JOKER – Nem Joker

Ha minden igaz, az új Joker graphic novel (ami eredetileg minisorozatnak készült) már azelőtt kész volt, hogy A sötét lovagot bemutatták volna, de a kiadó várt kicsit a megjelentetésével, hogy a film keltette hisztériahullámokat maximálisan meg tudja lovagolni (apropó, marketingszempontból ez egy 10 pontos képregény – csont nélkül). Minthogy a kötet pár hete jelent meg, és még nincsenek róla eladási statisztikák, csak találgatni lehet, hogy a DC spekulációja mennyire volt kifizetődő, de az első visszhangok alapján nagyon is. Persze ha valamit ilyen jól pozícionálnak, szinte ténylegesen nehéz megbukni vele – még akkor is, ha a színvonala egyébként nem feltétlenül indokolja a körülötte kialakult hype-ot. A Joker Brian Azzarello kísérlete arra, hogy modernizálja a Bűn Bohóchercegének figuráját, és – ahogy tette azt a kiadó másik nagy gonoszával a Lex Luthor: Man of Steelben – olyan oldaláról mutassa be, amilyenről eddig még nem láthattuk. Ebben kétségkívül sikerrel is jár, a kérdés már csak az, hogy milyen áron? Meddig lehet modernizálni egy karaktert úgy, hogy az még felismerhető, és legalább a gyökerekhez hű maradjon?

Jokert hosszú idő után kiengedik az Arkham Elmegyógyintézetből, miután megállapítják, hogy végleg kigyógyult őrületéből. Hogy hogyan jutnak erre a következtetésre, az jó kérdés: egy olyan kérdés, amit nem lehet megválaszolni, így Azzarello inkább meg sem próbálja, ez az ijesztő képtelenség pedig egyáltalán nem rossz felütés egy olyan városban játszódó történethez, amelynek utcáit őrültek járják, és ahol bármi megtörténhet. Jokerért egy piti gengszter, Jonny megy el Arkham elé, és gyorsan a jobb kezévé válik arra való kegyetlen, mindenen és mindenkin átgázoló törekvésében, hogy visszaszerezze rabsága alatt szétszaggatott, és mások kezébe került birodalmát. Útját vérfürdő övezi, az olvasó pedig hiába várja a város sötét lovagját, hogy megnyugvást hozzon – nem hoz.

Ugorjuk át gyorsan azt a részt, ahol a kötetet kontinuitási szempontból vizsgáljuk, korábbi Joker-sztorikkal vetjük össze, vagy a karaktert a Heath Ledger által megformált verziójához mérjük – bármily kézenfekvő is a hasonlat, nincs sok értelme, hiszen egyértelmű, hogy ennek a képregénynek teljesen önmagában kell megállnia a helyét, már csak azért is, mert az alkotók szerint abszolút semmi köze nincs az új műnek A sötét lovaghoz. A gond Jokerrel az, hogy nagyon nehéz újat mondani róla: az elmúlt 70 évben megszámlálhatatlanul sok inkarnációja volt már, a Batmant bosszantó pojáca bohóctól kezdve a teljesen őrült, pszichotikus gyilkosig, vagyis Azzarello szinte lehetetlenre vállalkozott, és beleadott apait-anyait. Végül az eredmény annyira új lett, hogy már alig emlékeztet a Bűn Bohóchercegére. Mert mozogjanak Joker verziói bármily széles skálán, bizonyos alapvető tulajdonságjegyeit mégis érintetlenül kell, illetve kellett volna hagyni ahhoz, hogy az maradjon, aki.

Ebben a sztoriban Joker egyszerűen egy kiszámíthatatlan, brutális állat, aki vissza akarja szerezni egykori birodalmát riválisaitól, és ez a vérszegény motiváció bizony egyenlőségjelet tesz ő, és bármilyen átlagos pszichopata gengszter közé. Merthogy rémtetteit, gyilkosságait racionális okokból követi el, nem akarja bizonyítani, hogy a világ értelmetlen vagy őrült, nem céltalanul, maga szórakoztatására teremt káoszt, pusztán a bosszú és a területszerzés érdekli, és hiába állítja, hogy számára a pénz csak eszköz és nem cél, ha cselekedetei pont az ellenkezőjét látszanak alátámasztani. És ami még fontosabb, nincs stílusa, megjelenése, színpadiassága (mindössze néhány szóviccet puffogtat el), gyilkosságainak nincs groteszk, gonosz humora, nem kombinál, nem manipulál, csak megy előre, és öl, mint egy robot. Már első jelenete is, amiben dühösen bemutat az Arkhamnak, rendkívüli módon karakteridegen, bármilyen tágan értelmezzük is azt a karaktert. Igaz, tettei borzalmasak, Azzarello nem fogja vissza magát a brutalitást illetően, de ez Jokernek csak az egyik oldala, ami a másik, ezt ellensúlyozó bohócén nélkül súlytalan és jellegtelen marad. Vagyis húzzuk ki a képletből a fehérre meszelt arcot, a felvágott, vigyorgó szájat (tehát a szimpla külsőségeket), és kapunk egy Joe Smith-t, aki ugyan ijesztő, kiszámíthatatlan, kegyetlen és kétségkívül totális pszichopata, csak nem igazán Joker (inkább hasonlít egy kissé leegyszerűsített James Cagney-re a Megszállottságból), és (ez pedig bizony kiábrándító) még csak nem is feltétlenül őrült, mindössze egy pszichopata a sok közül. Az erős karakter hiányában pedig marad a történet, ami viszont önmagában túl lapos és klisés ahhoz, hogy lekösse az olvasót.

A címszereplő Batmannel való kapcsolata is felületes és kidolgozatlan – Azzarello luthoros minijében éppen az volt olyan nagyszerű, hogy rátapintott a vállalatmogul és az Acélember sajátos viszonyára, pedig bizony tény, hogy az ő kettősük feleannyira sem érdekes, mint a Sötét Lovagé és Jokeré. A Bohócherceg ugyan többször is állítja, hogy Batmanért tesz mindent, hogy az ő figyelmét akarja felhívni magára, de ha ez igaz volna, ennél sokkal gyorsabb és egyszerűbb módot is találna rá, így a képregény ezen a téren is következetlen marad (viszont Batman jelenlétének éreztetése, és rövid, de annál mellbevágóbb szerepe kifejezetten jól eltalált). És így, hogy a kilencedik művészet leghíresebb karakterei közül e kettőnek a kapcsolatát fájdalmasan kiaknázatlanul hagyta, Azzarellónak két lehetősége maradt: vagy Joker szempontjából meséli el a sztorit, vagy választ egy másik karaktert, aki a gyilkos bohóc mellett idegenvezetőként működik. Nyilván az előbbi lett volna érdekesebb és izgalmasabb: lásd az Arkham Elmegyógyintézetet, amiben Grant Morrisonnak és Dave McKeannek sikerült érzékeltetnie Joker tébolyát, de Azzarellónak nem volt bátorsága hozzá, hogy a mű formanyelvét a karakter vérben és erőszakban forgó őrületéhez igazítsa, és valami igazán mellbevágót, eredetit és felkavarót teremtsen. Így maradt a megalkuvás a kísérő Jonny személyében, akinek köszönhetően ismét csak kívülről figyelhetjük a címszereplő ámokfutását. Ráadásul Jonny nem egy különösebben érdekes, és főleg nem kellően megalapozott, sőt, mondhatnánk, hogy kifejezetten lapos figura. Egyetlen célja, ismertetőjele, hogy nagymenő akar lenni, és bár Azzarello megpróbálja ábrázolni a Jokerhez való hozzáállásának változásait, azok többnyire indokolatlanok, felszínesek maradnak.

Ami a többi karaktert illeti, azok általában csak mutatóba vannak. Azzarello láthatóan igyekezett realisztikusan, vagyis a Christopher Nolan-féle denevéruniverzum szabályainak megfelelően újraértelmezni a Batman mítosz néhány egyéb szereplőjét, és ez ugyan sikerült neki, az eredmény (akárcsak a címszereplő esetében) mégis kétes értékű. A Rébusznak vigyorgó, tetovált sántaként például semmi konkrét szerepe, csak felbukkan egy-két oldal erejéig, hogy a jámbor képregény-rajongó örüljön neki, Krok egy mélységesen sztereotip nagydarab, agyatlan néger rosszfiú lett, ami, akárhonnan nézzük is, a legötlettelenebb, legkézenfekvőbb megoldás a figura esetében (ironikus, hogy Azzarello Batman-sztorijában, a Broken Cityben egy ide sokkal inkább illő Krokot láthattuk – aki viszont ott pont kilógott a sorból). A Pingvin nagyjából maradt, aki volt (bár, hogy miért hívják Abnernek, az rejtély), akárcsak Kétarc, és még ő a leginkább érdekes a másodhegedűsök közül, mind karakterét, mind szerepét illetően – ám csodára itt sem érdemes számítani, hiszen ő is csak egy legyűrendő akadály Joker számára a város feletti hatalomhoz vezető úton.

Lee Bermejo, Azzarello egyik állandó rajzolójának képi világa legalább kellően magával ragadó, még ha messze nem is tökéletes. Mert ugyan a gesztusok és mimikák ábrázolásával fantasztikus munkát végez, minthogy minden pillanat, minden érzelem tökéletesen, szerepének megfelelően van kihangsúlyozva, és a változatos panelkezelés is meglepően jól szolgálja a cselekményt látszólagos kaotikussága ellenére, de Joker és Gotham esetében már nem beszélhetünk ilyen eredményességről. A Bohócherceg szeméből hiányzik az az őrület, ami a legtöbb, igazán jól sikerült képregényben a figura vizuális megjelenésének sava-borsát adja az itt is látható tébolyult vigyor mellett, a Sötét Lovag városa pedig sajnos mentes minden markáns karakterisztikától. A helyszínek leginkább Chicago egy lerobbant külvárosára emlékeztetnek, jellegtelen, koszos tömbökkel, dokkokkal és gyártelepekkel, semmi igazán gótikus nincs bennük (ugyanakkor a város modern, csillogó felhőkarcolókkal teli inkarnációja sem jelenik meg). Ráadásul Bermejo megosztotta a kihúzói teendőket Mick Grayjel, ami furcsán eltérő (hagyományos és számítógépes módszerekkel készült) oldalakat eredményez, és bár ez a rajzoló szerint kreatív koncepció volt, olvasás közben inkább zavaróan, mint figyelemfelkeltően hat.

Azzarello és Bermejo graphic novelje egy bár sötét és brutális, de sablonos bűnügyi történet, főszerepben egy kegyetlen tucatgengszterrel, akiről valamiért el kellene hinnünk, hogy ő Joker. Hiába hát a nagy felhajtás, a képregény nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, hisz nem hogy a nagy klasszikusokkal nem lehet egy lapon emlegetni, hanem szigorúan önmagában véve is legfeljebb egy erős közepesre elég. Messze nem olyan nyugtalanító és elgondolkodtató, mint A gyilkos tréfa, közel sem olyan látványos és zavarbaejtő, mint az Arkham Elmegyógyintézet, és az ezekben megtalálható kreativitás és eredetiség helyett egy jóval butább eszközzel, a brutalitással próbál hatást elérni. Legnagyobb erénye, hogy jókor jelent meg, így neki is jut valami A sötét lovag sikeréből, de senki ne hagyja magát átverni: ha egy évvel később vagy korábban kerül a boltokba, tizedennyi figyelmet nem kapott volna.


Megjelenés: 2008 (DC Comics)
Történet: Brian Azzarello
Rajz: Lee Bermejo

Olórin, 2008. november 25

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: