé, ugyanis nagykamaszként sokkal inkább érdeklik a lányok, akiket aztán vagy nem mer megszólítani, vagy nem találja velük a hangot. Nem kimondottan tölti el örömmel, hogy pesztrálnia kell öccsét, akit egyébként őszintén szeret, csak hát éppen tinédzser, aki nem kimondottan örül a ráháruló felelősségnek, de ha arról van szó, maradéktalanul meg tud neki felelni.

Jurassic-World-Zach-Gray
Bár az állatkert nem csak a szupergazdagok számára elérhető – ahogy azt az elhunyt John Hammond is szerette volna –, a két testvér mégis kiváltságot élvez, ugyanis a park igazgatója Claire nénikéjük (Bryce Dallas Howard). Claire a munkájának él, a családja rovására, amiért nővére gyakran megmossa a fejét. Noha ugyan a mai világban mindenkinek magának van joga eldönteni, bevállal-e gyereket vagy sem, Claire-t annyiban mégis jogosan éri a bírálat, hogy unokaöccseit maximálisan elhanyagolja. Igaz, magánélete sincs nagyon, próbált összejönni a raptorok öntörvényű idomárával, Owen Gradyvel (Chris Pratt), hogy az első randi teljes kudarc legyen. Pedig Owen kifejezetten „Menő Nagybácsi” alapanyag, hiszen rátermett, bátor, kalandvágyó, és képes egyszerre négy raptort irányítani.

Van valami érdekes és szeretetreméltó abban, hogy a főszerep ezúttal dinoszauruszrajongó kölyköké. Az első részben ugyanis a központban az adaptációban gyermekgyűlölővé tett Alan Grant állt, míg a másodikban a cinikus, kiégett, a park koncepcióját teljes szívéből megvető Ian Malcolm. A gyerekek ezekben többnyire csak koloncok voltak, akiknek a történet vége felé dobtak némi csontot, ami többnyire hiteltelen volt megvalósításban. Most azonban pont a gyerekeké a főszerep, és ez fontos, elvégre kölyökként egykor mind rajongtunk a dínókért, lenyűgözött a nagyságuk és őszintén csodáltuk őket.

Jurassic-World-Claire-Owen
Persze, a karakterek zöme tudatosan a spielbergi toposzokat idézi meg, amik közé a világra rácsodálkozó gyerek ugyanúgy beletartozik, mint a „család a legfontosabb” tanulság, az igyekvő, de esetlen felnőttek, valamint a profithajhász, inkább ellenszenves, semmint gonosz antagonista. Ugyan Zach és Gray hitelesebb karakterek, mint Claire vagy Owen, a film összességében mégsem rosszabb felnőttek terén a régi alkotások felhozatalánál. Lowrey és Vivian, a park két technikai irányítója például comic relief mivoltuk ellenére jóval életszerűbbek a korábbi mellékszereplőknél, akiknek feladata többnyire az volt, hogy őslények által felfalassanak.

Azonban mégsem a karakterek vagy az egyébként egyszerű történet viszi el a hátán a filmet. No, nem is kizárólag a dinoszauruszok vagy a látvány, hiszen az utóbbi években megannyi kiváló őslényes ismeretterjesztő sorozat készült a BBC gondozásában. A rendező Colin Trevorrow (Kockázatos túra) és Rick Jaffa – Amanda Silver forgatókönyvírópárosa (Majmok bolygója: Lázadás) becsületesen végiggondolják, hogy hogyan nézne ki egy ilyen vidámpark és miként viszonyulnának hozzá az emberek egy idő után.

Indominus Rex
Kimondottan ötletes például a dínókölyköket felvonultató simogató, valamint a Mosasaurus medencéje. A film egyébként többször utal vissza okosan az első, eredeti részre, olykor továbbgondolva, máskor intelligensen tisztelegve, és csupán az egyiknél éreztem, hogy ennek gyakorlati téren semmi értelme, de egyébként az is nagyon tisztességesen kigondolt homázs volt. Érdekes az is, hogy bekerültek olyan elemek is, amik egy joggal kikukázott forgatókönyvben szerepeltek (hibrid dínó, katonai célra használt velociraptorok), de megtalálták a módját, hogy ezek beleférjenek a Jurassic Park világába, és kellőképpen körüljárják ezeket a témákat. Emellett okosan, bár nem szájbarágósan érintik azt is, miért úgy néznek ki a park állatai, ahogy, és mennyire tekinthetők dínóknak.

Tévedés ne essék, a film nem tökéletes. Akadnak döccenők, amik a hollywoodi látványfilmek sajátjai, így például a statiszták olykor hajlamosak genetikailag módosított lemmingek módjára viselkedni, ha ezt kívánja meg a feszültség és forgatókönyv. A történet maga egyszerű, a karakterek zöme pedig maximálisan asszisztál hozzá. Ami a kilencvenes évek családi kalandfilmjeinek hibái voltak, azok itt is megtalálhatók. Ezeket azonban a fent említett mondanivaló és a humor ellensúlyozza.

Jurassic-World-Raptors
Mert igaz az, hogy az embert sokszor az érdekli, hogy valamiből jóval többet kapjon, még
ha ezzel a lényeg is veszik el, ami pont a folytatások rákfenéje. És van valami gyönyörű abban, hogy a fináléban a hollywoodi elvárások és ez a mondanivaló nem csak összecsap, de egyben össze is fonódik. De igazából ezt nem is kell (bele)látni ahhoz, hogy újra hétéves gyerekként élvezzük azt a jelenetet.

Ezt pedig nem sok filmnek sikerült elérnie az utóbbi időben.