JLA: Earth 2

Ha mindig is kíváncsi voltál arra, hogyan lehet az, hogy a szuperhős-képregényekben állandóan a jók győznek, akkor a JLA: Earth 2 a neked való történet. De ha csak olvasni akarsz egy piszkosul jól megírt, ötletes és látványos sztorit a DC legnagyobb hőseiről, akkor szintén. Merthogy Grant Morrison képregénye mindkét szempontból tökéletesen működik, és bár a JLA-nél eltöltött idejének megkoronázása előbbitől lesz igazán egyedi és érdekes, utóbbi sem elhanyagolható tényező. Ez a graphic novel az író egyik utolsó munkája volt, mielőtt (ideiglenesen) átpártolt a Marvelhez, és belefogott minden idők egyik legnagyobb becsben tartott, több mint hároméves X-Men sztorijába – és ez a történet, ami a CSA (Crime Syndicate of America) első Zero Hour utáni megjelenését mesélte el, színvonalát tekintve bizony keményen állja a sarat Morrison említett mutánssagájával.

A hős Alexander Luthor megszökik a CSA gonosz világából – egyenesen a DC mindenki által ismert mainstream univerzumába , ahol átveszi ottani gonosz énjének helyét, és a JLA segítségét kéri. A csapat épp egy különös, az alternatív világok közti határok átlépését bizonyító repülőgép-katasztrófát követően szembesül Luthor kérésével: térjenek haza vele, és adjanak neki 48 órát, hogy segítségükkel megreformálja saját univerzumát, és felszabadítsa azt a JLA gonosz mása, a CSA tagjainak elnyomása alól. Csakhogy egy világot megváltani nem is olyan könnyű, ráadásul míg hőseink ezen fáradoznak, hódításra éhes ellentétpárjaik átkerülnek az ő, szinte védtelenül hagyott univerzumukba, ahol azonnal iszonyatos pusztításba kezdenek.

Morrison az Earth 2-ben a Crisis on Infinite Earths előtti multiverzum-elméletet, és a Zero Hour előtti antianyag-univerzum koncepcióját kombinálja, és bár ez a folytonosság szempontjából alighanem kissé sántít, a képregényben annyi ötlet van, hogy efelett könnyen szemet lehet hunyni. Az elsődleges írói bravúr a két világ szabályainak bemutatása, ami egyben metaképregényszerűen magyarázatot ad arra, hogy lehet, hogy a DC képregényeiben mindig győznek a jók. Ez itt egy egyetemes törvényszerűség, s mivel a CSA univerzuma pontosan ellentéte annak, amiben hőseink élnek, ott meg folyton a gonosz kerekedik felül, s a létezés így kerül egyensúlyba – Morrison ezt ugyan nem mondja ki teljesen nyíltan (hiszen nem bagatellizálhatja el a DC újabb és újabb szuperhős-válságait), de így is nyilvánvaló mindenki számára, aki elmúlt kétéves. És az író igyekszik is alaposan, hogy a két ellentétes világ fennállásának e furcsa status quo-jából történet szintjén is a lehető legtöbbet hozza ki. A hősök jócselekedetei az elnyomáshoz, bábpolitikához és megvesztegetéshez szokott világban pillanatok alatt eredménytelenül elenyésznek, és épp ilyen könnyen és gyorsan tehetők jóvá a CSA által Washingtonban okozott monumentális károk.

A karaktereket illetően Morrison leginkább a CSA tagjait illetően brillírozik. Superwoman, Wonder Woman egy szexuálisan agresszív, Jimmy Olsen megalázásában örömét lelő megfelelője nem más, mint Lois Lane, Thomas Wayne, Owlmanként saját, rendőrfőnök apja ellen harcol, miután testvérét, Bruce-t és anyját gyerekkorában megölte egy zsaru, Superman gonosz tükörképe, Ultraman pedig minden morális gátlás nélkül használja roppant erejét, és brutális szerelmi háromszöget zár be két említett társával (ez utóbbi különösen élvezetes, és helyenként vicces motívuma a képregénynek). De az „igazi” hősöknek is vannak nagyszerű pillanataik: Luthor kérése megosztja a csapatot, Aquamen és J’onn hátramaradnak, Batman pedig a rá maximálisan jellemző gyakorlatiassággal söpri (először) félre az alternatív világ megmentésének ötletét. Morrison egyébként igen kreatív módot talált a két világ közti utazások intézésére, amik így nem egyszerűen szükséges részei, hanem előmozdítói a cselekménynek.

Közben hiába is várunk az egymás ellentéteit képező hősök és gonoszok összecsapására: nincs Superman-Ultraman, Batman-Owlman küzdelem, Morrison szokása szerint nem a könnyebb utat járja, de így is képes egy olyan monumentális finálét zúdítani az olvasó nyakába, hogy szeme-szája eláll tőle. Ehhez kapunk még egy elegáns, teljesen logikus és jól felépített fordulatot (avagy ki a sztori igazi gonosza), és különösen említésre méltó a slusszpoén is: képes happy endként megetetni velünk azt, hogy a CSA világában minden visszaáll a normál (vagyis gonosz) kerékvágásba. Egyszerűen azért, mert kijelenti, hogy ott ez a dolgok rendje.

Az Earth 2-t Morrison egyik visszatérő alkotótársa, Frank Quitely rajzolta, és szerencsére képei jóval letisztultabbak, mint az ezt követő New X-Menben voltak. Bár a távol-keleties arcok így is szokásosan gumósak, göröngyösek és háromdimenziós földrajztérképeknek tűnnek, az akciók lélegzetelállítóan dinamikusak és részletgazdagok, és viszonylag sűrűn futunk bele nagyszabású, kétoldalas képekbe is, amik már-már Bryan Hitch Authorityjának sokat emlegetett szélesvásznú élményét idézik meg. Emellett kreatív a panelelrendezés (ld. például a Wayne rendőrfőnök elleni merényletet) és szépek a színek is. Minden együtt van egy tökéletes szórakozáshoz.

Megjelenés: 2000
Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitely

Olórin, 2009. június 2.