Hush Visszatér – A szegény ember Gyilkos tréfája

Aki végigolvasta Jeph Loeb és Jim Lee „Hush” című Batman-történetét, ahhoz, hogy megértse a komplex detektívkaland összes elemét, nem ártott rendelkeznie némi előismerettel a denevérember világát illetően, különben könnyedén elveszhetett a kapkodva elregélt cselekmény és a tucatnyi mellékszereplő – egészen az erőltetett leleplező jelenetig – átláthatatlan dzsungelében. A „Hush” azonban a veterán Batman-rajongókban is számtalan megválaszolatlan kérdést hagyott maga után, nem beszélve a nyitva maradt konfliktusok soráról, mely megadta az esélyt az íróknak, hogy mindezt kiindulási pontként használják új képregények megalkotásához. A „Hush visszatér” ezeket a nyitott kérdéseket és konfliktusokat veszi alapul, mintha az író, A. J. Lieberman sem értette volna meg az előzmény szerzőjét, és maga is csak a válaszokat keresné, együtt az olvasóval. Sajnos azonban kétszer kilencven oldal sem elég ezek megtalálására, így az olvasó tisztességes befejezés és magyarázat nélkül marad a „Hush” által megalapozott és a „Hush visszatér” által csak tetézett logikátlanságokkal és értelmetlenségekkel szemben.

A Loeb-Lee páros bankot robbantó, nagyobb füsttel, mint lánggal égő bombája folytatásért kiáltott 2003-ban a tengerentúlon, és 2007-ben itthon is, mikor a Képes Kiadó szárnyai alatt, három kötetbe osztva jelent meg. Az itthoni eladási adatokról keveset tudni, azonban az eredetileg „Pushback” címen, a „Gotham Knights” sorozatban közölt 6 részes sikere az Egyesült Államokban meg sem közelítette elődjét, és alaposan megosztotta a rajongókat és a kritikusokat is. A nálunk „Társkeresés” címen megjelent első, háromfüzetnyi tartalmat felölelő kötet egy cselszövésekben gazdag, fordulatos, furmányos krimit ígér, ugyanazon receptet követve, mely mentén a „Hush” is haladt. Valaki megpróbálja megtéveszteni és megfélemlíteni Batmant, egyúttal igyekszik újraosztani a lapokat a gothami alvilágban, teljesen felborítva az erőviszonyokat. A rejtély, hogy ki lehet ez az alak, már az eredeti gyűjteményes, és a magyar kötet címadásával odaveszett. A „ki?” kérdés mellett a másik fontos tényező a „miért?” lenne, ám a címszereplő egyetlen motivációja a bosszú, ami hihető ugyan, de cseppet sem érdekes. Lieberman kisebbet merített, mint Loeb, történetében jóval kevesebb karakter kapott szerepet. A „Hush” sakkmestere, Rébusz köré épül fel a cselekmény; Elliot revansot kíván venni rajta, Joker azonban mindent megtesz, hogy a rejtvények mestere életben maradjon, az ugyanis értékes információval rendelkezik a számára. A bűn bohóchercege és a bepólyált képű Hush rivalizálása is megkezdődik. Hogy mi a tét? Az nem világos. Talán a gothami alvilág irányítása, talán Batman élete, vagy egész egyszerűen csak muszáj eldönteni, ki a legény a gáton. Hush az első menetben alulmarad Jokerrel szemben, így – ha már a cím „Társkeresés” – az utolsó néhány oldalon ideje elkezdeni keresni azt a bizonyos társat, aki nem lehet más, csakis a Grant Morrison alkotta, és az általa „Anti-Batmanként” aposztrofált Prométeusz, az Igazság Ligájának visszatérő ellenfele.

Itt veszi kezdetét a második kötet, a „Kényszerű szövetségek. Néhány panellel azután, hogy Prométeusz személyében olyan szövetségest sejtet az író, akivel oldalán Husht semmi sem állíthatja meg, Star city őrangyala a szemközti háztetőről néhány könnyed lövéssel levadássza a szuperbűnözőt – mint a csúzlis rosszgyerek a galambokat. Az óvodai hangulat azonban itt még nem ér véget; a két sokat próbált harcostárs minden ok nélkül egymásnak esik, mintha nem is megbecsült hősök, hanem égetni való büdös kölykök lennének. A konfliktust feloldandó felületes lelkizés következik, Lieberman az egyetemes közhelyszótár legmegkopottabb darabjait sütögeti el, ha már a két karakter mibenlétének különbözőségét nem sikerül ügyesen felvázolnia. Ekkor merülünk el Joker múltjában, a bohóc ugyanis megosztja Pingvinnel, Rébusszal és az olvasóval minden titkát, élete fordulópontjának körülményeit. Ehhez az író sablonként használja Alan Moore klasszikusát, a „Gyilkos tréfát”, ám több ponton eltér az ott megjelenő, hangsúlyozottan csak egy lehetséges Joker-legenda eseményeitől. A flashback jelenetek sorát követi a „mindent eldöntő” összecsapás, vagyis Hush és Joker elhadart párviadala, ahol Rébusz élete és a város irányítása a tét, míg a rémálmoktól szenvedő Batmant pedig mindenki szépen elfelejtette.

Könnyen jellemezhető e két kötet cselekménye: a „Társkeresés” a hülyegyerekek „Hush”-a, a „Kényszerű szövetségek” pedig a szegény ember „Gyilkos Tréfája”. E két mű sikerére apellálna Lieberman, de nem véletlen, hogy sosem került a képregényírók sztárligájába Loeb-el vagy Moore-al ellentétben, így hiába hord össze hetet-havat, egyik képregény minőségét sem sikerül megközelítenie. A történet hatalmas hiányosságai a rossz karakterkezelésből fakadnak. A címszereplő kapkodva tálalt halálfélelme gyermekkori barátjától teljesen indokolatlan, abszolút meglapozatlan. Mivel Batman egyetlen szituációban sem képes helyesen cselekedni, folyamatosan csak a körülmények áldozata, és a három szabadon garázdálkodó bűnözőből egyet sem sikerül kézre kerítenie, a történet főhős nélkül árválkodik.

A Loeb alkotta Hush karakter nagy hibája az átérezhetetlen motiváció, és kidolgozatlan jellemábrázolás volt. Lieberman a történet egyik főszereplőjének teszi meg, azonban semmit nem ad hozzá a figurához, sőt, az Arisztotelész idézetek nélkül Tommy Elliot még sótlanabb is, mint valaha. Az egyetlen értékelhető kreatív kezdeményezés Joker eredettörténetének újramesélése lenne, azonban ez a tényfeltárás teljesen érdektelenné válik, hiszen az alapkonfliktus éppen az, hogy már nem Joker a legkeményebb és legrémisztőbb figura Gotham cityben. Lieberman megpróbálja újszerű, de legalább is keveset használt megközelítésből bemutatni az érzékeny, labilis idegállapotú, józangondolkodású, hatalomvágy fűtötte Jokert, ám érdekes újítás helyett alapos herélést hajt végre; Joker nem Joker többé, így a remek „Gyilkos tréfa” megidézésével az író saját magának rúg hatalmas öngólt. A helyzet iróniája, hogy a hibáktól hemzsegő, erőltetett „Hush” is felértékelődhet a szemünkben a folytatás elolvasása után. Ott sikerült Rébusz karakterének jelentőségét alaposan felértékelni, bár hihetetlenül túlzó volt mindaz, amit véghezvitt, végső soron sokkal izgalmasabb karakter vált belőle, mint ez az árral sodródó, szerencsétlen, kiszolgáltatott figura. Ha Loeb hibájaként hoztuk fel, hogy nem tudott bánni az általa felvonultatott, seregnyi mellékszereplővel, Lieberman teljesítményét nehéz volna szavakkal minősíteni, aki csak Prométeuszt, Pingvint, Méregcsókot, Robint, Orákulumot, Alfrédot állítja csatasorba, ám ezt a néhány remek, karakteres szereplőt sem képes a háttérben meghúzódó, fölösleges és semmitmondó díszletelemek szintjéről feljebbtornázni. A lezárás nem izgalmasan sejtet, nem kelti fel érdeklődésünk a folytatásra, sokkal inkább csalósát okoz az olvasónak. Egyetlen látványos akció, egyetlen feszült, izgalmas párbeszéd, egyetlen izgalmas, szerethető, vagy éppen élvezettel gyűlölhető karakter nélkül kellett végigküzdenie magát a két köteten. Ha ez lett volna az első denevérkaland, amit olvasok, biztos vagyok benne, alaposan elvette volna a kedvem attól, hogy még egyszer Batman-képregényt fogjak a kezembe.

Facebook Hozzászólások